Egy nemzetközi kutatócsoport a Science Advances folyóiratban számolt be az első hópárduc fosszíliáról, a kutatást a Barcelonai Autonóm Egyetem ismertette. Úgy tűnik, a hópárducok számára a sziklás, hideg terep a fontos, nem kimondottan a magashegyi környezet – ezzel a kutatás az állatfaj mai védelméhez is hozzájárult.
A közepes termetű hópárduc (Panthera uncia), más nagymacskákhoz hasonlóan súlyosan veszélyeztetett, alig 4000 példánya él ma már csupán, elsöprő többségben a Himalája hegyeiben. Azonban a jégkorszak idején még a mai Kína északi részén, illetve Európában is megélt, amint azt az ősmaradványai bizonyítják. Érdekes módon jelenlegi élőhelyéről (Tibet és környéke) teljesen hiányoznak a fosszíliák, így elég sok kérdés van arról, miként is alakult azzá a hegyi életmódú állattá ez a macska, amit ma ismerhetünk.
A kutatók rengeteg olyan fosszíliát vizsgáltak át Eurázsia területéről, amelyeket eredetileg a leopárdhoz kötöttée, és ezek között sikerült azonosítani öt hópárduc maradványát, a koponya jellegzetességei alapján. Az állatok kínai, francia és portugál területen éltek a jégkorszakban.
Ezek a maradványok lehetővé tették, hogy a hópárduc alkalmazkodását és evolúcióját feltárják, valamint modellezzék azt, hogy mikor és merrefelé terjedt az állatfaj. Azonosították azokat a jegyeket is, amelyek alapján a leopárdot és a hópárducot ősmaradványaikban meg lehet különböztetni.
A leopárd fás vidékek lakója, ahol gyors és ügyes mozgású zsákmányállatra vadászik, a hópárducok olyan tulajdonságokat fejlesztettek ki, amelyekkel a tagolt, sziklás hegyi területen képes uralni a tájat. Ilyenek a nagyobb fogak, a domborúbb koponya, az erősebb állkapocs és mancs – ezekkel képes a robusztus testalkatú, izmos hegyi kecskeféléket, fő zsákmányait elejteni. Ez azonban még édeskevés ahhoz, hogy jól boldoguljon a havasokon a hópárduc.
Térlátása jobb, a középfülben a dobhártyát körbefogó csont nagyobb méretével jobb hallást tesz lehetővé, erőteljes lábaival képes a meredek sziklákon ugrálni, és hosszú farkával segíti a terepen az egyensúlyozást. Ezek a tulajdonságai a jégkor középső szakaszától kezdve fejlődtek ki, legfőképpen az utolsó félmillió évben.
A főbb alkalmazkodást jelző tulajdonságok akkor bukkantak fel a hópárduc evolúciója során, amikor a jégkor hidegebb időszakai zajlottak. Ekkor terjedt át a hópárduc Észak-Kína területére, és egészen meglepő módon nyugati irányba, Európába is. A 2000-es évek elején a portugál Porto de Mós területén barlangászok bukkantak rá arra a különösen izgalmas és jó állapotú ősmaradványra, amelyet akkor leopárdnak véltek.
Most erről is kiderült, hogy hópárducé volt. A kutatók szerint kb. 900 ezer éve indultak el azok a környezeti változások, amelyek lehetővé tették, hogy Ázsia szívéből nyugatra vándorolhasson és Európában is megélhessen ez az állatfaj, és csak mintegy 40 ezer éve tűnt el kontinensünkről.
Ez az ősmaradvány arról is vall, hogy a meredek, sziklás terep és a hidegebb klíma a fontos a faj számára, nem pedig a kimondott magashegyi környezet. Ez az ismeret pedig a jelenlegi klímaváltozás miatt egyre zsugorodó élőhelyük kapcsán különösen fontos. Megértve, hogy milyen környezet kedvez az állatfaj fennmaradásának, segíthetjük a túlélésüket is. A későbbi kutatásokban majd a portugál hópárducot és környezetét részletesebben is szeretnék megismerni a kutatók.
The post Volt, amikor Európában is éltek hópárducok first appeared on National Geographic.
