Sikertelen nászéjszakájukon leütötte húszéves feleségét az ötvenes katonatiszt

Első éjszaka

Szóval ott feküdt Kamilla a padláson, azon a rozoga, dohos ágyon. Egy viszonylag rendes huzatú párnán nyugtatta a fejét, nyakig betakarva egy régi, de tiszta pokróccal. Sem az ágy, sem az ágynemű nem volt nagyobb egy átlagos kamaszszoba berendezési tárgyainál, ez a töpörödött öregasszony mégis elveszett bennük. Ha valaki felületesen nézett volna körül, nagy valószínűséggel észre sem vette volna a mozdulatlan rongycsomót. Este nyolc óra körül járt az idő, lent az utcán néha csikorogva elment egy villamos. Kamilla feje mögött, a hevenyészett fal téglái között türelmesen várakoztak a kicsurrant habarcs megmerevedett hullámai. Ugyanabban a helyzetben, ahogy valamikor egy sietősen dolgozó kőműves vagy botcsinálta lakó – a szájában kialudt cigaretta, a kezében az apja háború előtti vakolókanala – ügyetlenül kipréselte a sűrű masszát a csálén felrakott téglasorok között.

A fal túloldalán ütemesen csöpögött a víz az öntöttvas kádba, a szél hangosan süvített a kéményben. Kamilla a múlton és a világon gondolkodott. Teljesen nyugodt volt: ha végignézett az életén, nem sok különbséget látott a jelenlegi helyzete és a saját lakásában töltött évtizedek között.

Most nem volt háború, nem éhezett, nem kellett az életben maradásért küzdenie. Majdnem mindegy volt neki, hogy hol fekszik a sötétben, milyen ágyon, milyen lepedőn lélegzik a vékony teste, milyen fal van mellette. Az is mindegy volt, hogy mit és mennyit kap enni. Ezek a dolgok nem számítottak. Neki már nem voltak igényei. Meg is mondom, hogy miért: mindaz, amit átélt az elmúlt kilencven évben, megtanította arra, hogy mi a fontos, és mi a lényegtelen. Minden esemény, minden öröm, minden borzalom, amit megtapasztalt, minden ember, akit megismert, ott lakott a fejében. És most jön a lényeg! Egy ilyen hosszú, eseménydús élet vége felé a jelen már egyáltalán nem olyan fontos, mint korábban. Kamilla nem érzett unalmat, és nem félt. A gondolatai teljesen ki tudták tölteni az adott pillanatot. A világ kézzelfogható dolgai nem jelentettek sokkal valóságosabb élményt, mint a saját belső világa. Értitek ezt? A fejében felhalmozott emlékek saját valóságot hoztak létre, saját jogon léteztek. Pusztán a tömegükkel ki tudták szorítani a külvilágot, ha arra volt szükség. És most arra volt szükség.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Így, hetven év után szinte közönyösen idézte föl az esküvője napját. Azt a pillanatot, amikor minden végérvényesen megváltozott. Pontosan tudjátok, hogy egy húszéves lány bizony még kislány. Azt is sejthetitek, hogy 1920-ban ez még inkább így volt, mint manapság. Amikor az az ötvenéves, ősz halántékú férfi szertartásosan merev felsőtesttel, hódolattal és katonásan a kezére húzta a gyűrűt a templomban, Kamilla tényleg úgy érezte, hogy valami egészen különleges dolognak a részese. Ez a férfi hódolattal bánt vele, felnőtt úrinőként kezelte őt, ami ismeretlen élmény volt a számára. Kicsit csiklandós élmény. Egyelőre csak próbálgatva, apró részletekben engedte behatolni a tudatába, mert egészben túl sok lett volna.

A Boldogasszony Anyánkra és a dörgő „Nem! Nem! Soha!” fogadalomra nem is tudott odafigyelni. Egy kislány világában nehezen lehet feldolgozni egy ilyen helyzetet. A katolikus neveltetés, a vörösterror, a Kormányzó diadalmenete és Trianon mind összezsugorodott a várható változáshoz képest. Egyik napról a másikra felnőtté kellett válnia, méghozzá a létező összes szempontból. Innentől kezdve nagyságos asszony. Egyedül fog maradni ezzel a férfival éjszakára, és olyan dolgokat fognak csinálni, amikről csak ködös elképzelései vannak. Holnaptól háztartást vezet, pénzt oszt be, fogadásokra jár, mosolyog, kézcsókokat fogad. A gyerekszobából közvetlenül a nászágyba, a kiadások és bevételek világába, a bálterembe lép. Teherbe fog esni, gyerekeket szül, meghízik, és mire észbe kap, már egy egészen más ember lesz. És mindez ott, abban a pillanatban kezdődik a templomban azzal az aktussal, amikor egymás ujjára húzzák a gyűrűt. Amikor a gyűrű az ujja hegyét érinti, Kamilla még kislány, mire megül az ujja tövében, már felnőtt, férjes asszony. Erről a szerződésről maga Isten gondoskodik a legnagyobb pontossággal, ahogy Mózessel és Krisztussal is megkötötte a maga egyezségét. Felfoghatatlan és feldolgozhatatlan volt. Egyáltalán nem tudta, milyen lesz ezeknek az új elvárásoknak megfelelni.

Hosszasan részletezhetném az esküvőt: a kibérelt éttermet, a pazar ételeket, a hírneves cigányokat, a bokacsattogtató, díszmagyaros urakat, meg azt, hogy maga a Kormányzó is majdnem tiszteletét tette. A sorsfordító események akkor kezdődtek, amikor a kislány és az érett veterán egyedül maradt a hálószobában. A helyszínt már ismeritek. Három nagy, kényelmes szoba egy sorban, a legbelső a háló. Az intarziás kredenc, a fekete állóóra és a többi patinás bútordarab. Nem is húzom az időt, mert az aznap éjszaka történteket amúgy sem lesz könnyű illendő módon elmondanom.

Kamilla kábulatában észre sem vette, hogy Kálmán egymás után becsukja mind a három hatalmas szoba dupla ajtaját. A cselédlány kimenőt kapott, folyt is az esküvői vacsorán a kuncogás és egymás oldalba böködése. Néhány pohár italt követően nincs az az etikett, amelyik gátat szabna az ilyen viccelődésnek. Ahogy a kötelező mulatozás után kettesben maradtak a lakásban, szokatlanul nagy volt a csönd az előző órák harsányságához képest. Kamilla, aki papíron már nagyságos asszony volt, a valóságban viszont egy magára hagyott kislány, felemelni sem merte a tekintetét. Lehajtott fejjel állt a szoba közepén, és a szeme sarkából néha a megvetett ágy makulátlanul lelógó fehér lepedőjére pillantott. Úgy érezte, mint akin… – hogyan fogalmazhatnám ezt meg finoman? Nem, ezt nem lehet finoman megfogalmazni! – …mint akin nemsokára egy kisebb műtétet hajtanak végre, mégpedig érzéstelenítés nélkül.

Amikor Kálmán megfogta a csuklóját, összerezzent. Nem is csoda, mert ez nem az a gyengéd érintés volt, amilyenről a szűz lánykák ábrándoznak. Sokkal inkább nevezhetném markolásnak: két hideg és nedves kéz satuba fogott két vékonyka csuklót. Ha nincs a pedáns neveltetés és a sok hittanóra, ha nincsenek a családi történetek a nehezen induló, majd összecsiszolódó házasságokról, ha nincsenek a kőbe vésett szabályok, és főleg, ha nincs az az utolsó beszélgetés a mamával, akkor Kamilla már ebben a pillanatban sikítva elszaladt volna. De persze erre nem volt lehetősége. Eszébe sem jutott ilyesmi. Legföljebb egyetlen szó: kötelesség.

Senki nem látta, nem hallotta és soha nem tudta meg, hogy ezek után mi történt. Kamilla összeszorította a fogát, és tűrt, mint sok más nő. Sőt, mindent meg is tett, hogy a férje kedvére tegyen. Még olyan dolgokkal is megpróbálkozott, amikre a mama csak suttogva, pironkodva utalt abban a bizonyos beszélgetésben. Semmi nem használt. Kálmán egyre hangosabban zihált, fújtatott, egyre bőségesebben verítékezett, de nem történt meg, amire annyira várt. Sehogy nem tudta megtenni. Még a közelébe se került. Ilyen közelről már egyáltalán nem háborús veteránnak és jól szituált tisztségviselőnek tűnt. Ahogy Kamilla nyakába nyomta az arcát, érezni lehetett rajta a mosdatlanság és az állott izzadság szagát, láthatóvá váltak a löttyedések, a ráncok, az előtérbe türemkedett egy öregedő férfi kendőzetlen valósága. Amikor lekerült róla az elegáns pantalló, valami olyan váratlanul komikus és totyakos alsónemű tűnt elő, hogy Kamilla biztosan halálra vihogta volna magát, ha nem lett volna végletesen megrémülve. A helyzet persze egyáltalán nem volt nevetséges, sokkal inkább ijesztő. Minden pillanat az elmebaj szélén egyensúlyozott.

A kudarcot ez az önmagát vesztett ember pontosan úgy viselte, ahogy a legtöbb férfi: tehetetlen dühvel. Egyre ingerültebb lett, és egyre erőszakosabb. Kamilla kétségbeesett erőfeszítéssel próbálkozott, gyakran már ügyetlen és oda nem illő dolgokat csinált, de hát ki hibáztathatja szegénykét? Az ágyig el sem jutottak: az egész tragikomikus jelenet ott zajlott a szoba közepén, a nagy perzsaszőnyegen állva. Aztán persze megtörtént az, amire ti is biztosan számítottatok: amikor végérvényesen kiderült, hogy ez a fiaskó maradandó, elcsattant egy pofon. Nagy pofon volt, szívből jött. Kálmán beleadta minden dühét és erejét. Kamilla feje oldalra vágódott, és az egész negyvenöt kilós test egy lépéssel arrébb repült. A friss feleség a nászágy oldalához csapódott, aztán olyan keményen zuhant a földre, hogy a lélegzete is hosszú másodpercekre elállt. Amikor levegőhöz jutott, szédelegve felállt, és a közeli fotelhez tántorgott. Még a menyasszonyi ruhája is rajta volt, Kálmán azzal sem vesződött, hogy megkezdje lebontani róla ezt a rafináltan felépített erődítményt.

– Eh, hülye ribanc! – hallotta Kamilla az összefolyó szavakat, aztán látta, amint a férje feltépi a szárnyas ajtót, és legyintve kitámolyog a szobából.

Hát így zajlott Kamilla nászéjszakája. Ezzel az élménnyel ajándékozta meg őt az első férfi az életében. Gondoljatok csak bele egy pillanatra: ha minden szépen és simán megy, a lány még akkor is valószínűleg mást talál, mint amit álmaiban keresett. Különösen akkor, 1920-ban. De ez túl messze esett bármitől, amit elképzelt. Alaposan túlszárnyalta minden félelmét, és semmi köze nem volt azokhoz a dolgokhoz, amiket a mama kicsit kényszeredetten elmondott neki.

Nekem nincsenek illúzióim a valóságról. Nagy általánosságban talán hajlamos is vagyok bólogatni, amikor valaki olyanokat mond, hogy istenkém, túléli a lány az első alkalmat, meg hogy majd belerázódik. Elvégre az ember rugalmas lény, a fiatalok jól tudnak alkalmazkodni. De ez kicsit más helyzet, ilyenkor felmerül bennem, hogy egyetlen kislány sem érdemel efféle leckét. Ezek a lányok aztán megöregszenek, és az életük utolsó napjáig magukban hordozzák ezt a betokosodott, megfeketedett emléket. Ott látom a lelkükben még akkor is, amikor a halálos ágyukon fekszenek.

Azon a hetven évvel későbbi estén mindez megint lejátszódott Kamillában. De már nem a megrázkódtatás, nem az igazságtalanság felett érzett keserűség foglalta el a gondolatait. Már minden esemény a helyére került benne, az évtizedek alatt minden emlékkép megtalálta a maga kis kuckóját a fejében. Nyugodt volt, derűs józansággal szemlélte a világot. Azt is, ami éppen ezekben az órákban történt vele. Akkor sem érzett ijedtséget, amikor meghallotta a padlásra vezető lépcső recsegését. Tudta, hogy Győző érkezik, és elmondja a követelését. Zaklatott hangon ki fogja fejteni, miért hozta őt ide, miért akart magának nagymamát rabolni. Mindjárt fordul a kulcs a vasajtó zárjában, és lehajtott fejjel benyomakodik a padlásra százharminc kilónyi hús és csont. Nem védi meg Kamillát senki, de erre nincs is szükség. Mióta rájött, hogy sem az apja, sem a férje nem képes erre, nem számított senkire, nem bízott senkiben. Hetven év magány után örült, hogy így alakult az élete. Már nem fájt, hogy egyedül töltötte ezeket az évtizedeket, és az sem, hogy nem lett gyereke. A függetlenséget és ezt a fajta bölcsességet nem adta volna semmiért.

Az apja annak idején rendes életet biztosíthatott volna neki, de hamar kiderült, hogy semmi sem áll távolabb a valóságtól. Elég legyen annyi, hogy a férfi a rajzain kívül mással nem törődött. Olyan jó képeket készített az általa illusztrált könyvekhez, hogy gyakorlatilag válogathatott a munkák között. Megengedhette magának, hogy csak azokat vállalja el, amik megragadták a képzeletét. Több kiadó is vele dolgoztatott, de egyik sem kérte, hogy akár egyetlenegyszer is jelenjen meg az irodában. Otthon rajzolt a lakás legbelső szobájában, egy meghitt sarokban a néhai nagyapja íróasztalánál. Amikor elkészült egy könyvvel, futárt küldtek a kiadótól, és már hozták is a pénzt.

Szívesen csinált rajzokat tankönyvekhez és állatokról szóló albumokhoz, de a kedvencei a mesekönyvek voltak. Amikor ilyen munkát kapott, a felesége és a kislánya is tudta, hogy fölösleges bármiféle kísérletet tenni a kizökkentésére. Napokig ült az íróasztalnál, és még azért is hosszasan kellett rázogatni a vállát, hogy egyáltalán hajlandó legyen enni. Ezt naponta egyszer sikerült elérni. Mivel anya és lánya hozzászoktak ehhez, nevetve, fejcsóválva mondogatták, hogy éppen csak az éjjeliedényt nem kell a széke alá csúsztatni. Persze igazából nem nevették ki, mert ahogy sokasodtak az asztal sarkán a befejezett rajzok, úgy költözött be a szobába maga a mese. Kamilla időnként odasompolygott az apja mellé, aki észre sem vette, hogy a kislánya hosszasan nézegeti az elkészült képeket. Teljesen mindegy volt, hogy nádiposzátát készített, vagy Fehérlófiát: a rajzok mindig a fejében élő mesevilágból szivárogtak át a tustoll hegyén keresztül, vonalról vonalra.

Az apjának hatalmas szerencséje volt az életben. Az igazság ugyanis az, hogy teljesen életképtelen, hasznavehetetlen élőlény volt, aki egyetlen hét alatt éhen halt volna, ha a saját erejéből kell bármit is elintéznie a nagyvilágban. A leghalványabb fogalma sem volt a kézzelfogható valóságról. Nem tudta, miből készülnek, és hogyan kerülnek az asztalra az ételek, honnan jön a fény a lámpájába, merre kell menni az utcán. A felesége néha elgondolkodott azon, vajon tudja-e egyáltalán, hogyan lett a saját lánya. Mindezek ellenére megélt a számára idegen világ ismeretlen körülményei között is. Ő volt az az ember, aki maradéktalanul kiélhette a szenvedélyét, átadhatta magát a képzeletében burjánzó fantáziaképeknek, a valósággal pedig egyáltalán nem kellett foglalkoznia. Így olyan harmóniát alakított ki maga körül, amilyet valószínűleg kevesen ismernek. Mindaz a küzdelem, csalódás, keserűség, bizonytalanság, ami egy ember életét végigkíséri, az ő számára nem létezett. Tudom, hogy titokban mindannyian erre vágytok, de nektek soha nem adatik majd meg úgy, ahogy neki. A felesége és a tehetsége kipárnázták előtte az utat egészen a koporsójáig, amit aztán a temetkezési vállalkozó párnázott ki.

A kiadók szépen fizettek, az élet végtelen nyugalomban folydogált. Amikor pedig eljött a lánykérés napja, ez a jólelkű, életképtelen apa csodálkozva vette tudomásul, hogy egy saját korabeli kérővel üldögél egy pohár bor mellett. Segélykérőn nézett a feleségére, aki megnyugtatóan bólintott, hogy minden rendben van. Rendben van, hogy egy húszéves lányt elvesz ez a javakorabeli, megállapodott, ősz halántékú úr, rendben van, hogy Kamilla ezentúl nem az övék, rendben van, hogy… de erre a dologra nem is gondolt: nem jutott eszébe. Ügyetlenül próbálta szóval tartani a leendő vejét, és amikor reménytelenül elakadt a társalgás, az asszony lépett közbe egy-egy jól megformált, udvarias kérdéssel. Kamilla apja számára úgy tűnt, hogy a felesége mindent tud a világról: ismeri az embereket, és felkészülten várja azokat a kihívásokat, amikkel egy művész nem tud mit kezdeni. Ügyes diplomata volt, ez igaz, annyira azonban mégsem, hogy Kálmán belsejében meglássa a feszes felszín alatt húzódó, kétségbeesett káoszt.

Amikor tehát Győző halkan kinyitotta a padlásajtót, és aggodalmas arccal körülkémlelve belépett, Kamillának eszébe jutott a gyerekkora. Például az, hogy mi lett volna, ha az apja jobban átlátja a helyzetet, és közbeavatkozik. Ha ravaszul összehúzott szemmel keresztülnéz Kálmán lelkén, és észreveszi benne a gyilkos örvényléseket. Hetven évvel később már nem volt biztos benne, hogy jobban járt volna. Egyáltalán nem. 1990-ben már nem szívesen áldozta volna föl azt a rengeteg élettapasztalatot, amit a szülei katasztrofális tévedése miatt megszerezhetett. Tudta, hogy egy rossz döntés hiánya nem biztosíthatja a boldogságot, és az élet nem egyetlen függőleges ereszcsatornán folyik le a föld alá. Éppen az benne a szép, éppen az adja a végtelen változatosságát, hogy inkább egy irdatlan bérház láthatatlan vízvezeték-hálózatához hasonlít. Minden sarkon elkanyarodnak a csövek, és bárhonnan bárhová fordulhatnak. Kettéválnak, más csövekkel egyesülnek, vagy váratlanul véget érnek egy elfelejtett, ledugózott zsákutcában. Ez az átláthatatlanság, ez a megjósolhatatlanság izgatta őt még most, kilencvenéves korában is.

Szóval Győző nyugtalanul lépett be a padlásra, és behúzta maga mögött az ajtót. Gondosan be is zárta az óriási kulccsal. A kezében ott fityegett az ételhordó, majd letette az asztalra.

– Tessék, elhoztam az ételedet – mondta –, dupla adag, vacsorára meg holnap ebédre. És itt van a reggelid is. Víz van a csapban.

A nadrágzsebéből előhúzott egy összecsukható műanyag poharat és egy doboz kekszet, és ezeket is óvatosan lerakta. Győző nagyon büszke volt magára. Úgy érezte, hogy ezt az egészet igencsak ravaszul találta ki. Mintha mi sem történt volna, bement az önkormányzathoz, elhozta Kamilla ebédjét, és még egy adagot kunyerált a konyhásoktól. Ezt az elterelő hadműveletet már hetek óta mindennap végrehajtotta, és tényleg senkinek nem tűnt fel. Elvégre egy ekkora ember mindig éhes, nem igaz? Aztán fölment Kamilla lakására, és csöndben üldögélt ott egy fél órát. Először azt hitte, hogy jó lesz nézelődni, beszívni a régi világ illatait, de csalódnia kellett. Kamilla nélkül semmit nem ért az egész, sőt inkább keserű hangulata volt a helynek. Ráadásul egy idő után be kellett ismernie magának, hogy egy kicsit fél ott egyedül. Tudta jól, hogy senki nem fog hirtelen előlépni sehonnan, Kamilla főleg nem, de azért mégis ijesztő volt ez a szokatlan csend és üresség. Nem is maradt tovább, mint amennyit feltétlenül szükségesnek ítélt.

A padláson aztán odalépett Kamilla ágya mellé, és óvatosan leereszkedett a székre. Láthatólag mondani akart valamit, de sehogy sem bírt nekikezdeni. Görnyedt háttal a szék peremén ült, és a két kezét összezárva nyomorgatta a térde között. Előre-hátra hintázott ültében, miközben néha lopva Kamillára nézett. Észrevette, hogy az öregasszony rezzenéstelen, kicsit gúnyosan érdeklődő arccal figyeli. Zavartan elkapta róla a tekintetét, és úgy csinált – na jó, megpróbált úgy csinálni –, mintha ok nélkül, kedvtelésből üldögélne mellette. Persze Kamilla – ennyire talán már sikerült nektek bemutatnom – szándékosan hagyta, hadd főjön a saját levében. Szenvedett is Győző kutyául, és talán az idők végezetéig gyötrődött volna, mert egyre mélyebbre zuhant a zavarodottságba. Minél tovább tartott ez a kényszerű csend, annál kínosabbá vált neki megszólalni. Így aztán Kamilla, aki öt perc múlva megunta a játszadozást, végre feloldozta őt a szenvedései alól.

– Na, fiacskám, nyögd ki, mit akarsz, mert komolyan mondom, halálra unom magamat!

– Mesélj! – szakadt ki Győzőből dacosan a kérés, amit ki tudja, mióta dédelgetett magában.

– Meséljek? Tényleg ezért raboltál el? Ezért cipeltél ide?

– Igen. Minden este.

– Nem a nyugdíjamat akarod? Nem az ékszereimet?

– Mesét akarok. Minden este.

Kamilla egy kicsit elcsodálkozott. Nem feltételezte Győzőről, hogy közönséges rabló lenne, de erre igazán nem számított. Így persze már több értelme látszott a dolognak. Közben Győzőnek megoldódott a nyelve:

– Te leszel a nagymamám. Minden este bejövök, és mesélni fogsz nekem. Te öreg néni vagy, ez a dolgod. Nekem nagymama kell, mert az enyém meghalt, neked meg nincs unokád. Jó lesz.

Ahogy Kamilla nézte ezt az arcot, és hallgatta ezt a hangot, hamar megértette a lényeget. A lényeg pedig az volt, hogy egy ilyen helyzetnek nincs jó megoldása. Egyszerűen nem létezik olyan befejezés, amelyik meghagyja a két szereplő világát a maga régi keretei között. Pontosan tisztában volt azzal, hogy nincs visszaút, és hogy Győzőnek erről még fogalma sincsen. Az ilyesmi ugyanis mindig velem végződik. Nekem persze mindegy, melyikükkel találkozom. Ez az ő játszmájuk, én csak a végkifejlet vagyok.

Kamilla nem keseredett el az ilyen gondolatoktól. Ő megtanulta, hogyan kell az adott pillanatban élni, az éppen érvényes dolgokra koncentrálni. Számára csak az akkor és az ott létezett, és mindez a múltba volt beágyazva. Velem nem sokat foglalkozott. Éppen ezért kettőbe hajtotta a feje alatt a párnát, hogy magasabb legyen, majd azt mondta:

– Na, jól van, fiacskám, várjál csak egy kicsit, mindjárt kigondolok egy mesét! De jól vigyázz, mert én nem olyan meséket mondok, mint a többi nagymama! Lehet, hogy olyanokat hallasz tőlem, amik nem tetszenek.

Győző láthatólag egyre idegesebb és türelmetlenebb lett. Olyasmikkel egyelőre még nem tudott foglalkozni, hogy ilyen vagy olyan legyen egy mese, ezek a finom különbségek nem léteztek az ő egyszerű agyában. Már a térdét csapkodta, dobogott a lábával, harapdálta az ajkát, és alig bírta türtőztetni magát. Hirtelen éles hangon csattant ki belőle:

– Nem érdekel, mesélj már!

– Na jó – bólintott Kamilla –, te akartad. Már meg is van. A mese címe az, hogy…

Mártonffy András: 11 éjszaka

Trend Kiadó, 2024

Jöhet még Matiné?

Először is egy hasonló történet: Így lesz a világ legelőzékenyebb, legsármosabb pasijából dúvad.

Aztán egy Bödőcs: A saját lomposod előzenekara vagy egy életen át.

S legyen egy kis politikai Szelényi Zsuzsa kötetéből: Kormánylapoknál dolgozó újságírók szerint a lejárató anyagok készen érkeztek hozzájuk, és váratlanul, név nélkül jelentek meg az újságban.

Líra

The post Sikertelen nászéjszakájukon leütötte húszéves feleségét az ötvenes katonatiszt first appeared on 24.hu.

Visited 1 times, 1 visit(s) today
Loading RSS Feed

Loading RSS Feed