Gyöngybaglyok másodköltését ellenőriztem a napokban, amikor a Kemeneshát egyik használatban lévő hodályában a hirtelen jött hűvös idő elől elbúvó mintegy száz fölötti füstifecskét (Hirudo rustica) számoltam össze. Szerencsére a hodályban sok rovarzsákmány volt, így nagy meglepetésemre ott jártamkor nem repültek ki a madarak a szabadba.
A legyengült fiatalok gerendák szögein pihentek, az öregek serényen vadászgattak az épületben.
A magyar nép kedves madara a fecske, isten madara, az a falusi porta, ahol megtelepedik, ott a szeretet honol, szerencsés hely. Régóta vallják ezt a vidéken élő idős emberek.
Az ember megjelenése előtt a fecskék sziklaszirtek költőmadarai voltak, de nagyon jól alkalmazkodtak a civilizációhoz, hamar felfedezték az átépített környezet nyújtotta lehetőségeket. A füstifecske jellemezően az istállók költőmadara, de fészkel a faszerkezetű tornácokon, elhagyott házak belső részén.
A füstifecskét a nép leggyakrabban mélyen villás farka alapján azonosítja. Az öreg madarak homloka és torka élénk téglavörös. Az egész felsőteste és begye – a szárnyakkal és a farokkal együtt – kékes ércfényű fekete. Szélső faroktollai hosszúra megnyúltak, egyszínű feketék. Melle és hasa fehér, fahéjszínű árnyalattal.
Az öreg tojó madarak szélső faroktollai rövidebbek, mint a hímeké, és a fekete begysávja is elmosódottabb. Csőrük kicsi, a szájzug igen mélyen bemetszett. Szivárványhártyájuk és lábuk sötétbarna. A fiatal füstifecskék szélső faroktollai még a többivel egyenlő hosszúságúak, tollazatuk fakóbb színezetű.
A faj védett, természetvédelmi értéke 50 ezer forint.
The post Száz fecske húzta meg magát az elhagyott épületben first appeared on National Geographic.
