Aligha én vagyok az egyetlen, aki, először rápillantva az új könyved borítójára, l + i-nek is olvasta az ly-t, azaz j-t, viszont csak én hümmöghettem elismerően, hogy a Spiró biztos kitalált egy új társasjátékot a Capitaly meg a Monopoly mintájára… Nagyon megnyugodtam, amikor azt olvastam egy interjúdban, hogy ezt az üreg, melléküreg jelentésű szót te sem régóta ismered – egy ilyenben rejtőzködött az egyik hősöd, Táncsics Mihály, éveken át a saját háza alatt, a pince és a kút közt.
Többen ismerik a szót, sőt némelyeknek az aktív szókincsébe tartozik, a régészeknek például. Sok címvariánsom volt, egyik rosszabb, mint a másik. Nem kedvelem a több szóból álló címeket, mert azokat nagyon nehéz ragozni, és nehezebben válnak fogalommá – mert jó esetben egy cím azzá válik.
Hitel, Világ, Stádium, igen… Ami azt is mutatja, hogy nem árt mögüle egy jelentős mű.
Mindegyik cím leszűkítette a regény világát, nem akartam már a borítón korlátozni az olvasói várakozásokat. Ez a szó nem kelt ilyeneket, mert kevesen ismerik, de kíváncsiságot nagyon könnyen ébreszthet. Volt már ilyen, a Diavolina című kisregényem – a szónak ördögöcske a jelentése. Gorkijról meg a Szovjetunióról szól, ami nem érdekelte a magyar olvasókat.
A magyarokat a magyarokon kívül általában nem sok minden érdekli. Szerintem nagyon jó cím.
Nagyon tetszett, hogy a szövegben időnként ritkán használatos, régies vagy homályos jelentésű, netán teljesen ismeretlen szavak bukkannak fel: dürücköl, cserény, égény, faktor, homlító, kallós, mácsik, mellpor, nyoszolyó, szilacs… Sőt olykor régiesen ragozod vagy ilyen alakban idézed az igéket – a régi magyarban még négy múlt idő volt és két jövő –: elhagyá, fenntartá, leend, nézendik…
Az igeidőkkel már A Jövevényben is játszottam. A másfél évtizeddel később újraírt változatban, a Messiásokban is, de sokkal visszafogottabban. Nem cél, hogy nehezebbé tegyem az olvasást.
Tulajdonképp ki az elbeszélőd? Kit hallunk?
Egy mindentudó elbeszélőnk van. Ez teljesen szembemegy az elmúlt évtizedek prózájával, hisz elég rég megállapították, hogy ilyen elbeszélő nem lehetséges, hogy az az érdekes, ha az elbeszélő nem tud semmit, ha maga a mesélés bizonytalan, és ebben van is valami.
A könyvedet üdítően átlengi némi tizenkilencedik századiság…
Ez a fajta irónia a tizenkilencedik században nem volt lehetséges. Valamikor a század vége felé jelent meg az irodalomban, leginkább az oroszoknál, bár az övék sokkal abszurdabb humor. A tizenkilencedik századi magyar írók vagy anekdotáznak és kényelmesen, táblabírósan lépegetnek előre – sok kiváló mű született ebben a zsánerben –, vagy polgárian ironizálnak, mint olykor Jókainál és főleg Mikszáthnál látjuk. A világ egészével szembeni irónia azonban nem létezett, és ma sem általános. Ehhez a szemléletnek kellett megváltoznia. A Padmaly persze regény, és nem történeti mű, bár ezt megkérdőjelezik néhányan, azt mondván, krónika. Nem tudom egyébként, mi a regény. Szerencsére nincsenek olyan szigorú szabályai, mint más műfajoknak.
Próza az, ami margótól margóig tart, mondta Ottlik.
Neki olykor volt iróniája.
A regényed mindentudó elbeszélője nyilván nem azonos veled.
Nem azonos, mert én nem tudok mindent. Neki viszont kötelező.
The post Spiró György: A magyarokat a magyarokon kívül általában nem sok minden érdekli first appeared on 24.hu.
