Temetni jöttem, nem dícsérni – egy díjátadó margójára

Balázs Péter: Brüsszeli tanulságok

A magyar miniszterelnök meghirdetett szándéka szerint átvette az irányítást az Európai Unióban. Két EU-csúcs kapcsán két hónapon át címoldalakon szerepelt, február 1-jén pedig egy negyedórára fölment a színpadra, hogy azután magányosan és megszégyenülve elkullogjon. Alighanem utoljára villantotta meg csodafegyverét, a vétót, amivel nemcsak az egyesült Európát, hanem az egész transzatlanti közösséget sakkban tudta tartani. A lomha nyugati vezérek végre kiismerték a hátrafelé nyilazás trükkjét, és érvényesítették a túlerejüket. Ennek a manővernek többé nem dőlnek be.

Mi ez?

Hetente egy-egy részletet mutatunk az Élet és Irodalom legújabb számából. Ha tetszik, az írásokat elolvashatja a www.es.hu oldalon vagy a péntekenként megjelenő lapban. Már online is: www.es.hu/elofizetes 

A hazatérő vesztes azzal vigasztalódott: ha az áhított zsákmányt nem tudta is megkaparintani az EU kincstárából, három égtáj felé győzelmet hirdet. Nyugati szélsőjobb elvbarátainak megerősítette, hogy a közelgő európai választásra készülve az ő programjukat követi: fellép a migrációval szemben, ellenáll, ha „gyanús identitású szexaktivistákat küldenek Brüsszelből az iskolákba”, és legfőképpen Ukrajna vesztére fogad a területrabló orosz támadás kimenetelét illetően. (Ezt akár Donald Trump is elmondhatta volna.) Illiberális keleti példaképeinek azt üzente, hogy a magyar kormány továbbra is kézben tartja a Nyugatot. Mindenki láthatta a híradásokban, amint a legnagyobb államok vezetői ülik őt körbe Brüsszelben, és az együttműködéséért esedeznek. Ennek ellenére uniós nimbusza megrendült, orosz kommentelők mélységesen csalódtak „Vityusában”. Idehaza Orbán szokása szerint a vereséget győzelemmé gyúrta: a nekünk szánt uniós pénz ugyan nem elérhető (mert ahhoz a feltételeket kellene teljesíteni), de „kiharcolta”, hogy Ukrajna sem kaphatja meg. Gyermeteg érv, ilyen művelet föl se merült, az uniós költségvetésben nincs lehetőség felcímkézett források átirányítására.

Az Ukrajnának szánt 50 milliárd eurós segély jóváhagyásával kapcsolatban Orbán előzetes feltételeket is meghirdetett, amelyeket kormányának tagjai visszhangoztak. Kikötötte volna, hogy az EU ne négy évről döntsön, hanem az ügy évente kerüljön vissza vitára, ahol egyhangúan határoznak a folytatásról, vagyis vétózhasson, ha kedve tarja. Azt is követelte, hogy a pénzt ne az unió költségvetéséből folyósítsák, hanem azon kívül teremtsenek rá forrást, a kétharmadát ne hitelből fedezzék, sőt ráadásként a helyreállítási alap határidejét is ki akarta tolni két évvel. Ezek közül egy se teljesült.

Cseresnyési László: Már megint viccelünk

Néhány hete megjelent egy írásom a Magyar Nyelv című, taníthatatlan tankönyvsorozatról, amelyet az Oktatási Hivatal (OH) munkatársai írtak, akiket, ugye, csak hódolat illet meg, nem bírálat. Szükségtelen a hangnem miatt bocsánatot kérnem, hiszen az állami szerzők és intézmények páncélzata áttörhetetlen: nem is reagálnak az ilyesféle irományokra. Ennek az írásnak a tárgya egy újabb munkájuk, a Magyar nyelvi feladatlap a 8. évfolyamosok számára. Érdekes dokumentum ez, amelynek a létezéséről egy Facebook-poszt révén értesültem, majd, amikor alaposan elolvastam a feladatlapot, elhatároztam, hogy írok erről egy részletes elemzést, még akkor is, ha egy ilyen nyelvi-nyelvtani teszt problémáinak a taglalása garantáltan unalmas vagy idegesítő lesz a legtöbb olvasó számára.

Az OH munkatársai a „9. évfolyamra történő beiskolázás központi írásbeli felvételi vizsgáinak feladatsorai” alapján kívánják megszűrni a középiskolai képzésben továbbtanulni vágyó nebulókat: képességeik és tudásuk szerint. Azt persze nehéz meghatározni, hogy milyen képességeket és miféle nyelvi tudást kell és lehet megvizsgálni egy csupán 45 perces teszt segítségével. Egyrészt azért, mert a teszt „központi gyártmány”, viszont az egyes magyar általános iskolákban a diákok nem azonos értékű és mélységű képzést kapnak. Mindazonáltal a tanulók sorsáról, jövőjéről ezek a központi tesztek döntenek. Másrészt azért nehéz eldönteni, hogy mit is mérjünk, mert főként azt kellene megvizsgálni, hogy milyen nyelvi potenciállal rendelkezik a vizsgázó, ami valamilyen mértékben előrevetíti a várható, jövőbeli intellektuális teljesítményét is. A kérdéseknek tehát jórészt a diák kognitív képességeire kellene irányulniuk, nem arra, hogy tudja-e például, mi az a „zöngésség szerinti részleges hasonulás” vagy más efféle tárgyi ismeret. A kérdés az, hogy milyen mértékben gondolták át az OH munkatársai, hogy mi is a feladat.

Gyenge Zsolt: Temetni jöttem, nem dicsérni

Könnyen beszélt Antonius, hiszen ő valóban temetésen szónokolt, nekem pedig – elvileg – egy díjátadón kellene dicsérnem.

Csakhogy az elmúlt néhány évben, ahogy a kritikusok díjvitájára készülődve áttekintettem az az évi termést, a végül díjazott filmektől és alkotóktól függetlenül rendre borús hangulatba kerültem – és ez az érzés ebben az évben volt talán a legintenzívebb.

Így aztán amikor erre a megszólalásra a felkérést megkaptam, elég hamar bizonyossá vált számomra, hogy a magyar (játék)film gyászbeszédén kívül mást nem mondhatok. Azonban aki ismeri Antonius címben megidézett shakespeare-i szónoklatát, tudja, hogy az egy körmönfontan ironikus retorikai alakzatnak köszönhetően furamód mégis Caesar magasztalásaként értelmeződik. Bár a római rétorok magaslataira nyilván nem pályázhatok, hátha sikerül nekem is a holtat piedesztálra emelni.

Amit rajongó kritikusként a mai filmtermésből a mozikban vagy egyéb forgalmazási felületeken látunk, és amit ti, szakmabeliek mindennap a saját bőrötökön tapasztaltok, az lényegében a magyar film legyalulása. Az, hogy többé vagy kevésbé idős filmesek évek óta és várhatóan még évekig nem alkothatnak, egyesek számára tán vállalható áldozatnak vagy csupán egyéni problémának tűnhet. Azonban az, hogy a korábban fesztiválokon vagy mozipénztáraknál masszívan bizonyító alkotók nem forgathatnak, nem csak személyes, derékba tört karrierjüket érinti: legtöbben ezekben az éveikben kaphatnának esélyt azon remekművek elkészítésére, amelyekkel évtizedek múltán magát a magyar filmet, filmművészetet azonosíthatnák a világban. Továbbá a gigaköltségvetések morzsáiból működő Inkubátor program meglékelése az éppen indulni készülő új generáció elől szívja el a levegőt (hogy az egyik idei film címét parafrazeáljam), az SZFE beszántása pedig azt nehezíti meg, hogy egy még fiatalabb, jövőbeli nemzedék felkészüljön a pályára. Mindeközben pedig minden idők második legnagyobb hazai költségvetéséből olyan huszárfilm forgott, amelynek amatőr hibái egy szilveszteri bakiparádéba is túlzásnak bizonyulnának, valamint minden idők legnagyobb, gigászi büdzséjéből el sem készült időben a Petőfi-film…

Váncsa István: Erdélyi ember nem pedofil

Történetünk fontos mellékszereplője a gyermekotthon igazgatóhelyettese, aki főnöke viselt dolgairól tudomással bírt ugyan, de hallgatott róluk. Novák Katalin neki kegyelmet adott, s emiatt köztársasági elnöki posztjáról most sokak szerint le kéne mondania, ő maga viszont azt állítja, hogy a föntiekből semmi sem igaz, hanem minden másképpen van. Ehhez a kérdéshez nem kívánok hozzászólni, egyebek között már csak azért se, mert Novák utódát is Orbán Viktor választaná ki, az ő káderpolitikáját pedig elég jól ismerjük.  Egyébiránt pedig, hogy a tárgytól el ne kalandozzunk, a Magyar Nemzet szerint „[á]lhír, hogy Novák Katalin egy pedofil bűnözőnek kegyelmezett meg”, a valóság ezzel szemben az, hogy „az érintett személy végzettsége testnevelő tanár, fejlesztő pedagógus, síoktató, számos sportágban edzői diplomával rendelkezik”, sőt – most fogódzkodjunk meg – „erdélyi családból származik”.

A kép immár tisztán áll előttünk, az erdélyi ember nem pedofil, aki mást mond, hazaáruló, valamint buzi. Az erdélyi ember erkölcsei hótiszták, evvel kapcsolatban azonban muszáj megjegyeznem, hogy Csonka-Magyarország populációjának a jelentős hányada erdélyi családból származik, méltatlan személyemet is közéjük értve. Vagyis erkölcsileg mindannyian feddhetetlenek vagyunk, pártunk és kormányunk legfelső szintű döntéshozói pedig még inkább azok, ez azonban nem feledtetheti azt a szörnyű tényt, hogy az erdélyi családból származó síoktató áldozatai között volt olyan, aki öngyilkosságot követett el, a többiek súlyos lelki sérülések nyomait viselik, néhányuk alkohol-, gyógyszer- vagy kábítószer-problémákkal is küzd, mert az ügy hatásaitól a mai napig nem tud szabadulni.

Szponzorált tartalom

A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.

The post Temetni jöttem, nem dícsérni – egy díjátadó margójára first appeared on 24.hu.

Visited 1 times, 1 visit(s) today
Loading RSS Feed

Loading RSS Feed