Két fiatal ül velem szemben. Kissé feszengve folyamatosan egymás reakciót figyelik. Itt mindig délután kettőkor nyílik az ajtó – alig néhány másodperccel később már itt is voltak. Lelkesen üdvözölnek mindenkit, úgy tűnik, mintha hazajárnának. Nem délutáni elfoglaltságról van szó, inkább menedékről. Olyan helyen vannak, ahol végre jól érzik magukat.
A csepeli Kompánia Alapítvány 1997 óta a fiatalok lelki egészségét, önismeretének fejlesztését segíti, egyúttal a veszélyeztetettségük csökkentésén dolgozik. Ahol most vagyunk, az az egyik színterük, a Kompánia Alter, ami azért jött létre, hogy a szenvedélybeteg fiatalokat és a közvetlen környezetüket ellássa, illetve a még nem szenvedélybeteg, de a szerhasználatukból adódóan magas kockázati magatartású fiatalokat is elérje, egyúttal alternatív programokat kínáljon számukra.
Az Alter heti 30 órában érhető el, a fiatal segítő szakemberek azért dolgoznak, hogy megelőzzék a szenvedélybeteggé válást, illetve a már szerhasználattal érintett fiatalok az állapotuknak megfelelő segítséget kapjanak.
Vissza a srácokhoz. Hogy kerültek ide egykor? Maguk sem tudják igazán, csak egymásra mutogatnak. „Te hoztál ide, a Vince hozott ide.” „Engem a Zolika! Azt mondták, nagyon patika hely!” Vince közli: amikor először itt járt, nem igazán „szívlelték” a többiek. „A bőrszínem miatt is. Meg egy ember miatt is. De aztán idővel kijöttem mindenkivel. Most már szeretek idejárni, bármi probléma van, bejöhetek, végighallgatják, adnak jó tanácsokat.”
István csendesebb, jobbára csak bólogat a barátja mondataira. Jönnek mindketten, bármi van, legyen az lelki, érzelmi probléma vagy iskolai, munkahelyi gond. Vince most nem jár iskolába, biztonsági őrként dolgozik. Szereti csinálni. Az idei év addig volt rossz, amíg nem ismerte meg az Altert – mondja István. Vince felsóhajt: „az Alteron kívül csak rossz dolog történt idén.” Mit jelent a rossz? Arról nem szeretne mesélni. Erről a helyről annál inkább.
Itt családként tekintenek rád. Mintha a gyerekeik lennénk. Foglalkoznak velünk, nem hanyagolnak el, semmi rosszat nem tudnánk mondani
– mondja. Istvánra néz kiegészítésre várva, de csak egy „így van” érkezik.
Biztatásképpen Bite Sarolt (Sári), a hely koordinátora és Kiss-Pál Hanga – aki szintén az Alter munkatársa – melléjük ül. Hátha így könnyebben jönnek a szavak.
A fiúk gyerekkoruk óta Csepelen élnek. „Ezt a jószágot ötéves korom óta ismerem” – mondja Vince a kapcsolatukról. A napjaikat itt töltik vagy otthon. Miben változtak, mióta idejárnak? Előbb Vince, majd István válasza:
– Nekem a viselkedésem változott. Nagyon sokat. Régen, mielőtt idejártam volna, agresszív voltam. Hála Sáriéknak, higgadtabb vagyok, tudom kezelni ezeket a problémákat.
– Én meg azóta szeretem az embereket.
„Előtte nem szeretted?” – kérdik tőle. „Tényleg nem. Nem. Nem tudom.” És mi szerettette meg őket? A társaság.
Álmodni félve mernek. „Nekem van egy nagy álmom, arra kicsi az esély, de ha az ember küzd érte, akkor biztosan meglesz.” Olyan félve mondja mindezt Vince, hogy úgy hangzik, mintha legalábbis a világűrt vagy valamelyik első osztályú angol klubcsapatot célozná meg, úgyhogy óvatosan visszakérdezek, mire is gondol pontosan.
The post „Sári, hogy van az, hogy most tűzzel-vassal űzik a drogozást, és közben hagynak egy ilyen helyet létezni?” first appeared on 24.hu.
