Az első Terminátor – videótékás hangulatú, de vagány magyar címén: A halálosztó – a legjobb időutazós film. Persze, ott van a Vissza a jövőbe is, ha pedig tágabban értelmezzük film és időutazás kapcsolatát, akkor az emlékvilágba alámerülő, modern művészfilmek között is nagy filmeket találunk A nap végétől a Szerelmem, Hirosimáig. De ne finomkodjunk! A T101-es beszivárgó-megsemmisítő egység sem szokott.
Az eszközhasználó ember délibábos álma, hogy uralja az időt – ez az ambíció hívta életre a tudományos-fantasztikus történetek képzeletbeli időgépeit és azt a másik, nagyon is valóságos „időgépet”, amelynek modern, multifunkciós változata nemcsak felvételeket rögzíteni képes, hanem olvasóink jelentős részének ezt a cikket is olvashatóvá teszi.
Hemdale / Pacific Western / Euro / Collection Christophel / AFP
Technológiai szempontból a film aktuálisabb, mint a bemutató idején. Manapság másról sincs szó, csak a mesterséges intelligencia teljes hatalomátvételének mikéntjéről és várható időpontjáról. Ám a jövő nincs megírva, „nincs végzet, csak ha magad is bevégzed”, és a meccs állása mindig az aktuális időpillanatban billeg.
A végső ütközetet azonban nem a jövőben vívják meg, hanem itt, a jelenünkben. Ma este.
A pusztulás, a kárhozat bármikor utolérhet bennünket, de a megváltás esélye is mindig csak karnyújtásnyira van. Lehet, hogy James Cameron Jézus Krisztusról forgatott filmet?
Így fog kinézni az emberen túli ember
Ő mást mond erről. Cameron, aki a Terminátor előtt olcsó horrorfilmek rendezésével kereste a kenyerét, nem meglepő módon a horror felől közelített a történethez. A pusztító gépalak jutott eszébe, pontosabban álmában kezdte őt kísérteni, ha hihetünk az utólagos mítoszgyártásban azért nem kispályás rendezőnek.
A Halloween – A rémület éjszakája arctalan sorozatgyilkosa nyilvánvaló és bevallott ihletforrás, de az is valószínűnek tűnik, hogy Cameronnak beugrott egy gyerekkorában látott tévéfilm is az Outer Limits (Végtelen határok) sorozatból, ami két, a jövőből érkező és a jelenben halálos párbajba bonyolódó katonáról szólt. Annak a forgatókönyvét az ismert sci-fi szerző, Harlan Ellison írta, aki aztán be is perelte a Terminátort gyártó céget. Végül peren kívül egyeztek meg, Ellison felkerült a videón és a későbbi hordozókon forgalmazott változat stáblistájára valamilyen teljesen kontúrtalan minőségben, nagyjából azzal a felirattal, hogy „elismerjük Harlan Ellison munkásságát is”. Cameron később egyértelművé tette, hogy ő amúgy nem ismeri el.
Kassar / Pacific Western / Collection Christophel / AFP Arnold Schwarzenegger, Joe Morton, James Cameron és Linda Hamilton a Terminátor 2 – Az ítélet napja forgatásán
Akadnak közös pontok Ellisonnal, de ez valójában nem sokat számít, mint ahogy John Carpenter Halloweenja és a nyomában készült, kaszabolós slasher filmek is inkább csak a Terminátor erőszakosságát, az áldozatról áldozatra haladó gyilkológép alakját vetítik előre.
A pusztító sci-fi monstrum, legyen az A nyolcadik utas: a Halál alienje, a Szárnyas fejvadász replikánscsapata vagy a Terminátor címszereplője, mindig saját korlátainkra, fizikai és mentális végességünkre, frankensteini önhittségünkre figyelmeztet. Egyúttal e filmek lehetséges válaszokat kínálnak arra a nyolcvanas évek apokalipszisváró atmoszférájában felettébb aktuális kérdésre, mi jöhet az emberen túl.
Arnold Schwarzenegger 1984-ben már régóta az amerikai szórakoztatóipar ismert alakja volt. Bajnok testépítőként világszerte turnézott, majd megvetette a lábát Los Angelesben, ahol konditermet nyitott, hírességekkel edzett és szerencsét próbált a filmiparban is. Addigi legnagyobb színészi sikerét a két évvel korábban készült Conan, a barbárral érte el. Talán nem túlzás azt mondani, hogy amíg a Conan fantasyjében Schwarzenegger bumfordisága egy kicsit még komikusnak tűnt, addig a Terminátorban a vaskos osztrák akcentus, a robotszerű mozgás, az idegenszerű jelenlét már egyetlen nézőnek sem okozott humoros perceket, csak rémálmokat.
Euro Film Funding – Hemdale – Pa / Collection ChristopheL / AFP
Schwarzenegger nélkül nincs Terminátor. Színész és szerep két műfajban szokott így összenőni, a horrorban meg a burleszkben, Lugosi Drakulájától Robert Englund Freddy Kruegeréig, Chaplin Csavargójától Jim Carrey Ace Venturájáig.
A felfújt, felpumpált, páncélszerű test persze megint csak a kora nyolcvanas évek fétise. A bodybuilder- és fitneszkultúra, a „testszobrászat” képzete jellegzetesen a reagani Amerikából világhódító útra indult és a neoliberális gazdaságpolitikával lényegi kapcsolatban álló, kapitalista eszmény; legrosszabb formájában az „önfejlesztésnek” hazudott önkizsákmányolás fizikai vetülete. A hard body formálta a korszak hollywoodi akciófilmjeinek hősábrázolását: Sylvester Stallone a Rambo: Első vérben még bő zubbonyban szerepelt, a Terminátor után mozikba került Rambo-folytatásban viszont már ledobta a textilt, és éppen úgy feltárta szuperemberi testét, mint ugyanekkor Dolph Lundgren vagy a félisteni Jean-Claude Van Damme.
Schwarzenegger nem evilági jelenség. A Terminátorba James Cameron későbbi színészi alapcsapatának tagjai visznek emberi minőségeket: ügyetlenséget, kisszerűséget, együttérzést, humort. Miközben megállíthatatlanul halad előre a pusztító, olyan könyörtelenséggel, mint a présgép, amely végül majd rövidre zárja az áramköreit, a cselekményt életszerű, vicces és szomorú apróságok tarkítják.
Később ott van a joviális rendőrfőnök, aki cigarettára gyújtana, mikor észreveszi, hogy már ég a kezében egy másik szál. Ő és a többi, vágóhídra küldött rendőr is nagyon emberi, egyszerre bosszantó és barátságos figura.
Euro Film Funding – Hemdale – Pa / Collection ChristopheL / AFP
A jövőbeli harcost Michael Biehn alakítja, aki visszatér Cameron következő filmjében, A bolygó neve: Halálban is, mint ahogy feltűnik abban a Terminátor szereplői közül Lance Henriksen és Bill Paxton is – aki szereti a nyolcvanas évek Hollywoodját, pontosan tudja, milyen varázslatos ez a névsor. Linda Hamilton ugyancsak a kis költségvetésű és alacsony nívójú horrorfilmek felől érkezett. Stephen King egyik legsúlyosabb novellájából, A kukorica gyermekeiből forgatott éppen jelentéktelen adaptációt, amikor megkapta Sarah Connor szerepét. Cameron benne látta meg a megváltó anyját, az új Máriát. Nem tudjuk, ennek a rendezői döntésnek mi köze volt ahhoz, hogy utóbb össze is házasodtak (a kilencvenes évek végéig voltak együtt).
Hideg, neonkék üdvözlégy
Az emberen túli ember korabeli képzeteihez és a világvégevárás atmoszférájához illeszkedő alapkoncepciót csak nyersebbé, koszosabbá, tehát valószerűbbé és félelmetesebbé tette a színvonaltalan horrorfilmek stábjából érkező, Hollywood környékén jóindulattal is kispadosnak számító színészek jelenléte. Lehetne még sorolni a fontos stábtagokat, és remélhetőleg egyszer lesz is alkalmunk méltatni legalább Brad Fiedelt, aki a szívverést imitáló, fémesen csengő, mégis áradóan érzelmes kísérőzenét szerezte.
Most beszéljünk mégis inkább Jézus Krisztusról. Neki és John Connornak, a gépek elleni háború majdani hadvezérének ugyanaz a monogramja, ami jellegzetesen olcsó műfajfilmes húzás. Ahogyan Cameron eltereli a figyelmet a megváltóról és az anyára tereli, az viszont az üdvtörténet fényével világítja be ezt a sötét és kegyetlen világot. Sarah Connornak nincs kialakult személyisége, írja Király Jenő filmteoretikus. A fiatal nő számára a terminátor és Kyle Reese egyidejű felbukkanása ad célt az életben. Az egyikük a halált, a másik az életet hozza, lévén Reese nemcsak megmenti Sarah életét, de születendő gyermeke apja is lesz.
Mintha karrierjének ebben az időszakában a rendező az anyaság pszichés próbatételét és személyiségformáló erejét mutatta volna be tudományos-fantasztikus történetekben megfogalmazva, amivel bizonyíthatóan szélesítette a férfiasnak mondott hollywoodi műfajok, a sci-fi és az akciófilm tipikus hőseinek körét.
Hemdale / Pacific Western / Euro / Collection Christophel / AFP
Az anyaszerep kiélezése a Terminátorban előtérbe állítja az áldozatvállalás témáját, ami egy másik műfaj, a melodráma alapvető motívuma. Az apokalipszis réme felől minden áldozat felmagasztosul, így kerülnek magasra az érzelmi tétek egy olyan történetben, amely egyébként hideg, neonkék, szeles és barátságtalan világban, a robot megérkezésével, az érzelemkifejezés nullfokán kezdődik. A jelen fagyos, kimerevített időpillanatát a terminátor uralja, a múlt és a jövő viszont együttesen képesek legyőzni. Király ezt úgy fogalmazza meg A film szimbolikája című, többkötetes könyve terminátoros fejezetében:
A múlt tanít szeretni, a jövő tanít cselekedni; a múlt az értékek megnyilatkozási helye, a jövő a képességek, készségek, eszközök ígérete. A múlt a célok, a jövő az eszközök raktára.
A Terminátor tehát a múlt és a jövő ütközőzónájaként ábrázolja a jelent, másképpen szólva a történet konfliktusa nem más, mint az idősíkok, idődimenziók harca. Közhely, hogy a mozgókép az időt teszi láthatóvá és menti meg az örökkévalóságnak, az időutazás mint filmtéma tehát az idő uralásának – az idő átalakításának és így a valóság formálásának – nagy filmkészítői ambícióját tükrözi a tudományos fantasztikum műfaji terepén.
Jóval komplexebb feladatot old meg ezáltal a film, mint az 1991-re elkészült második rész, amely elsősorban áramvonalas akciófilmként és filmtechnológiai erődemonstrációként újítja meg az alapfilm koncepcióját.
Hemdale / Collection Christophel / AFP
Készült még négy későbbi Terminátor-film, az eddigi legutolsó 2019-ben. Elrontaná a negyvenedik évforduló ünnepélyes hangulatát, ha ezekkel is foglalkoznánk. A Terminátor – A halálosztó és a Terminátor 2 – Az ítélet napja cseppet sem lesz rosszabb attól, hogy filmipari szakemberek utóbb hogyan szövik tovább a történetet.
És a folytatások végképp nem változtatnak az első Terminátor által minden egyes újranézésnél felkorbácsolt érzelmeinken, a saját jövőnk miatt érzett jeges rémület és a kétségbeesett, vak remény kettős szorításán.
The post Terminátor 40: Minden idők legjobb időutazós filmjétől ma is van okunk rettegni first appeared on 24.hu.
