Pressman nagykövet eddigi legkeményebb beszédében azt ígérte, az Egyesült Államok „cselekedni fog”

David Pressman amerikai nagykövet hosszú beszédet mondott a magyar NATO-csatlakozás 25. évfordulója alkalmából. Ebben újra és újra visszatért arra a tételre, hogy az Egyesült Államok a párbeszéd és az együttműködés híve, de a jelenlegi magyar kormánnyal ez sokszor nem működik, és ekkor az USA cselekszik, mert Orbánék csak ebből értenek. Konkrétan nem mondta ki, de nagyon erősen utalt arra, hogy most megint olyan pontra jutottak, amikor a párbeszéd már nem elég.

Ez olyan beszédnek tűnik, amelyet érdemes részleteiben ismertetni, az egymásból következő részletek szerint, de még így is jócskán rövidítünk.

Rendszámtábák, avagy az együttműködés hiánya

Pressman először arról emlékezett meg, hogy beszéde helyszíne, az amerikai-magyar egyetem, a CEU nagyon megváltozott: „alig öt évvel ezelőtt ezek a termek tele voltak a legjobb és legragyogóbb diákokkal, akik Közép-Európa legkiemelkedőbb egyetemén tanultak. Ma ugyanez a munka nem itt, hanem tőlünk 250 kilométerre nyugatra, Bécsben történik folyik.” A tény, hogy az egyetem Magyarország keleti nyitásával párhuzamosan nyugatabbra költözött, szerinte „jelzésértékű”.

Aztán rátért egy aprónak tűnő, de szerinte szintén jelzésértékű történetre. Ezt hosszabban idézem:

„Alig több mint 100 kilométerre innen, a Pápai Légibázison az amerikai fegyveres erők tagjai élnek és dolgoznak együtt magyar partnereikkel.

Ezek a bátor, fiatal férfiak és nők, valamint a többi, jelenleg a Camp Croft bázison állomásozó amerikai katona, több ezer kilométert utaztak szülővárosukból, hogy védelmezzék Amerikát és annak érdekeit, bárhová szóljon is a küldetésük. Ők olyan amerikai városokból és településekről érkeztek a transzatlanti szövetség határvidékére, amelyekről a legtöbb magyar még csak nem is hallott. Olyan helyekről, mint például: Moline, Illinois; Mena, Arkansas; Milburn, Oklahoma; és Shelbyville, Indiana.

Ők mindannyian esküt tettek arra, hogy megvédik a hazájukat – de még ennél is kiemelkedőbb dolgot tesznek. Nemcsak arra vállaltak kötelezettséget, hogy szükség esetén kockára tegyék életüket a hazájukért, az Egyesült Államokért, hanem arra is, hogy ha feladatul kapják, ugyanezt megtegyék NATO-szövetségeseinkért is. Ezek a bátor férfiak és nők készek feláldozni az életüket az Amerikai Egyesült Államok szövetségeseiért. A magyarokért. Magyarországért.

Ezt az elkötelezettséget nem szabad félvállról venni. Ez Amerika fiainak és leányainak valós elkötelezettségét jelenti a magyarok védelmében. Magyarország az egymás védelmére felesküdött demokráciák klubjához tartozik, tehát teljes értékű tagja a világ valaha volt legsikeresebb katonai szövetségének. Magyarország a legkevésbé sincs egyedül.

De hogyan is fogadják itt Magyarországon ezeket a Moline-ból, Shelbyville-ből, Milburnből és Menából érkezett fiatal amerikai katonákat?

A magyar hadseregben dolgozó partnereik, valamint tágabb értelemben a magyar emberek részéről ez a fogadtatás nagyon is szívélyes volt. Ők azok, akik értik, hogy az ilyen jellegű küldetések a magyar és az amerikai nép közötti szoros kapcsolatokat tükrözik.

Másfelől azonban, megsértve ezzel a védelmi együttműködési megállapodásunkat, a magyar kormány több mint három éve nem engedélyezi, hogy ezek a fiatal katonák rendszámtáblát kapjanak a családi autóikra, ehelyett arra kényszeríti őket, hogy havonta több tízezer forintot fizessenek saját zsebből az ideiglenes regisztrációért. Nem a bürokrácia vagy a túlzottan bonyolult adminisztratív eljárások miatt. Hanem egyszerűen azért, mert a magyar kormány erről politikai döntést hozott.

Igen, jól hallották. Rendszámtáblákról beszélek.”

Küldtünk kérdéseket erről a Honvédelmi Minisztériumnak, ha válaszolnak, beszámolunk róla.

Régi dicsőségünk, avagy Orbán is volt másmilyen

A nagykövet szerint ez az ügy jól illusztrálja a Magyarország és a szövetségesei közti kapcsolatok jelenlegi, aggasztó állapotát – pedig „nem volt ez mindig így. És nem is kell, hogy így maradjon.”

Pressman megint felemlegeti, hogy Amerika és Magyarország barátsága évszázadokra nyúlik vissza, és „amikor a bátor amerikaiak a Brit Birodalomtól való függetlenségükért harcoltak, Kováts Mihály magyar nemes fontos szerepet vállalt az Egyesült Államok lovasságának fejlesztésében és vezetésében, mígnem annak soraiban halt meg az amerikai forradalomban.”

Kitér a „büszke magyar diaszpórára”, amelynek tagjai akár az 1930-as évek önkényuralma elől kerestek oltalmat, akár az 1956-os forradalom után leltek ott biztonságos menedékre. Teller Edétől Karikó Katalinig említi azokat a magyarokat, akik a szabad világba mentek, és nagyot alkottak.

Magyarország a szabadság felé tartó, hosszú úton közel 25 évvel ezelőtt mérföldkőhöz érkezett, amikor a Transzatlanti Szövetség tagjai közé fogadták, és ezzel egy történelmi igazságtalanságot korrigáltak – fejtegeti Pressman, majd hozzáfűzi:

Orbán Viktor megértette ezt 1999-ben, amikor miniszterelnöksége idején csatlakoztunk „a Nyugat szövetségéhez”. A NATO-csatlakozással Orbán szerint „végre lehorgonyoztuk országunkat a nyugati partokhoz”.

Hol is tart ma ez a kapcsolat? – teszi fel a kérdést Pressman, és itt tér vissza a rendszámtáblákra. „A rendszámtáblák ügye több mint három éve megoldatlan. Időközben a jelenlegi kormány miniszterei biztosítottak bennünket arról, hogy meg fogják találni a megoldást a problémára, később azonban elismerték, hogy ez túlmutat a hatáskörükön, a kérdést ugyanis a legmagasabb szinten várakoztatják.”

Washington hallja, hogyan gyalázzák

Az amerikai nagykövet szerint Magyarország „másként viselkedik, mint a szövetség bármely más tagja”, és ez a beszéd arról szól, hogy „egy régi barát és szövetséges olyan dolgokat mond és tesz, amelyek aláássák a bizalmat és a barátságot.”

Az Egyesült Államok nem hagyhatja figyelmen kívül,

amikor a magyar Országgyűlés elnöke azt állítja, hogy Putyin ukrajnai háborúját valójában „az Egyesült Államok vezeti”; amikor egy hivatalban lévő miniszter úgy hivatkozik az Egyesült Államokra, mint a halottra, akinek nő a körme. Nem érthetjük meg és nem fogadhatjuk el, hogy a miniszterelnök az Egyesült Államokat szövetségesünk, Magyarország „legfőbb ellenfeleként” azonosítja. Vagy azt az állítását, miszerint az Egyesült Államok kormánya meg akarja buktatni a magyar kormányt, szó szerint „le akarja győzni” őt.

Pressman itt utal Orbán hírhedt nyilatkozatára: „Vannak, akik szerint azt kellene figyelnünk, amit Magyarország tesz, nem pedig azt, amit mond. De láthatják: éppen ez a probléma. Én nem egyszerűen arról beszélek, amit a kormány mond, hanem arról, amit tesz, a cselekedeteiről. ”

Ezt is sorolja, ezt is idézem:

A független média szisztematikus elfoglalása, ahol az oligarchák médiumokat vásároltak fel, hogy aztán egy, a kormány által ellenőrzött magánalapítványnak adományozzák azokat, miközben az a néhány médium, amely megőrizte a függetlenségét, most vizsgálatokkal, adóellenőrzésekkel és a reklámbevételek elvesztésével néz szembe. Azzal, hogy a „függetlenséget” az „ellenzékiséggel” azonosítják, Magyarországon a független média ellenzéki címkét kap. A független, nem kormányzati szervezeteket politikai pártok támogatóiként címkézik fel. Azokat a független bírákat pedig, akik a kormány számára kedvezőtlen véleményt fogalmaznak meg, vagy találkoznak az amerikai nagykövettel, külföldről finanszírozott és irányított politikusoknak állítják be.

„A kormányzati hatalom minden aspektusának bebiztosítása – a közbeszerzéstől az engedélyezésen át az idegenforgalmi támogatásokig, a koncessziókig, az adó- és ellenőrzési intézkedésekig, a szabályozási politikáig – a pártvezetők, családtagjaik, sógoraik vagy régi barátaik tulajdonában lévő vállalatok számára teremt kedvező feltételeket – ezek ismét nem szavak, hanem tettek.”

A szuverenitási törvény a nagykövet szerint mindenkit fenyeget, aki demokratikus vitában vagy érdekérvényesítésben vesz részt, és „nem Magyarország szuverenitását, hanem kizárólag egyetlen pártnak a közbeszéd monopolizálására irányuló törekvését védi. És még ha teljes mértékben nem is hajtják végre, a törvény már puszta létezésével is eléri a célját – az emberek hallgatásba rémisztését. Ezek megint nem szavak, hanem tettek.”

Ha a párbeszéd nem segít

„Mostanra bizonyára észrevették, hogy más szövetséges országokban nem szoktunk ilyen beszédeket tartani, mert más szövetséges országokkal párbeszédet folytatunk”

– mondta Pressman, aki szerint a magyar kormányt viszont „kevéssé érdekli a konstruktív párbeszéd a fenti problémák megoldására. Más szövetséges országokkal együttműködünk, együtt dolgozunk – még akkor is, ha vannak nézeteltéréseink. Magyarországon ez nem működik – amíg csak nem cselekszünk.”

Az Egyesült Államok magyarországi politikája három elemet foglal magában:

folyamatos erőfeszítéseket a magyar fél bevonására a párbeszéd révén; elkötelezettséget az iránt, hogy őszintén beszéljünk arról, amit látunk; és készséget arra, hogy a kormány által hozott döntésekre reagálva cselekedjünk.

Ez nem fog változni, ígéri Pressman, „továbbra is keressük a kapcsolatot, továbbra is világosan fogunk beszélni, és továbbra is cselekedni fogunk az érdekeink támogatása érdekében – mindezt ebben a sorrendben.”

A nagykövet itt felhozza, hogy így járt el az előző amerikai kormány is: „A Trump-adminisztráció idején az Egyesült Államok figyelmeztette Magyarországot az orosz Nemzetközi Beruházási Bank Budapesten történő elhelyezésének veszélyeire. Folytattuk a figyelmeztetéseket Ukrajna ismételt orosz inváziója után is. A kormány azonban sajnos úgy döntött, hogy az érintettsége mértékének csökkentése helyett inkább duplázza a tétet; nemhogy nem zárta be a Kremlnek ezt a platformját, hanem tovább fokozta abban Magyarország befektetésének mértékét. (…) Így nem maradt más választásunk, mint cselekedni. Nem azért tettük ezt, hogy megbüntessük Magyarországot, hanem azért, hogy egy olyan biztonsági kérdést kezeljünk, amelyre több amerikai kormányzat is a szövetségesünkkel folytatott párbeszéd útján remélt megoldást találni, de ez mégsem sikerült. Tavaly áprilisban szankciókat rendeltünk el az orosz bankkal szemben, amiben az volt a rendkívüli, hogy ezt az Európai Unión belül, az egyik NATO-szövetségesünk által befogadott szervezet ellen tettük. Huszonnégy órával azután, hogy szankcionáltuk a bankot, Magyarország kiszállt belőle.”

Ugyanilyen példának hozza fel a vízumügyet is, amikor hiába kérték a kormányt a biztonsági rések betömködésére, végül korlátozni kényszerültek Magyarország részvételét a vízummentességi programban.

Beszédes módon Pressman rögtön ezen intézkedések ismertetése után kezdett arról beszélni, hogy most „szövetségesei Magyarországot az Oroszországgal való szoros és bővülő kapcsolatainak veszélyeire figyelmeztetik. Ha ez Magyarország politikai döntése, akkor döntenünk kell arról, hogyan védhetjük meg legjobban a biztonsági érdekeinket, amelyeknek szövetségesekként a közös biztonsági érdekeinknek kellene lenniük.”

„Az elmúlt negyed évszázad európai biztonságának meghatározó kérdésében – Oroszország ukrajnai háborúját illetően – Magyarország szintén egyedül van.”

A háború nem osztott meg bennünket, de olyan feszültségeket tárt fel, amelyek túl sokáig maradtak megoldatlanok – mondja Pressman, majd figyelmeztet: „Egyikünk sem engedheti meg magának, hogy várjon. A jelen pillanatban, amikor ilyen nagy a tét, az Egyesült Államok aktívan kommunikál Magyarországgal, nyíltan és egyértelműen fogalmazza meg álláspontját, és

ha szükséges, akkor cselekszik az ügyek rendezése érdekében.”

Hogy mit tervez cselekedni Washington, azt csak találgatni lehet, mindenesetre február elején a vízummentesség eltörlését és korrupt politikusokkal szembeni beutazási tilalmat javasolt a magyar kormányt elítélő külügyi bizottsági elnök.

Milyen békét akar Orbán?

Magyarország azt állítja, hogy békét akar, és ezért nyíltan arra kéri az Egyesült Államokat és más szövetségeseket, hogy állítsák le Ukrajna katonai támogatását annak érdekében, hogy azonnali tűzszünetet és béketárgyalásokat kényszerítsenek ki – emlékeztet Pressman.

De „az Egyesült Államok is békét akar. Azt akarjuk, hogy ez a háború véget érjen. A magyar javaslat azonban nem állja meg a helyét a valóságban. Tényleg azt hiszi Magyarország, hogy ha partnereink és szövetségeseink nem nyújtanak a továbbiakban katonai támogatást Ukrajnának, miközben az a saját területén harcol a puszta túléléséért, akkor Oroszország tárgyalóasztalhoz ül? Vagy azt tenné, amit már máshol is tett, hogy még nagyobb területre tegye rá a kezét, még több tulajdont zsákmányoljon, még nagyobb mértékben fossza meg az ország népét a szabadságtól, és még több gyermeket raboljon el? A magyar politika arra az illúzióra épít, hogy Ukrajna lefegyverzése megállítja Putyint. A történelem azonban azt mutatja, hogy ennek épp az ellenkezője történne. Ez nem békejavaslat; ez kapituláció.”

Az amerikai nagykövet szerint

„Magyarország Ukrajna mellé állhatna, valamennyi NATO-szövetségesével együtt, hogy valódi békét, igazi békét követeljen, amely csak a szabadságon alapulhat, ahelyett, hogy Oroszország mellé áll, és megadásra, behódolásra szólít fel.”

Ki avatkozik be itt?

Pressman felidézi, hogy magas rangú magyar tisztviselők gyakran panaszkodnak a Magyarország belügyeibe való beavatkozásra. „Nekik azonban láthatóan nincsenek aggályaik, amikor ők maguk gyakorolják, méghozzá igen kirívóan, az efféle beavatkozást. Orbán Viktor miniszterelnök, aki alaptalanul állítja, hogy az Egyesült Államok megpróbálja megbuktatni a kormányát, nyilvánosan ad hangot annak, hogy az Egyesült Államok elnökének vereségét kívánja, és aktívan vesz részt amerikai pártpolitikai rendezvényeken. Magyarország Lengyelországtól Brazíliáig világszerte kiáll választási jelöltek mellett, miközben itthon kikéri magának a külföldi beavatkozást. Azt, hogy ki vezeti az Egyesült Államok kormányát – vagy bármelyik kormányt – egyedül az adott ország népe döntheti el.”

És itt jön egy újabb erős utalás arra, hogy az USA lépéseket fog tenni a kormánnyal szemben:

„Lehet, hogy az Orbán-kormány ki akarja várni az Egyesült Államok mostani kormányának leköszönését, de mi biztosan nem fogunk kivárni az Orbán-kormánnyal kapcsolatban. Amíg Magyarország várakozó állásponton van, mi cselekedni fogunk.”

Ennek variációját egy későbbi ponton is megismételte: „Végül, és talán ez a legfontosabb, nem fogunk várni. Magyarország dönthet úgy, hogy az Egyesült Államokkal kapcsolatban kivár, az Egyesült Államok azonban nem fog így tenni.”

Milyennek kellene lennie a magyar-amerikai kapcsolatoknak?

A végén Pressman igyekszik optimistán hangsúlyozni a fejlődés lehetőségét. „Amit mi akarunk, az megegyezik azzal, amit – a felmérések következetes eredményei szerint – a magyarok túlnyomó többsége is akar: szoros kapcsolatot az Egyesült Államok és Magyarország között, amely a demokratikus értékeken, a közös biztonságon és jóléten alapul. Pontosan azt, amit a miniszterelnök mondott 25 évvel ezelőtt. Mi változatlanul ezt akarjuk ma is.”

Először is születnie kell egy „politikai döntésnek” arról, hogy ezen a kapcsolaton a magyar kormány javítani szándékozik. „Ezt a döntést mi már meghoztuk.” Másodszor, komolyan kell vennünk a szövetségesek által felvetett, biztonsági kérdésekkel kapcsolatos aggodalmakat, nem pedig eszközként használni őket tőlük független, lokális politikai célok megvalósítására. Harmadszor, fel kell ismernünk, hogy az országok közötti kapcsolat, mint minden kapcsolat, idővel változik és fejlődik. „Számít, hogyan beszélünk egymásról. Van helye a kritikának – egyetlen kormány sem tökéletes, beleértve az enyémet is. Az Egyesült Államok nagy erőssége mindig az volt, hogy mindig is készek voltunk szembenézni a hiányosságainkkal és nyíltan megvitatni azokat.”

Pressman nem győzi hangsúlyozni, hogy „a jövőben is keresni fogjuk a magyar kormányt, hogy pragmatikus egyeztetéseket folytassunk kapcsolataink normalizálásáról, és sürgetni fogjuk, hogy legyen meg a politikai felhatalmazás arra, hogy a megbeszélések eredményre vezessenek.”

A beszédét ezzel zárta: „Magyarország hajója büszkén horgonyzott le 25 évvel ezelőtt a Nyugaton. És ott is a helye. De ennek a kormánynak a cselekedetei és retorikája mégsem arra utalnak, mintha szilárdan horgonyt vetett volna. Az Egyesült Államok nem töltené be szövetségesi szerepét, ha nem fejeznénk ki nyíltan aggodalmunkat a Magyarország által felrajzolt iránnyal kapcsolatban, amely a saját maga által választott, zord vizeken vezet keresztül. Huszonöt évvel ezelőtt demokratikus szövetségesekként horgonyoztunk le együtt. Mi továbbra is abban bízunk, hogy egy erősebb, és mostanra nagyobb demokratikus szövetség részeként hajózunk előre – amely döntés Magyarország, annak kormánya és népe kezében van.”

Visited 1 times, 1 visit(s) today
Loading RSS Feed

Loading RSS Feed