Van olyan, amikor egy izgalmas művészeti stílus önmagában nem elég. A Phoenix Springs tipikus példa, ahol a látvány mellett elsikkad a játékélmény.
Sok lehetőség van mostanában a kalandjátékos műfajban. A zsáner ugyan visszább szorult, a nagy kiadók nem fektetnek már ilyen projektekbe, de a kis indie-k annál inkább jelentkeznek új alkotásokkal. Nem is csoda, hogy az utóbbi évtizedek erős hardware-es fejlődése kapcsán egyre több lehetőség van az egyedi művészi kifejezésre, de úgy is mondhatjuk, hogy sokkal inkább eltolódtak az igényesség irányába ezen játékok, sem minthogy a gyors profit lebegne a szemek előtt.
A Phoenix Springs képeire csak elég ránézni, hogy lássuk a fenti tétel igazságát. Az egész látvány úgy néz ki, mint valami olajfestmény, csekély mennyiségű, de annál élénkebb színekkel. De nemcsak a látvány különleges, hanem a gameplay is újít. Egy sima point-n-click kalandot kapunk ugyan, de klasszikus inventory nincs. Helyette egy, a témákat felsoroló adatbank van, amit kb. úgy kell elképzelni, hogy ha valami felmerül, akkor az ide kerül be. Ezeket aztán mind a beszélgetésekben, mind a környezeti interakciók során felhasználhatjuk – így lehet előre haladni.
Pixelvadászat viszont akad, és itt üt vissza a minimál grafika, mert bármilyen szép is a maga módján, nagyon nehéz megtalálni azokat a spotokat, amivel lehet is valamit csinálni (a műfajra jellemző, mindet felfedő segítség pedig nem létezik a Phoenix Springs-ben, vagy csak én nem találtam meg). Az sem segít, hogy az egész játék alapvetően is borzasztóan sötét. Ennek kapcsán nehézkesen fogunk haladni, s még az sem jelent vigaszt, hogy beépített segítség gyanánt a teljes végigjátszást is előhívhatjuk. A dialógusok is érdekes módon vannak megoldva – gyakorlatilag mindent a főszereplő narrál, mesél el, így a szinkronköltség valószínűleg nem lett túl drága.
Egyénként is egy egyszemélyes kalandot kapunk, főszerepben Iris Dormer riporterrel, aki rég látott öccsét, Leót keresi, ebben a futurisztikus és igencsak absztrakt módon ábrázolt jövőben. A történetet jobban nem szeretném kibontani, mert a tiszta játékidő nagyjából két órára rúg (persze csak ha tudjuk elsőre mit kell csinálni). Amíg viszont a kaland elején gyakorlatilag egy végtelenül egyszerű csőjátékot kapunk, ahol szinte lehetetlen eltévedni, addig a játék felénél (mikor eljutunk Phoenix Springs-be) kinyílik a játéktér és hirtelen annyi helyszín és szereplő szakad a nyakunkba, hogy a kezdőbb játékosok fuldokolni fognak és még az sem meglepő, ha esetleg fel is adják. A történet szürrealitása is kap egy jókora rúgást, a környék lakói ugyanis egytől-egyig igen fura figurák, a történések meg nemkülönben.
Hogy a bevezető meglátását folytassam, a Phoenix Springs inkább művészeti alkotás, sem mint videojáték. S pont ez az a dolog, amely miatt eléggé megosztja majd a közönséget. Még a megrögzött kalandjáték rajongók is morogni fognak egy-egy apróság miatt, így inkább azon múlhat az értékelés, hogy kinek hogy jön be a design és mennyire tudja magába szippantani a történet. Meg kell mondjam, nekem inkább volt csalódás, pedig alapvetően szeretem az elvont történeteket, így az értékelésem is ennek szól. Aki viszont lát fantáziát a kalandban, egész nyugodtan egy, vagy két pontot is adjon hozzá és ez esetben vágjon csak bele ebbe a különleges alkotásba.
Értékelés: 6/10
Fejlesztő, Kiadó: Calligram Studio
Platform: PC