Mint egy titkos tipp: Spanyolország zöld arca magas hegyekkel, őskori barlangokkal, autentikus konyhával és egy egészen egyedi állatparkkal. És akkor ott van még a főváros, Santander is elegáns tengerparti sétányokkal és Michelin-csillagos éttermekkel.
Minisorozat
Ez a Forbes.hu észak-spanyolországi minisorozatának harmadik része, amit a gasztronómiájáról világszerte ismert Baszkfölddel kezdtünk és a borairól híres La Riojával folytattunk.
Hosszú strandok, napernyők, pálmafák: sokaknak valószínűleg ez az első kép, ami Spanyolországról beugrik. Kantábria teljesen más. A tengerpart egyszerre szép és háborítatlan, de a természet egészen más arcát mutatja. Az ország legzöldebb részének tartják, amelyet 2000 méter feletti hegyek tagolnak, és bármilyen furcsa is, kicsit ismerős nekünk is, helyenként tényleg olyan, mintha mondjuk Júliai-Alpokban járnánk.
Míg Baszkföld a gasztronómia és a Guggenheim Múzeum miatt nemzetközi szinten is jól ismert desztináció, addig nyugati szomszédja a hűvösebbre vágyó spanyol utazók titkos tippje. Jóval kevesebben ismerik ezt a régiót, pedig a konyha itt is remek, a tengerpart vég nélküli, a táj a spanyol szemnek szokatlanul zöld, lakói, a „pueblo montañés”, a „hegyi nép” mentalitása pedig csak még rokonszenvesebbé teszi ezt a régiót.
La Rioja után ez az ország kontinentális részének második legkisebb autonóm tartománya. Mégis az egyik legjobb hely a természetjárásra: területének mintegy 25 százaléka védett, és itt hozták létre az ország egyik első nemzeti parkját, a Picos de Europa Nemzeti Parkot is. Két zarándokút is keresztülvisz rajta, a Camino északi és liebanai ága, amelyek Rómát, Jeruzsálemet és Santiago de Compostelát kötik össze.
Erről szól még a cikk
- A top célpont – fullasztó tömeg nélkül
- Egy különleges park, félúton a vadon és az állatkert között
- Egy fontos őskori lelőhely az UNESCO világörökségi listájáról
- Három kitérő, amit nem érdemes kihagyni
Top célpont, fullasztó tömeg nélkül: Santander
Átlagos szombat kora este a bárban. Szolid italozás, közben ropog a pörkölt-sós kukorica. A törzsközönséget idősebb szurkolók teszik ki, de betéved ide néhány külföldi turista egy italra és a környéken járőröző rendőrök is egy szendvicsre.
A helyi csapat, a Racing Santander stadionjának bárjában ülünk. Holnap, azaz vasárnap este lesz a meccsnap, verhető az ellenfél, de a stadion a helyieknek egész héten természetes találkozóhely. Lokálpatriotizmus és közösség: ez a spanyolok titka.
Ha létezne alulértékelt spanyol városokat rangsoroló lista, Kantábria fővárosa nálam az élen végezne.
A 20. század elején kezdték beépíteni elegáns hotelekkel és nyaralókkal, az orvosok pedig receptre írták föl az itt tartózkodást. A város környéke a csapadék miatt mindig zöld, a klíma az óceáni éghajlat miatt nyáron sem elviselhetetlenül forró, télen pedig nem bántóan hűvös.
Ezek az adottságok máig megmaradtak, így a spanyolok körében kifejezetten népszerű nyaralóhely. Az alulértékeltség tehát relatív: a belföldi turisták nagyon is jól ismerik, a közép-európai utazóknak viszont nem cseng túl ismerősen a neve.
Pedig nem csak az elegáns tengerparti sétányok miatt érdemes felkeresni. A várost szinte mindenhonnan víz veszi körül. Leghíresebb tengerpartja a finom homokos Playa del Sardinero, de a várossal szemben, az öböl túloldalán is 9 kilométer part vár. Rengetegen szörföznek, itt működik Spanyolország hivatalos olimpiai vitorlásközpontja is.
A Royal Maritime Club Santander vagy a Centro Especializado de Alto Rendimiento de Vela Príncipe Felípe olyan klubok, ahol könnyen és elég baráti áron bérelhetünk magunk is hajót, sőt, akár meg is szállhatunk. De itt találjuk az ország első közösségi golfpályáját, és több Michelin-csillagos étterem is működik a városban.
A művészeti központ, a Centro Botín épülete pedig legalább annyira érdekes, mint a jóval híresebb bilbaói Guggenheim Múzeum.
A város egyik legismertebb látnivalója a Palacio de la Magdalena, a spanyol királyok egykori nyári rezidenciája. Hunyorítva nézve lehetne egy középkori francia vagy angol kastély is, valójában a 20. század elején épült a két építészeti hagyományt ötvözve. Bár a királyi pár már nem az eklektikus kastélyban nyaral, a félsziget még mindig elég kellemes hely egy néhány órás sétára ősfáival, lovaspóló-, krikett- és teniszpályáival, meg úgy általában békés miliővel.
Egy másik vízbe nyúló földnyelven találjuk a város talán legismertebb jelképét, a Faro de Cabo Mayort. Az 1839-ben épült világítótorony a legidősebb a tartományban és az egyik legidősebb az országban. Magassága 30 méter a talajszinttől, illetve 90 méter a tengerszint felett. Már csak azért is érdemes felkeresni, mert egy művészeti központnak ad helyet, ahol a Sanz-Villar-gyűjtemény állandó kiállítását és a világítótornyokhoz kapcsolódó kétezer tárgyat nézhetünk meg.
Ha a világítótoronyból visszafelé tartunk, biztosan érintjük a strandjáról és parti sétányáról híres El Sardinero negyedet. Az elegáns üdülőövezet neve szardíniaárust jelent, mivel az előtte elterülő öbölben régen rengeteg szardíniát fogtak. Ez a negyed egyébként a spanyol fürdőturizmus bölcsője, hiszen már a 19. század közepén is érkeztek látogatók az itteni tengeri fürdőkbe, kiszolgálásukra pedig fürdőházak, hotelek és kocsijáratok épültek.
A városközpontba érve érdemes megnézni a Santander Bank régi központját is. 1857-ben innen, a Kantábria-öböl partjáról indult a bank története, amely mára Európa, sőt a világ egyik legnagyobb pénzintézetének számít. Mérlegfőösszeg alapján a kontinensen a negyedik, a világon a tizenharmadik.
A város neve szinte összeforrt a bankot máig vezető, nagy műgyűjtőnek számító Botín család történetével. Személyes gyűjteményük egy részét – köztük Henri Matisse, Juan Gris, Joaquín Sorolla, Francis Bacon, Joan Miró és Mark Rothko alkotásait – a Centro Botín épületében nézhetjük meg. A 2017-ben, közvetlenül a Kantábriai-öböl partján megnyitott ultramodern művészeti központ ma a város egyik legérdekesebb látnivalója.
A megbízók nem bízták a véletlenre, a tervezésre azt a Renzo Piano olasz építészt kérték fel, akinek többek között a párizsi Pompidou Központ vagy a New York-i Whitney Museum épületét is köszönheti a világ.
A tervező ebben a rövid videóban beszél az épületről, érdemes megnézni.
Ha elfáradtunk a városnézésben, érdemes a reggeltől késő estig nyitva tartó belvárosi piac, a Mercado del Este felé venni az irányt, ahol tucatnyi jó bár és étterem vár. Ha kifejezetten halételekre vadászunk, a kikötőben több elegáns és kevésbé trendi étterem közül választhatunk.
Tipp: a Hotel Rhin Garden egy néhány éve épült butikhotel, és nem tudok rá mást mondani, mint hogy nagyszerű. Saját étterem, medence, szépen berendezett szobák, mindez az El Sardinero strand közelében, tényleg hibátlan.
Egy bánya helyén, félúton a vadon és az állatkert között
„Negyvenezer éve az állatok tisztelete miatt festettek képeket a barlangok falára. Ma azért halnak ki, mert az emberek megveszik a szarvakat.
Egy kiló 19 ezer euróba kerül, egy szarv pedig négy kiló is lehet. Bár semmire sem jó, az ázsiai piacokon ez a hit él”
– mondja vezetőnk, Arsenio Diego Fernández.
Ránézésre úgy a harmincas évei közepén jár, mégis olyan, mintha több évtizede turistákat kalauzolna egy állatparkban, miközben az állatokról mesél. Történeteiből többet megtudunk az állatokról és a természetről, mint több könyv elolvasása után, ráadásul ezt a tudást nagyon könnyedén és szórakoztatóan adja át.
A Cabárceno Természetvédelmi Park – hivatalos nevén Parque de la Naturaleza de Cabárceno – nem állatkert, nem szafari, hanem valahol a kettő között. Mesterségesen alakították ki, de az állatok mégis a lehető legnagyobb szabadságban élhetnek benne, és bár nem kérdeztem meg őket, úgy tűnik, hogy jól érzik magukat itt.
Bezárva inkább mi vagyunk: az autóból, máskor a kerítés széléről, hol egy felvonó kabinjából figyelhetjük az állatokat úgy, hogy a lehető legkevésbé zavarjuk őket.
A területen a rómaiak óta vasbánya működött, de a környék a bányák bezárása után meglehetősen elszegényedett. A változás akkor jött el, amikor – első olvasásra furcsán hangzik – egy helikopterezni szerető kormányzó, Juan Hormaechea elrepült a bezárt, addigra inkább szemétlerakóként használt bánya fölött. Az ő ötlete volt, hogy a tájsebet begyógyítsák. Mindössze egy év telt el, hogy mindez valóra váljon, és 1990-ben megnyíljon a park.
A 750 hektáros rezervátumban több mint 150 különböző állatfajt találunk, ezzel a maga nemében a legnagyobb a kontinensen. A lényeget három óra alatt be lehet járni, de egy egész napot is gond nélkül el lehet itt tölteni, főleg, ha olyan vezetőnk van, mint Arsenio.
A koncepció lényege, hogy sosem kényszerítik az állatokat arra, hogy megjelenjenek, és nem is zavarják őket.
A medvék például egy hatalmas, de elzárt területen élnek, ami fölé még drónnal sem repülnek be, így a pontos létszámukat sem ismerik. „Csak annyit lehet tudni, hogy hetvennél is többen vannak” – mondja vezetőnk.
De azért mégis látni fogjuk őket, mégpedig a magasból: a parkban két felvonó is közlekedik, összesen hat kilométernyi útvonalon, és kifejezetten jó játék a sziklák zugaiban felfedezni egy-egy medvét, a pár perces út végére akár egy tucatnyit is összeszámolhatunk. A vízilovak még ennél is viccesebbek: őket a víz alatt kell keresnünk. Mint megtudtuk, ők valójában nem úsznak, hanem a mederfenékről elrúgják magukat, és így siklanak.
„Kifejezetten elutasítom az állatkerteket, de azt kell, hogy mondjam, hogy megváltozott a véleményem arról, amit eddig gondoltam. Tényleg lehet olyan körülményeket teremteni, ahol az állatoknak jó, helyenként talán még jobb is, mint a természetben” – mondja az egyik látogató, aki a csoportunkban járta végig a parkot. Arra gondol, hogy a veszélyeztetett állatokat itt nem fenyegeti sem a területük beszántása, sem erdőirtás, sem orvvadászok – és a szomorú igazság az, hogy ez a lakók döntő többségére igaz.
Több tízezer évvel a felszín alatt
Van abban valami furcsa, hogy percek óta sétálunk a föld belsejébe. Egyszer csak vezetőnk megáll. Nyilván a minket körülvevő sötétség miatt felerősödik a többi érzékszerv, talán ezért is megdöbbentő az a csend, amihez hasonlót a felszínen szinte lehetetlen megtapasztalni. Aztán rutinos mozdulatokkal úgy irányítja a fényt, hogy a falon feltűnik néhány kép. Több tízezer évvel repülünk vissza az időben.
A Monte Castillo barlangjainál járunk, az UNESCO világörökségi listáján is szereplő egyik legfontosabb őskori lelőhelyen. Európában sokfelé találtak az ősember által lakott barlangokat, de ha térképre tesszük őket, jól látszik, hogy Észak-Spanyolországban különösen sűrűn sorakoznak. És nem pusztán a számuk a döntő, hanem az is, hogy mit találunk a barlangok mélyén, ugyanis ilyen szépen megmaradt ábrázolásokat sem sokfelé találunk.
A képek direkt fényben, vagyis lámpafénynél nem sokat mutatnak. Régen azonban nem így nézték őket, hanem tűz fényénél. Az állatok, például a bikák így színesebbek voltak és szinte mozogni látszottak, a pontok és vonalak új értelmet nyertek.
De joggal merül föl a kérdés: hogyan festettek a barlangok olyan szűk, mélyen fekvő járataiban, ahol nyilvánvalóan nem tudtak tüzet gyújtani? Erre a kis lámpások adhatnak magyarázatot. Az őskori ember ugyanis rájött, hogy velős csontból olyan lámpást tud készíteni, ami nemcsak a fényt biztosítja, de még kormot sem hagy.
Hogy miért festették ezeket a képeket? Pontosan nem tudjuk.
Az itt található legidősebb festmény, egy vörös pontokból álló alkotás mai tudásunk szerint 41 ezer éves. A barlang azonban nem erről, hanem 78 piros kézlenyomatáról a legismertebb. Ezek a képek voltak az emberi önreprezentáció egyik legkorábbi jelei. A barlangok felfedezése után jólesik visszatérni a felszínre: a szomszédos Gran Hotel Balneario de Puente Viesgo termálfürdőjében akár egy kis pihenőt is tarthatunk.
Az észak-spanyolországi őskori barlangok közül a legismertebb kétségkívül a gimnáziumi tankönyvekből is ismert Altamira. A barlangot már korábban is ismerték, de a festményeit nem: a nagy felfedezés 1879-ben történt, amikor Marcelino Sanz de Sautuola ügyvéd-természettudós-régész és kislánya a környéken járt.
A barlang – mely 1985 óta az UNESCO világörökségi listáján is szerepel – sokáig fogadta a látogatókat, de a tömegturizmus ennek véget vetett, mivel a sok látogató miatt egyes képek repedezni kezdtek. A ma is látogatható, 2001-ben nyílt barlang tulajdonképpen egy hiteles másolat. Minden egyes négyzetmétere 40 ezer topográfiai adat feldolgozásával készült.
Az „eredeti” barlangot heti öt fő látogathatja egy olyan várólista alapján, amire van olyan, aki 24 éve került fel – éppen ezért nem is mindig könnyű őket elérni, mesélik a helyiek.
A barlang bejárata viszonylag fényes és tágas, a belsejében pedig a becslések szerint akár 30–40 fő is élhetett. De hogyan maradhattak fenn sértetlenül ezek az alkotások ilyen hosszú időn keresztül? Vezetőnk szerint ebben több szerencsés körülmény is közrejátszott. Egyrészt ezen a kőfajtán, pontosabban az agyagrétegen nem tud cseppkő keletkezni, ezért nem volt, ami befedje a képeket. Másrészt mintegy 11 ezer éve beomlott a bejárat környéke, így azóta senki sem ment be.
A barlangrajzok legfeljebb első pillantásra tűnnek egyformának. A falakat szemlélve hamar feltűnik, hogy az alkotók között volt egy különösen tehetséges művész. Bár bőven vannak ennél idősebb képek is, ő festette a barlang leghíresebb, bölényeket, szarvasokat, lovakat ábrázoló festményeit is mintegy 14 500 évvel ezelőtt. A vörös színt vas-oxid használatával, a kontúrokat szén és finomra kevert pigmentekkel érte el.
Három kitérő, amit nem érdemes kihagyni
1. Santillana del Mar
Az Altamira közelében található kisváros macskaköves utcái és kőházai alig változtak a középkor óta. Egészen a 15. századig a tartomány legfontosabb települése volt.
Főként nemesek lakták, ennek nyomait ma is könnyű felfedezni a lépten-nyomon felbukkanó címerekben. A település központját csak gyalogosan járhatjuk be.
2. Potes
Egy mindössze 1500 lakosú hegyvidéki kisváros szűk utcákkal, középkori épületekkel és a környék sajtjait kínáló apró üzletekkel. Ez Potes, Liébana történelmi központja, amelyről az egyik zarándokút is a nevét kapta. A környék sajátos gasztronómiájához tartozik például a híres helyi sajt, a queso de Liébana.
Potes a Picos de Europa kapuja: innen indulva könnyen elérhető a nemzeti park, amely az egyik első volt az országban.
3. El Capricho de Gaudí
Comillas egy 2000 lakosú kisváros a Costa Occidental partvidékén. Itt épült fel 1883 és 1885 között az El Capricho de Gaudí, hivatalos nevén Villa Quijano.
Ez az épület Antoni Gaudí egyik legkorábbi és legkülönlegesebb épülete, egyike annak a mindössze három Gaudí-műnek, amely Katalónián kívül épült.
Megbízója a Kubából betegen hazatérő tehetős ügyvéd, Máximo Díaz de Quijano volt, aki azonban nem érte meg az építkezés végét, így a villa befejezetlen maradt.
De ez semmit nem vesz el az élményből, mert az épület szinte minden apró részlete – spaletták, rejtett ajtók, kilincsek, a mindenütt feltűnő napraforgó-motívumok – gondosan megtervezett. A tervező a megbízó kívánságára mindent az akusztikának, a zeneiségnek rendelt alá: a villában még a kilincsek és az ablakok mozgása is hangot ad ki, így az egész olyan, mint egy nagy zenedoboz.
The post Ahová a spanyolok hűsölni járnak: a zöld, felfedezetlen Kantábria appeared first on Forbes.hu.
