Az elmúlt négy évtizedben Európa korábbi, szinte minden területre kiterjedő dominanciája fokozatosan visszaszorult az egyre globalizálódó világban. A kilencvenes évek elején a labdarúgás is valóban globális sporttá vált – üzleti értelemben mindenképpen. A világbajnokságok eredményeit nézve azonban az európai fölény ma erősebb, mint valaha. A sokak által várt afrikai felzárkózás nemcsak Európával szemben maradt el, hanem odáig jutottunk 2026-ra, hogy az 1986 és 2026 közötti világbajnokságok egyenes kieséses szakaszában a legjobb tizenhat között Horvátország több mérkőzést nyert, mint az összes afrikai válogatott együttvéve.
Amikor 36 évvel ezelőtt, 1990. július 1-jén Edgardo Codesal Méndez játékvezető lefújta a Nápolyban az 55 205 néző előtt rendezett Anglia–Kamerun világbajnoki negyeddöntőt, újfajta izgalom járta át a futballvilágot. Kamerun hosszabbítás után, rendkívül balszerencsés körülmények között búcsúzott. A szakértők többsége szerint az afrikai csapat jobban játszott Angliánál, amely Gary Lineker 83. percben értékesített tizenegyesével harcolta ki a hosszabbítást, majd egy újabb Lineker-büntetővel nyerte meg 3–2-re a mérkőzést.
Akkoriban még csak két afrikai válogatott szerepelt a 24 csapatos világbajnokságon, Kamerun menetelése azonban azt az érzést keltette, hogy három-négy világbajnokságon belül akár afrikai világbajnokot is ünnepelhetünk, megtörve az addig hat évtizede tartó európai–dél-amerikai hegemóniát.
Ennél nagyobbat aligha tévedhetett volna a futballvilág.
Az 1990 és 2026 közötti 36 évben a labdarúgás üzletileg teljesen globalizálódott. A pályán azonban ennek alig látni nyomát. Sőt: a világbajnoki eredmények alapján nemcsak az Európán kívüli világ nem zárkózott fel, hanem Európa immár a korábban vele egyenrangú Dél-Amerikával szemben is növelte előnyét.
A résztvevő országok összetétele közben alapvetően megváltozott. Az 1990-es világbajnokság 24 csapata közül még 14 volt európai, míg a 2026-os, immár 48 csapatos tornán csak 16 európai válogatott szerepel. Ezzel párhuzamosan Afrika, Ázsia, valamint Észak- és Közép-Amerika képviselőinek száma hatról huszonötre nőtt.
Ennek ellenére ebből a 25 csapatból mindössze egy jutott el a legjobb nyolc közé (Marokkó), miközben a 16 európai válogatott közül hat. Vagyis a torna végjátékában a résztvevők háromnegyede európai volt, noha a mezőnynek csupán az egyharmadát adták.
Ráadásul ebben semmi rendkívüli nincs. Lényegében ugyanaz a mintázat ismétlődik, amely a modern világbajnokságok többségét jellemezte.
Az 1986-os világbajnokság óta a folyamatos létszámbővítések ellenére a legjobb tizenhat között ugyanaz az alaplogika érvényesül: egyenes kieséses rendszerben négy győzelemmel lehet világbajnoki címet nyerni. Igaz, 2026-tól a 48 csapatos mezőny miatt már a legjobb 32 között is rendeznek egy plusz kieséses kört, ez azonban a mostani vizsgálat szempontjából nem lényeges.
Az 1986 és 2022 közötti tíz világbajnokságon összesen 150 olyan egyenes kieséses mérkőzést rendeztek a legjobb tizenhat között, ahol a győztes versenyben maradt a világbajnoki címért. Az idei tornán ehhez eddig további 12 mérkőzés társult, vagyis összesen 162 ilyen párharcot vizsgálhatunk.
A következő táblázat azt mutatja meg, hogy az egyes országok, illetve kontinensek válogatottjai ezek közül hány mérkőzést nyertek meg 1986 és 2026 között. Azok az országok, amelyek legalább négy győzelmet arattak, önállóan szerepelnek, míg a három vagy annál kevesebb sikert elérő válogatottakat kontinensenként vontam össze.
Íme a táblázat arról, hogy ki hány meccset nyert 1986 és 2026 között a labdarúgó világbajnokságok egyenes kieséses szakaszában a legjobb 16 csapat között.
Az európai csapatok narancssárga, míg a világ többi részének válogatottjai szürke hasábokkal szerepelnek ebben a négy évtized eredményességét összefoglaló táblázatban.
Németország, Argentína, Franciaország és Brazília ebben a mezőnyben is külön kasztot képvisel, de erről később még érdemes lesz néhány szót ejteni. Ez ugyanis csak az európai dominancia egyik összetevője, az elmúlt negyven év világbajnokságain a két európai csúcsválogatott teljesítményét szinte tökéletesen ellensúlyozza a két dél-amerikai futballnagyhatalom.
Az európai fölény valójában Anglia, Olaszország, Spanyolország, Hollandia, Horvátország és Belgium együttesen megszerzett 51 egyenes kieséses győzelméből fakad, amihez további 19 siker társul a többi európai válogatott részéről. Ez összesen 109 európai győzelmet jelent a legjobb 16 között lejátszott 162 egyenes kieséses mérkőzésből 1986 és 2026 között, vagyis ezen a fronton is kialakul a kétharmados európai fölény. (Ráadásul ez az idei világbajnokságon már az elődöntők előtt is biztosan meglesz, hiszen a Franciaország–Spanyolország elődöntő miatt a 2026-os torna 13. ilyen mérkőzésén már garantált a 10. európai győzelem.)
Ami viszont igazán döbbenetes, az az, hogy mennyire nem valósult meg az Európán és Dél-Amerikán kívüli világ felzárkózása válogatott szinten. 1986 és 2026 között az európai eredményességi rangsor 7. és 8. helyén álló Horvátország és Belgium együtt több egyenes kieséses mérkőzést nyert (13), mint Afrika, Ázsia, valamint Észak- és Közép-Amerika válogatottjai együttvéve (11).
Afrika helyzete különösen beszédes. Nemcsak Európához nem sikerült közelebb kerülnie, hanem odáig jutottunk, hogy a 3,8 milliós Horvátország, amelynek válogatottja csak az említett angol–kameruni mérkőzés után kezdhette meg önálló történetét, több egyenes kieséses mérkőzést nyert a világbajnokságok legjobb 16 csapata között (7), mint az összes afrikai válogatott együttvéve (6).
Ha még egy szinttel tovább lépünk, és a tornák utolsó négy csapatát, vagyis az elődöntők mezőnyét vizsgáljuk, még látványosabb az európai fölény. Az elmúlt 11 világbajnokságon összesen 44 elődöntős hely talált gazdára, amelyek 1986 és 2026 között így oszlottak meg: Európa 32, Dél-Amerika 10, Ázsia 1 és Afrika 1.
Horvátország az elmúlt nyolc világbajnokságon háromszor jutott be a legjobb négy közé. Ez önmagában több elődöntős szereplés, mint amennyit Ázsia és Afrika együtt fel tud mutatni a világbajnokságok teljes, 1930 óta íródó történetében.
Az európai dominancia mellett azonban egy másik érdekes tendencia is kirajzolódni látszik, mégpedig a világbajnoki címek eloszlásában. Az 1930 és 2006 között megrendezett 18 világbajnokságon az európai és a dél-amerikai válogatottak szinte tökéletes egyensúlyban osztoztak a trófeákon: kilenc-kilenc győzelmet szereztek, ráadásul a két kontinens csapatai hosszú időn keresztül szinte szabályosan váltották egymást a csúcson.
A 2006-os tornát azonban már Olaszország nyerte, amit további három európai világbajnoki cím követett. Erre Dél-Amerika eddig mindössze egyszer tudott válaszolni, Argentína 2022-es győzelmével. Ennek eredményeként a világbajnoki címek örökmérlege Európa javára billent: jelenleg 12–10 az állás Dél-Amerikával szemben.
A mostani torna egyik utolsó nagy kérdése ebből a szempontból az, hogy Argentína képes lesz-e faragni ebből a hátrányból.
A másik nagy kérdés pedig az, hogy meghirdethető-e a labdarúgó-világbajnokságok történetének harmadik nagy duális uralkodókorszaka. Az első ilyen korszakot nevezhetjük a világbajnokságok őskorának: 1930 és 1950 között az első négy tornát Uruguay és Olaszország uralta, amelyek egyaránt két-két világbajnoki címet szereztek.
Az 1950-es világbajnoksággal kezdődött aztán a brazil–német korszak. Az 1950 és 1998 közötti 13 világbajnokságból 12 olyan volt, amelynek döntőjébe a két válogatott közül vagy az egyik vagy a másik jutott be. Ebben az 52 éves időszakban egyedül az 1978-as döntő volt olyan, amelyben sem Brazília, sem Németország nem szerepelt. A korszak végét egyben az eddigi utolsó brazil világbajnoki cím jelentette 2002-ben, amelyet történetük során először éppen a németek ellen szereztek meg.
Azóta öt újabb világbajnoki döntőt rendeztek. Ezek közül háromszor Franciaország, kettőször Argentína szerepelt, miközben rajtuk kívül öt másik válogatott egyszer jutott be. A 2018-as és a 2022-es világbajnokságot ráadásul mindig az a csapat nyerte meg, amelyik kettejük egyenes kieséses párharcából továbbjutott.
Ha az idei világbajnokságot Franciaország vagy Argentína nyeri, akkor joggal beszélhetünk egy új korszak kezdetéről: a brazil–német éra után megszülethet a világbajnokságok harmadik nagy duális korszaka, az argentin–francia.
Jónap Richárd,
részvénypiaci stratéga, Digital Content és Strategy Lead,
Concorde
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
The post A futball Európa utolsó nagy birodalma appeared first on Forbes.hu.
