Kulik Melinda, néprajzos-múzeológus, a szegedi Napsugaras Tájház vezetője segített nekünk tisztázni a kérdést: hogy kerül a hal az ünnepi asztalra.
A katolikus kultúrkörben a december 24-e szigorú böjti napnak számít, a halas ételek pedig már hagyományosan böjti fogások, de ez leginkább annak köszönhető, hogy 1966-ban VI. Pál pápa lazított a karácsonyt megelőző szigorú böjti szabályokon. A polgári konyhában már korábban is fogyasztottak halételeket szenteste böjti napján, de a paraszti hagyományban ez nem lelhető fel
– mesélte a néprajzkutató, aki hozzátette, hogy meg kell különböztetni a katolikus és protestáns szokásokat is, utóbbinál ugyanis a nagypéntek a szigorú böjti nap a húsvéti ünnepkörben, a december 24-e pedig nem.
A 16. és 17. századi szakácskönyveket, ha megnézzük, amelyek főként a főúri étkezéseket jelölték, ott sok halételt találunk, de a jobbágyok nemigen jutottak halhoz, hiszen a tavak, folyószakaszok a nemesek birtokain voltak, és be kellett szolgáltatni, amit lehalásztak. A folyószabályozások után, a holtágak, mocsarak vidékéről már több halhoz jutott a paraszti világ is, de azt sem karácsonykor ették
– emelete ki a muzeológus.
wikimedia commons/Korom János
Kulik Melinda elmondása szerint a karácsonyi böjti menü úgy nézett ki a paraszti világ katolikus területein, hogy mindig valamilyen alkoholos itallal kezdődött az étkezés, ittak egy pálinkát, majd a fokhagymát belemártották mézbe és minden családtag evett belőle. Ennek egyfajta rontáselhárítás misztériuma volt.
Utána fogyasztottak el egy almát, aminek a magyar néprajzban sokféle jelentése is van, többek között a kisjézust is szimbolizálja. A családfő az almát, ha megpucolja, akkor egyben kell leszednie a héját, nem szakadhat meg a folyamat, hogy a család élete is ilyen hosszú legyen. Majd annyi részre vágja fel a gyümölcsöt, ahány családtag van és mindenki eszik belőle egy szeletet. Ez az összetartozást szimbolizálja, ha a család szerteágazik, akkor is legyen olyan nap, amikor találkoznak mind: mindenki hazatalál. Ezután következett valamilyen savanyú leves, ami lehetett káposztaleves vagy cibereleves, ami búzakorpából készült, de vannak olyan vidékek, ahol aszaltszilvás babos levest esznek.
A második fogás pedig a mákosguba, egyes tájegységeken a mákos csík vagy Békésben angyali csík volt, ami a vágási technikájában különbözik csak. Az étkezés után mentek el az éjféli misére, és amikor hazatértek, akkor vagy másnap ettek húsféléket, ami lehetett kocsonya, töltött káposzta, hurka és a disznóvágáshoz kapcsolódó egyéb ételek.
Az 1960-es években Kisbán Eszterék (etnográfus, a történelemtudományok kandidátusa – a szerk.) csináltak egy kutatást a Kárpát-medencében, akkor készítették a Magyar Néprajzi Atlaszt, mely az 1900-as évek paraszti életét vizsgálja. A kutatáshoz felhasznált kérdőívek válaszaiban nincs nyoma sehol, hogy karácsonykor halat ettek volna a paraszti világban
– tudtuk meg Kulik Melindától.
A történetét tekintve tehát a halászlé, a sülthal a polgári konyha közvetítésével lett a karácsonyok szerves része, ahogy a mákos bejgli is a városi népek „találmánya” és német nyelvterületről került hozzánk felváltva a mákos gubát.
Ami pedig a mi családi hagyományunkat illeti, az alma felszelését a nagyszülőknél láttam előszőr, ezt a tradíciót a mai napig tartjuk, és bár nem tudtunk róla, hogy régi, paraszti szokás karácsonykor az aszalt szilvás bableves, mi már évek óta ezt esszük szenteste, ahogy mákos gubát is készítünk. Természetesen a szegedi halászlé sem hiányozhat a menüből, ahogy a töltött káposzta sem.
Ha pedig tudni szeretné, hogy mi az a csegei halászlé, ebben a cikkben megtalálja a választ! Egy amerikai vlogger véleményét a bajai és a szegedi halléről ide kattintva tudhatja meg!
The post Százéves hagyománya sincs a karácsonyi halnak first appeared on Sokszínű vidék.
