Kellemes séták színhelyéül szolgálhatnak a parkok, feltéve, ha le tudjuk egy kicsit lassítani a napi rohanásunkat, és tudunk időt szakítani a látogatásra. Úgy a legérdemesebb, ha már rögtön a park szélén megállunk egy kicsit, és beszívjuk a környezetünk, azaz a fák, a fű és a föld illatát. Kerüljünk közös rezgésbe az ott található élőlényekkel, élesedjen ki figyelmünk és észlelésünk!
Elsőre a park élettelennek tűnhet, pedig messze nem az. Lépjünk a fák közé vagy a fűre, és csak álljunk meg egy pillanatra! Láthatjuk, hogy igenis van élet körülöttünk, csak meg kell fejtenünk, hogy milyen élőlényekkel találkozunk éppen. Közelebb hajolva a fűszálakhoz nagy valószínűséggel látni fogunk apró szöcskéket, például repülőszöcskéket (Phaneroptera sp.) vagy a náluk jóval nagyobb méretű zöld lombszöcskéket (Tettigonia viridissima).
<!– [if IE 9]><![endif]–><!– [if IE 9]><![endif]–>
Ha lassan odébb lépünk, felfedezhetjük, hogy milyen sok apró élőlény ugrik messzebb, menekülve a rájuk nézve halálos lépésünk elől. Vajon mik lehetnek? Leggyakrabban három rovar esélyes, mégpedig az előbb említett szöcske, vagy egy sáska, esetleg egy kabóca. Legtöbbünk ledöbbenhet azon az állításon, hogy bárhol megfigyelhetünk kabócákat, pedig így van, csak nagyítóval érdemes keresgélni, vagy az odébb pattant példányokat közelebbről megvizsgálni. Elképesztő, hogy milyen sok fajuk él Magyarországon, ez a szám ugyanis az 500-at is meghaladja.
<!– [if IE 9]><![endif]–><!– [if IE 9]><![endif]–>
Álljunk csak meg: tisztázzuk, hogy mi is a különbség az előbb említett szöcske és a sáska között! A legbiztosabban elkülöníthető jellegzetességük, hogy a szöcskék nagyon hosszú csápokkal rendelkeznek a testméretükhöz viszonyítva, míg ezzel szemben a sáskák csápjai rövidek és vastagok. De nemcsak a kinézetükben térnek el, hanem az életmódjukat tekintve is.
<!– [if IE 9]><![endif]–><!– [if IE 9]><![endif]–>
A szöcskék főleg ragadozók, apró rovarokkal táplálkoznak, míg a sáskák fűféléket fogyasztanak, azaz olyan jámborak, mint a réten legelésző tehenek. A ciripelést is egymástól különböző módon végzik: a sáskák az ugrólábukat dörzsölik a szárnyukhoz, míg a szöcskék lába nem vesz részt a hangképzésben, helyette ugyanis a szárnyaikat dörzsölik egymáshoz. A szöcskék főleg éjjel, a sáskák pedig nappal aktívak.
Pókok és beporzók
Most, hogy már tudjuk, hogyan lehet megkülönböztetni e két, sokunk által talán félreismert rovart, mehetünk is tovább. A fűcsomók között itt-ott apró pókok rohannak, melyek lehetnek farkaspókok (Lycosidae) vagy akár karolópókok (Thomisidae), de szerencsés esetben találkozhatunk tölcsérszerűen elterített pókhálóval, benne a találó elnevezésű tölcsérpókkal, például karcsú tölcsérpókkal (Allagelena gracilens).
Ezen ízeltlábúak hálója könnyedén csapdába ejtheti a prédát, mely az apró rovarok közül kerül ki leggyakrabban.
Nem tekeri hálóba áldozatát, egyszerűen csak lerohanja a hálószövedékbe pottyant rovart és megragadja csáprágójával.
Ha egy-két virág is díszíti a parkot, valószínűleg találkozunk házi méhhel (Apis mellifera), darazsakkal (pl.: Vespidae), esetleg néhány poszméhhel (Bombus sp.). Utóbbi rovarok a testüket borító vastag szőrzetről ismerhetők fel a legkönnyebben, olyanok, akár egy-egy aranyos plüssállatka.
A darazsak főleg ragadozók, azaz más rovarokat ejtenek zsákmányul. A házi méh és a poszméh nyaló-szívó szájszervvel rendelkezik ellentétben a darázs rágó szájszervével. A házi méh elsősorban kaptárakban vagy faodvakban él, és mézet állít elő a szűkösebb időkre, a poszméh pedig jellemzően a talaj felszínén létrehozott járatrendszerben találja meg számítását.
A poszméh előnye, hogy nagyon nagy mennyiségű virágport képes összegyűjteni a tömött szőrbundájának köszönhetően. Nagyon sok élőlény végez beporzást a méheken kívül is, ott vannak például a zengőlegyek (Syrphidae), a bogarak (Coleoptera) egy része, a nektárt fogyasztó denevérek vagy akár a kolibrik, ha kicsit most kitekintünk a nagyvilágba.
<!– [if IE 9]><![endif]–><!– [if IE 9]><![endif]–>
Végzetes csapda a hangyáknak
Érdemes nemcsak a gyepszinten nézelődni, hiszen egy fatörzs vagy annak töve is rejthet érdekességeket számunkra. A fatörzs közelében általában porhanyósabbnak mondható a talaj, amely igencsak kedvező lehet a hangyaleső (Myrmeleontidae) lárvájának.
A homokban esetenként megfigyelhetőek különböző méretű, mesterien kialakított tölcsérek. Ezeket a hangyaleső lárvái hozzák létre azzal a céllal, hogy elkapják zsákmányukat, mely nem tud kimászni a tölcsérből a legördülő homokszemek miatt.
A tölcsér alján helyezkedik el az apró lárva, mely még rá is „segít” az áldozat szerencsétlenségére, ugyanis homokszemeket dobál rá a szájszervével, ezzel is ellehetetlenítve például egy hangya elmenekülését.
<!– [if IE 9]><![endif]–><!– [if IE 9]><![endif]–>
Ahogy a neve is mutatja, elsősorban hangyákat zsákmányol, de más, a tölcsérbe hullott rovart sem vet meg. Miután a talajban élő lárva eléri a kifejlett állapotot, egy szitakötőre emlékeztető élőlény lesz belőle, melynek jól látható csápjai és testére fektethető szárnyai biztos elkülönítést tesznek lehetővé a szitakötőktől (Odonata).
<!– [if IE 9]><![endif]–><!– [if IE 9]><![endif]–>
Miután tisztelettel adóztunk egy hangya lelki üdvéért, nézzünk fel arra a fára, melynek épp a tövénél állunk. Ha szellemesen szeretném kifejezni a dolgot, akkor 50% az esélye annak, hogy lesz rajta egy fekete rigó (Turdus merula) fészek, azaz vagy lesz, vagy nem. Azonban a parkban biztosan költ egy-két rigópár, ha azon a fán éppen nincs, akkor koránt sincs minden veszve.
Galambfészekkel már jóval gyakrabban találkozhatunk. Hogyan lehet megkülönböztetni a rigó- és a galambfészket, ha éppen nem ül benne egy madár sem? A rigó általában nagyon alacsonyra építi azt, és jellemzően művészien egymásba font ágdarabokból, mohából, fűszálakból és sárból áll, míg a galamb olykor megelégszik pár ágacskával, melyeket legtöbbször lazán egymásra dob. Ilyenkor gyakran elcsodálkozik az ember azon, hogy a galamb tojásai még ennek ellenére sem esnek ki a fészekből.
Békés hangyák
Egyébként az év minden szakaszának megvan a maga varázsa és a rá jellemző életközössége. Ahány rovar annyi életciklus, emiatt mindegyiknek megvan a maga aktív időszaka. Elég például a keleti cserebogarat (Anoxia orientalis) megnézni, hiszen ez a bogár főleg nyár közepén repül, nyár végén már csak elhullott példányokkal találkozhatunk.
Amivel pedig biztosan találkozunk egy parkban, azok a hangyák. Közülük a legészrevehetőbb faj a fekete lóhangya (Camponotus vagus), melynek nagy mérete és robusztus testalkata tiszteletet parancsoló.
A kinézete ellenére az egyik legbarátságosabb hangya.
Próbáljuk ki! Tegyük a kezünket a hangya elé a talajra és várjuk meg türelmesen, amíg ránk nem mászik. Láthatjuk, hogy a mászkáláson kívül nem sok mindent csinál, megharapni pedig esze ágában sincs ilyenkor. Ha alaposan szemügyre vettük új barátunkat, ugyanúgy tegyük vissza a kezünket a talajra és várjuk meg, amíg lemászik. Persze, ha belezavarunk egy boly napi rutinjába, az rosszul is el tud sülni, ezért, mivel a parkokban általában elég sűrűn vannak egymás mellett a hangyabolyok, körültekintően kell eljárni, amikor a megfelelő helyet keressük a leülésre, piknikezésre.
Egy parki séta még akkor is hasznos, ha csak a tekergőző ösvényen vagy gyalogúton maradunk, de az igazi kihívás az, ha megpróbálunk meg is ismerkedni az ott lakó élőlényekkel. Ne feledjük, sosem lehetünk biztosak abban, hogy ami élettelennek tűnik, valóban is az-e.
The post Rejtett életet találhatunk parkjainkban first appeared on National Geographic.
