The Quintessence (1962)
A cím magáért beszélt: a The Quintessence Quincy Jones korai, jazzkorszakának kvintesszenciáját nyújtja, több saját szerzeménnyel, illetve Thelenious Monk és mások dalainak őrületes feldolgozásával. Az instrumentális lemezen zeneileg felfoghatatlanul sok minden történik zeneileg, alig félórányi játékidő alatt. „A modern, progresszív big band hangzás a csúcson, (…) minden feszes, tele van kreativitással és örömmel, és nincs benne felesleg vagy felesleges díszes elrendezés” – ahogy egy zenekritikus jellemezte, és itt tényleg nincsenek üresjáratok. Jones zenekara amúgy a Free and Easy című Broadway-showban használt zenekar kiterjesztése volt, és a zenekarban szerepelt néhány olyan tag, akiket Jones New Yorkban toborzott az előadás európai fellépéseire.
Lesley Gore: It’s My Party (1963)
Talán ez a dal a legmeglepőbb Jones teljes életművében: vélhetően mindenki ismeri, de nagyon kevesen tudják, hogy ugyanannak az embernek van köze hozzá, akinek mondjuk a Billie Jeanhez is.
Lesley Gore egy volt az ötvenes-hatvanas évek fordulóján tömegesen feltűnő tinibálványok közül, amikor 16 évesen elénekelte ezt a számot, amelynél azóta sem tudott senki meggyőzőbben dalolni a tinédzser szívfájdalomról. Az addig főleg jazzben utazó Jonesnak producerként ez volt az első kalandozása a popvilágba, viszont szokatlan hangszerelési megoldásai (például adott a dalnak egy „latinos” ritmust) sokat segítettek abban, hogy a dal no. 1 lett, az első Jones hosszú karrierje során. Sőt, abban is elévülhetetlen érdemei voltak, hogy amikor megtudta, a korszak sztárproducere, Phil Spector is elkészítette a saját verzióját a dallal (a Crystals előadásában), gyorsan előrehozta a kislemez megjelenését. Az It’s My Party csinált tehát sztárt Lesley Gore-ból (aki egy évvel később már egy korai feminista himnuszt énekelt), de Quincy Jones nevét is itt ismerték meg sokan a szakmában.
Frank Sinatra: Fly Me to The Moon (1964)
Frank Sinatra és Quincy Jones együttműködése is tartósnak bizonyult: Jones 1958-ban kezdett big bandet vezényelni és dalokat hangszerelni az épp karrierje második felívelését megélő sztárénekesnek, ám évtizedekkel később, Sinatra utolsó szólólemezének, az 1984-ben megjelent L. A. Ladynek is ő volt a producere. A Bart Howard által 1954-ben szerzett Fly Me to the Moon már azelőtt népszerű jazz sztenderd lett, hogy Sinatráék tíz évvel később hozzányúltak volna. Ám hiába dolgozták fel addigra több százan, mégis a Jones által újrahangszerelt és Sinatra által felénekelt felvétel lett a legikonikusabb verziója a dalnak. Persze nemcsak a groove megváltozott lüktetése és Sinatra jellegzetes orgánuma tehetett erről, de az is, hogy nagyon belenyúltak a korszellembe, hiszen a 60-as évek második fele az egyre fokozódó űrversenyről és a Holdat megcélzó Apolló-misszióról szólt. Egy makacs popkulturális legenda is elterjedt azzal kapcsolatban, hogy Sinatráék Fly Me to the Moonja volt az első emberi zene, ami elhangzott a Holdon – legalábbis ezt maga Buzz Aldrin mesélte egyszer kajánul Jonesnak, az Independent pedig még pár éve is tényfeltáró cikkben próbált utánajárni, hogy vajon tényleg így történt-e. Az öregkorára világbajnok anekdotázóvá váló Jonesnak természetesen Sinatráról is voltak erős sztorijai, 2018-ban sorra adott, komoly botrányt kavaró interjúiban mesélt például az énekes maffiakapcsolatairól, bipoláris hangulatingadozásairól, bulizási szokásairól (szerinte ő és Ray Charles „találták fel a partizást”), de arról is, hogy Sinatra keményen kiállt mellette akkor, amikor feketeként még nem engedték be bizonyos helyekre Amerikában.
Ray Charles: In The Heat of the Night (1967)
A családjával Seattle-be költöző Quincy Jones mindössze 14 éves volt, amikor bemutatkozott a nála két évvel idősebb, és akkor már füstös klubokban koncertező Ray Charlesnak, majd életre szóló barátok lettek. Jones többször beszélt arról, hogy kölyökként Charles volt az egyik fő zenei inspirációja, tőle leste el például azt a szemléletet, hogy a műfajokat nyugodtan lehet keverni, és nem kell hagyni, hogy a zeneipar által bemerevített demarkációs vonalak korlátozzák a kreativitást. Egy kései interjúban arról is mesélt, hogy az éjszakai életbe is Charles vezette be, 15 évesen ő kapatta rá a heroinra, de öt hónap után szerencsére leszokott róla. Természetesen voltak közös zenei projektjeik is, már az 50-es években is komponált és hangszerelt neki dalokat. Az egyik leghíresebb közös munkájuk talán az 1967-es In the Heat of the Night, amely az azonos című – magyarul Forró éjszakában címen mutatták be – ötszörös Oscar-díjas film betétdala volt, és Jonest Grammyre is jelölték érte. Több mint hét évtizedes pályafutása során összesen nyolcvan Grammy-jelölésből 28 díja lett. A Sidney Poitiers főszereplésével készült film egy Mississippi államba keveredő fekete rendőrről szól, akinek nemcsak egy bűnügyi rejtéllyel, de a mélyen gyökerező rasszizmussal is meg kell küzdenie a nyomozás során.
Hidegvérrel (1967)
Quincy Jonesnak még alig volt tapasztalata a filmzenék terén, amikor Richard Brooks felkérte zeneszerzőnek Truman Capote 1966-os műfajteremtő dokumentumregénye, a Hidegvérrel adaptációjához. A Columbia stúdió eredetileg Leonard Bernsteint szerette volna a poszton látni és maga Capote is lobbizott Jones ellen, de a rendező ragaszkodott hozzá, hogy ő írja a zenét – pedig ekkoriban még nem nagyon osztottak lapot Hollywoodban fekete zeneszerzőknek. A végeredmény egy lendületes, szokatlanul disszonáns és nyomasztó zene lett, ami tökéletesen passzolt a Clutter-család lemészárlását feldolgozó történethez. Jones megkapta 1967-ben az Oscar-jelölést, sőt, ugyanabban az évben a legjobb betétdal díjára is jelölték a Banning című filmben szereplő The Eyes of Love-ért. Összesen hétszer jelölték Oscarra, de végül egyszer sem kapta meg, csak az 1995-ös gálán kárpótolták a Jean Hersholt Humanitárius Díjjal, amelyet filantróp munkájáért ítéltek oda neki.
Michael Jackson: Don’t Stop ‘Til You Get Enough (1979)
Ha mást nem, azt azért sokan tudják Quincy Jonesról, hogy hatalmas szerepe volt Michael Jackson globális popsztárrá válásában. Jones ráadásul nem valamiféle „Parker ezredes”-szerű manipulátorként érte el ezt, hanem egyszerűen segített Jacksonnak abban, hogy a lehető leghatékonyabban használja a tehetségét. Jackson húszévesen találkozott Jonesszal A Wiz című filmmusical forgatásán: Michael akkor még a Jacksons tagjaként szerepelt a filmben, melynek Jones volt a zenei rendezője. Itt történt, hogy Jackson megkérdezte Jonest, kit ajánlana neki producerként ahhoz, hogy segítse a tervezett szólókarrierjében? Jones saját magát ajánlotta, és a többi már tényleg történelem. Bár az első album, az Off The Wall kicsit elhalványult a Thriller és a Bad elképesztő sikere mellett, talán nem túlzás azt mondani, ez volt a legfontosabb Jones-Jackson koprodukció, hiszen ez volt az a lemez, amely megcsinálta Michael Jacksont, a szólósztárt, aki a saját jogán sikeres, nem a testvérei miatt, és aki végre átlépett a jelenbe, hiszen a Don’t Stop ‘Til You Get Enough, az album legnagyobb slágere frissebbnek hatott bármelyik másik korabeli diszkóslágernél. Ehhez pedig – a kétségtelenül fülbemászó dallam mellett – kellett egy zseniális producer is.
George Benson: Give Me the Night (1980)
George Benson 1980-as slágerénél, a Give Me The Nightnál nem is kell jobb példa arra, hogy a jazzt, a funkyt és a diszkópopot miként lehet közös nevezőre hozni. Ebben természetesen Quincy Jonesnak is elévülhetetlen érdemei vannak, hiszen ő volt Benson azonos című lemezének producere. „George, bízd magad rám. Többet tudok rólad, mint te magad” – idézte fel a zenész 2019-ben, mit mondott neki Jones a felvételek megkezdése előtt. Először meg is sértődött kicsit a mondaton, de aztán tényleg rábízta magát a sokat látott producerre, és nem bánta meg a végén. Már elindult haza például a stúdióból, amikor Jones visszahívta, hogy vegyenek fel még egy „egész jó kis” dalt, ez lett végül a Give Me the Night.
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy rendes vokált toljak fel, és átmentem ebbe az őrült, affektált hangba. Megígérte nekem, hogy nem fogja használni a lemezen, de amikor elküldte a felvételt, hát, nem az őrült énekhangot használta! A gyerekeim sosem kérdeztek a zenémről, de amikor otthon lejátszottam, a kisfiam azt mondta: »Apa, el tudod játszani azt a dalt, ami úgy szól, hogy ‘Give me the night’?«. Szóval tudtam, hogy ez különleges.
Michael Jackson: Billie Jean (1982)
Bár a rekordok egész sorát megdöntő Thriller album sokak életébe a címadó számmal érkezett meg, azért az tény, hogy annak sikerében nagy szerepe volt John Landis horrorfilmes videoklipjének is. A Thriller igazi slágere viszont a Billie Jean volt, melyről talán Jones és Jackson a legtöbbet vitatkoztak: a producernek baja volt a címmel és a hosszú intróval is, utóbbit le akarta vágni, ám amikor Jackson azt mondta neki, őt táncra ingerli, Jones engedett, hiszen a jó producer nem az, aki ráerőlteti az akaratát az előadóra. A Billie Jean így is magán viseli Jones keze nyomát, kezdve jazzes fúvósszekciótól az azonnal felismerhető dobhangzásig, melyet a hangmérnök, Bruce Swedien Jones utasítására gyakorlatilag egy „szonikus személyiséggel” rendelkező, addig ismeretlen dobhangzást hozott létre. Valószínűleg nem véletlen, hogy Jackson karrierjének kimagaslóan legsikeresebb három albuma Jones irányításával készült, a producer nélkül már képtelen volt ezekbe a magasságokba emelkedni.
Donna Summer: State of Indepence (1982)
Hat évvel a halála előtt Jones adott egy nagy visszhangot keltő interjút, mely ugyan elsősorban arról híresült el, hogy abban a Beatles tagjait „a világ legrosszabb zenészeinek” nevezte, pedig beszélt benne Michael Jacksonról is, nem túl hízelgően. Jones ebben azt mondta többek között, hogy Jackson a State of Independence című Donna Summer-dalból lopta a Billie Jeant: a dal eredetileg a Yes énekese, Jon Anderson és Vangelis együttműködéséből született, ezt dolgozta fel Summer azon a lemezén, amelynek Jones volt a producere. Sőt, hallható benne Michael Jackson is, aki jó pár egyéb hírességgel együtt énekel a kórusban, Jones szerint innen ered tehát a Billie Jean. Hogy ez így van-e, valószínűleg már sosem derül ki, lévén az érintettek már nem élnek, a dal viszont egy egészen monumentális, kicsit funkos átirata az eredetinek, és összetéveszthetetlenül Jones keze nyomát viseli. Olyannyira, hogy Summer később azt nyilatkozta, kicsit úgy érzi, mintha egy Quincy Jones-lemezen énekelne, nem a sajátján.
We Are The World (1985)
Bár ennek a dalnak a megítélése jóval kevésbé egyértelmű, mint Jones karrierje legsikeresebb darabjaié, a We Are The World azonban az egyik legnépszerűbb száma, melyben ráadásul oroszlánrésze is volt, hiszen ő hozta magával Michael Jacksont, aki aztán megírta a dalt Lionel Richie-vel. Jones nemcsak a hangszerelésben játszott fontos szerepet, hanem abban is, hogy összefogta a rengeteg szupersztárt, és kiírta a stúdió ajtajára a híressé vált kérést, miszerint a hírességek legyenek szívesek az egójukat kint hagyni a felvétel idejére. Jones azzal a három zenésszel vette fel a dalt, akik először az Off The Wall album felvételekor dolgoztak együtt: a dobos John „JR” Robinson, a basszgitáros Louis Johnson és a billentyűs Greg Phillinganes egyaránt a valaha volt legelismertebb stúdiózenészek közé tartoztak, és gond nélkül abszolválták itt is a feladatot. Aztán Quincy Jones megoldotta a többit: a szó szoros értelmében levezényelte a dal felvételét, és nem nagyon mert neki ellentmondani senki, pedig nem akárkik voltak ott, Bob Dylantől Ray Charlesig, de hát ha valaki, akkor Quincy Jones a producerek között szupersztár volt.
The post Tíz dal, amivel Quincy Jones alakította a zenetörténetet first appeared on 24.hu.
