Lépett egy merészet és átmenetileg elhagyta a multit a Splatoon Raiders, hogy új játékosokat vonjon be a széria számára.
A Splatoon sorozattal való kapcsolatom egy látványos grafikonon ábrázolva meglehetősen unalmasan festene – leginkább két olyan körrel lehetne jellemezni, aminek nincs metszete, vagyis közös elemei. Mivel Wii U konzolom nem volt, ezért a debütáló rész eleve kimaradt. A Switch intézményébe sem rögtön ugrottam bele, így mire letettem a voksom a kézikonzol mellett, addigra a második rész is lefutott. Tulajdonképp a harmadik lehetett volna az első, amivel találkozok, de valamiért nem fogott meg.
Talán a túlzottan is harsány manga/anime setting és art style volt, ami nem volt igazán vonzó, de az is lehet, hogy az alapvetően multis fókuszú játékmenet volt az ami nem feküdt, pedig a festék lövöldözős, területfoglalós játékmechanikát szimpatikusnak találtam. Akárhogy is, a nagyközönség köreiben viszont kedvező fogadtatásra lelt, s eleinte talán inkább otthon, a szigetországban, de aztán világszerte is egyre népszerűbbé vált. A Nintendo ügyesen kitalálta, hogyan törjön be a lövöldözős piacra, de erőszakmentesen.
Most viszont elhatározták, hogy a hozzám hasonló, eddig hezitáló rétegeket is valahogy behúzzák, így született egy offline spin-off a sorozathoz. Ez volna a Splatoon Raiders. Co-op lehetőség ugyan most is van, de a PVP teljesen hiányzik – gyakorlatilag egy sztori alapú looter shootert kapunk. A történet mondjuk nem a legerősebb eleme a játéknak, de legalább van. A már jól ismert Deep Cut csapat helikopter balesetet szenved, s ha már így alakult, a környék szigetvilágának felfedezésére indulnak, hiszen a legendák szerint meglehetősen sok kincset rejtenek a piciny földdarabok.
A portyákra egy központi hubként funkcionáló úszó főhadiszállásról indulhatunk, amelyet hőseink sebitben felhúznak maguknak. Az egyes pályák meglehetősen rövidek, de változatosak – mind a setting, mind a tematika alapján. A fokozatos, hullámokban megnyíló környék tartogat tengerparti, lávával átitatott, fagyos-jeges, illetve földalatti járatokban játszódó helyszíneket. Ha pedig a tennivalókat nézzük, akkor van ahol végig kell mennünk a pályákon, máshol meg időre kell küldetést teljesíteni, de akadnak olyan szintek, amik a gyűjtögetésre épülnek, illetve lesznek titkos küldetések is, ahol kicsit többet kell használni a szürkeállományunkat is.
Az alapvető feladat pedig a változatos, de igen ellenálló helyi “élővilág” likvidálása lesz. Számos fura lény tör majd az életünkre, amiket felsorolni is sok volna, de az edényekből álló torony, a mindenhol páncéllal rendelkező, de hátul mégiscsak sebezhető kis doboz, vagy a hosszú kigyó (melynek a végén lévő kormányost kell kilőni) bizonyára hamar az emlékezetünkbe vésődik. A Splatoon Raiders fő lényege továbbra is a festék alapú harc. Ezzel apríthatjuk az ellent, illetve a környezetben szétszórva (sőt az ellen festékét átszínezve) és abban úszkálva meg gyorsabban haladhatunk. Természetesen a mennyiség véges, ezért menedzselnünk kell mire mennyit használunk fel.
A játék igazi mélységét azonban az első küldetések teljesítése után láthatjuk meg, amikor kiderül, hogy mennyiféle fejleszthető dolog akad a bázison. Kezdjük ott, hogy a festéktartályból eleve háromféle közül választhatunk (Speed, Power, Tactical), amely alapvetően határozza meg a harcmodorunkat, illetve a használható kütyüinket, fegyvereinket. Nekem leginkább a harmadik vonal jött be, az automatikusan tüzelő állványokkal. A pályák azonban úgy vannak felépítve, hogy egyrészt egyre nehezednek, másrészt harcmodorban is változnak, így folyamatos fejlesztésre leszünk kárhoztatva, illetve néha váltogatásra is a rendelkezésre álló arzenálban – nem lehet leragadni egynél és azt a végletekig kimaxolni.
Szerencsére van egy állandó társunk is, egy kis robot (mindig egyik társunk irányítja), ami mindig velünk tart és nem, csupán a harcokba száll be, de nagyon sokszor segít ki a platforming feladatoknál (ráugorva a magasba lő ki minket), a tájékozódásban, a többszintes pályák közti szintek áttörésében, illetve a pálya végi nyersanyagok kinyerésében is. Arról pedig Splatoon Raiders nehézségi szintjei gondoskodnak, hogy mindenki megfelelő kihívást találjon (amelyek közül már az alapnak számító középső is meg tudja izzasztani az embert). Akárhogy is választunk azonban, a sokszor szitokszóként is használt grindolást se így, se úgy nem ússzuk meg, de szerencsére a játék alapvetően addiktív mivolta enyhít a képen, így önként és dalolva ugrunk majd a pályák újrajátszásába (csak kell mondjuk az az új mod).
Grafikailag alapvetően nehéz belekötni a játékba, hiszen egy nagyon színes és látványos világot kapunk, a készítők pedig áthelyezték a lokációkat az urbánus környezetből a természetbe, ami okos vérfrissítésnek mondható. Ha nagyon szőrözni akarunk, akkor a közeli tereptárgyaknál találhatunk pixeles, vagy gyérebb minőségben textúrázott objekteket (a fű például tragikus), de ezen alighanem mindenki túlteszi magát, hiszen kevésszer figyelünk rájuk, valamint a cserébe folyamatos 60 FPS-t produkáló képfrissítés kárpótol.
Összességében elmondható, hogy a színes hajú lányok festékben tapicskolásának legújabb, oldalági vetülete jól sikerült és bevonzza azt a réteget is, akik a multi miatt idegenkedtek a sorozattól. Nagy kérdés azonban hogy hogyan tovább a Splatoon Raiders után? Vajon volt-e annyira vonzó a mostani kaland, hogy a frissen beszállt játékosok értékelik majd mondjuk a visszatérést a kaptafához, vagyis egy klasszikus alapon felépített Splatoon 4-et? Vagy innentől kettészakad a sorozat (mint anno a Forza), netán a következő résznek már mindkét szegmenst ki kell majd szolgálnia egyszerre?
Értékelés: 8/10
Fejlesztő: Nintendo Entertainment Planning & Development
Kiadó: Nintendo
Platform: Nintendo Switch 2
