„Ajándékba kaptam egy hazát. Hazaértem, nem vagyok többé bozgor.” Álnéven futott be íróként az Erdélyből áttelepült orvos, de nem akar olyan titokzatos lenni, mint Elena Ferrante

Egy keddi késő délután, egyenesen Győrből vezet Budapestre az interjúnkra, sztoikus nyugalommal viseli, hogy fél órát ül a dugóban az M1-esen, „miután a vonat egyszerűen nem jött”. Egyszerre szigorú doktornénis és közvetlen, csevegős, alig egy óra után már olvasnivalókat ajánlgatunk egymásnak. Fellelkesül, amikor elmesélem, hogy idejövet éppen Presser Gáborba botlottam. „Mondhattad volna neki, hogy a híres írónővel találkozol, jöjjön ő is” – nevet. Közben épphogy nagyon szerény, attól is zavarba jön, hogy mindhárom regényét elolvastam.

Tizenöt éve a győri Petz Aladár Egyetemi Oktató Kórházban dolgozik, azelőtt lehúzott huszonötöt Mosonmagyaróváron mint tüdőgyógyász. Az 1989-es romániai forradalom előtt települt át, miután lediplomázott, és választania kellett: Románia románok lakta részén helyezkedik el egy kórházban, ahol a két nép látványosan gyűlöli egymást, vagy átjön Magyarországra, ahogy a legtöbben: névházassággal.

„Kihelyeztek bennünket a román városokba, a nyolcvanas években többgenerációnyi orvossal tették ugyanezt. Esélyünk sem volt, hogy magyarlakta vidékre kerüljünk.”

Emiatt, a forradalom után pedig az etnikai zavargások miatt döntött úgy sok szakmabeli, hogy elhagyja a hazáját.  A fiatal német orvosokat kivásárolta Németország, sokan pedig Izraelbe költöztek. „Mindig úgy kerül valaki valahova, hogy van ott ismerőse, vagy ott jut lakáshoz” – mondja, miért éppen Mosonmagyaróváron kezdett dolgozni.

Azt, hogy orvos lesz, éppen úgy a mandulaműtétje után döntötte el, mint első regénye, a Nincs Hold, ha nem nézed főhőse, Kertész Anna. „Erős osztály volt a miénk, tizennégyen jutottunk be orvosi egyetemre, még a román újságok is megírták” – mondja. Bár a gimnáziumban biológia szakos osztályba járt, már akkor is szerepelt irodalmi versenyeken, de csak bőven ötven felett, 2019-ben iratkozott be Péterfy Gergelyék írótanfolyamára. A 2020-as pandémia aztán kinyitotta előtte a világot, ahogy mondja, mert minden átkerült az online térbe, így a „falusiaknak”, mint ő is, könnyebb volt tanfolyamokon részt venni.

„Zsuzsa első írása az első kurzuson született, egy órai feladatra. Már akkor látszott, hogy tele van történetekkel, amelyeket el akar mesélni, és rendszerező, tanulni tudó és szerető elme, aki hajlandó lesz a tehetségéhez méltó technikai tudással felvértezni magát – mondja róla Péterfy Gergely író. – Ezért aztán szenvedéllyel tanult, minden technikai megoldás érdekelte, az időkezelés, az elbeszélői nézőpontok, a történet ívének szerkezete, szóval minden olyasmi, amivel az írók el szokták varázsolni és bájolni az olvasókat. Egyike azon tanítványaimnak, akik tényleg mindenben pontosan megfogadták a tanácsaimat, hittem benne, hogy sikeres íróvá tud válni, és ő is hitt benne, mert megértette, hogyan kell csinálni.”

Havas Juli

Heroikus küzdelem és kollektív amnézia

Mivel a covid idején az orvosoknak szigorúan megtiltotta a kormány, hogy a sajtónak bármit is elmondjanak a munkájukról, Zsuzsa álnéven kezdett publikálni, először a Wmn.hu-n. „Afféle kórházas zsengék voltak” – mondja. Az álnevét pedig egyrészt a Trónok harcából kölcsönözte (Havas Jontól, az egyik főszereplőtől), másrészt édesanyja keresztnevéből. Miután a művészi tevékenység volt az egyetlen, amit akár saját néven is végezhetett volna, utólag kicsit meg is bánta az írói álnevet. „De talán mégsem baj, mert a szakmai publikációimtól így legalább el tudom választani” – mondja. Ma már a betegei nagy része is tud róla, hogy álnéven ír.

„Ne essünk túlzásba, nem vagyok egy Elena Ferrante, hogy titokzatoskodjak” – nevet. 

Azt gondolta, a novellák után majd „doktornős” regényeket fog írni. „Mivel épp beütött a covid, a járványt nem hagyhattam ki a történetekből, pedig mindenki huhogott, hogy senki sem akar majd arról olvasni. Ha belegondolsz, tényleg nem beszélünk róla, az a két év egy az egyben eltűnt a közgondolkodásból. De egyébként ugyanez volt a spanyolnáthával, az is kollektív amnéziába torkollott. Pszichés oka van: ha eltávolítod magad, olyan, mintha meg sem történt volna.”

Első regényének címe pont erre az érésre utal: Nincs Hold, ha nem nézed. A kötet a covidosztályon dolgozó fiatal orvosnő, Kertész Anna magányáról és szerelmi küzdelmeiről szól, meg arról, amit nem akar látni, amivel nem akar szembesülni a különböző traumái után. „Mindig érdekelt, miért van annyi fiatal nőnek idősebb férfival viszonya – mondja Zsuzsa. – Talán az alacsony önbecsülés az oka? És vajon azonnal rá kell sütni az ilyen viszonyokra a bántalmazó jelzőt?  Ma túl sok mindenre rámondják, hogy bántalmazó, miközben a regényben Kertész Annának épphogy megfelel az a kapcsolat, amiben van, mert nem akar elköteleződni. Az más kérdés persze, hogy jó-e neki.”

A regényben megjelenik a pandémiakezelés kritikája is, de nem a kórház és az igazgatók munkájáé, inkább a kormányé. A valóságban is megtörtént például, ha nem is pont a győri kórházban, hogy kirúgtak egy orvost, mert nem jelentett le egy halottat (egy „exitet”). Egy kórházigazgatót pedig azért váltottak le, mert nem küldte haza a rehabilitációs betegeket, amikor ez volt a központi utasítás, azért, hogy a covidosoknak ágyakat szabadítsanak fel a kórházak. (A való életben Cserháti Pétert, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet igazgatóját menesztették.)

„Én úgy éltem meg azt az időszakot orvosként, hogy a heroikus küzdelemben mindent megkaptunk, és jó volt a csapatunkban dolgozni. Tapsoltunk, amikor az első gyógyult covidos hazamehetett a kórházból.”

Aztán félidőben a kórházigazgatójukat lecserélték, talán nem függetlenül attól, hogy folyamatosan beszélt a sajtóval, és hogy Győrben nem küldtek haza tömegesen betegeket sem. Találtak ugyanis egy kollégiumot, és ott tervezték berendezni a covidosztályt. 

„Készítettünk egy kiadványt is a helyi újságírókkal, akik bejárhattak hozzánk, kordokumentum lett, nem is értem, miért nincs ilyen minden kórháznak – mondja Zsuzsa. – Közben igencsak furcsa rendelkezéseket hozott a kormány, például azt, hogy reggel csak az idősek vásárolhattak.

Emlékszem, mentem haza éhesen éjszakai ügyeletből, és rám kiáltottak, hogy »doktornő, most nem jöhet be!« Aztán kihozták nekem az ennivalót az utcára.”

Tiltott román-magyar szerelem

A 2022-ben megjelent Nincs Hold, ha nem nézed hamar népszerű lett, abban az évben rajta volt a Margó-díjra jelölt elsőkötetes szerzők tízes listáján. „A Kalligram presztízst adott” – így Zsuzsa. „Amikor kész lett az első regénye, természetes, hogy saját kiadómat ajánlottam neki, a Mészáros Sándor vezette Kalligramot. Regényei azóta egyre tökéletesebbek, elbeszélőművészete fokról fokra gazdagodik, egyre csiszoltabb. Sok jó regényt várhatunk még tőle” – mondja Péterfy Gergely. (Zsuzsa harmadik könyvét, a Második csillag jobbrát már az Open Books adta ki idén májusban, aztán ez a kiadó a másodikat, a Papírbabákat is újra megjelentette nemrég.) 

Havas Juli

Zsuzsa később írt az ÉS-nek, a HVG-nek és a Látó szépirodalmi folyóiratnak, azt gondolta, ezekben illik megjelenni, ha az ember fel akar jutni a parnasszusra. „A nyeretlenek esélyével úgy voltam akkor, hogy soha többé nem fog eszembe jutni regénytéma.”

Aztán egyszer csak beugrott neki, hogy meg kellene írnia az erdélyi orvosok exodusát.

„Gyerekkorunk óta szinte belénk nevelték, hogy utáljuk a románokat, ők meg a magyarokat utálták. Ez a mai napig hatalmas terhe az erdélyiségnek” – mondja. Nemrég visszalátogatott Marosvásárhelyre egyetemi találkozóra, és kiderült, hogy övék az egyetlen évfolyam, ahol a román és a magyar szekció együtt nosztalgiázik. Írt már az erdélyi orvosokról regényt más is, például Tompa Andrea, de közelebbi nézőpontból, hogy a forradalom előtt és után miért mentek el annyira sokan, még senki, mondja Zsuzsa. Sok mindenkivel készített interjút, olyanokkal, akik Izraelbe vagy Kanadába menekültek, meg olyanokkal is, akik börtönbe kerültek.

A Papírbabákban van bőséggel román-magyar gyűlölködés, sőt tiltott szerelem is. Akkoriban magyarként tilos volt románt szeretni, az egyik legnagyobb vétek volt, amit az ember elkövethetett a sajátjaival szemben. Miután bemutatták Zsuzsa második könyvét, volt, hogy megkereste valaki, és elmesélte, hogy vele is ugyanaz történt, ami a szereplőjével: bemutatta otthon a román választottját, és ugyanazzal az elutasítással szembesült, mint a regényben Viola.

Meg persze a regényben leírtakkal egyezett az akkoriban illegális abortusz szinte rutinná vált forgatókönyve is, ami sokszor visszafordíthatatlan egészségkárosodással járt.

„Az otthoni barátnőim elkezdték olvasni a Papírbabákat, aztán örvendeztek, hogy felismerték, ki kicsoda, majd néhány tíz oldallal később felhívtak, hogy jól összekutyultam a személyeket és a történéseket” – mondja Zsuzsa. Azért több a fikció az írásaiban, mint a valóságban megtörtént elem. Bár tüdőgyógyászként praktizál, a pandémia alatt nem dolgozott lélegeztetőgépekkel, de bement a fiatal rezidenseknek szervezett egyhetes képzésre. „Mondták is, hogy milyen rendes a főorvosnő, hogy részt vesz rajta, pedig főleg a könyvem miatt mentem” – mondja. A tüdőről hosszan képes áradozni, hogy milyen különleges szerv, látta, amint a covidtól cafatokra szakadt, aztán pár hét után milyen szépen regenerálódott.

Sóvárgás, Xanax, anonim alkoholisták

Már a második regényének megírása előtt foglalkoztatta a női alkoholizmus és a gyógyszerfüggőség témája. Huszonöt éven át volt egy közvetlen kolléganője, akinek a leánykori neve még megegyezett az övével, állandóan össze is keverték kettejüket. A kolléga súlyos alkoholproblémákkal küzdött. „Iszonyú okos volt, több nap kiesés után is ott vette fel a munkát, ahol abbahagyta, pontosan emlékezett, kinek van folyamatban CT, szövettan, kontroll, beutaló, elmaradt recept. Sosem fogadott el segítséget. Láncdohányos volt, a szívinfarktusa délutánján bedugott egy ezrest a beteghordó zsebébe, és kitolatta magát cigizni. A betegei szerették, tisztelték. Csakhogy ő belehalt az alkoholizmusába” – mondja Zsuzsa.  

Európában a nők körülbelül tíz-tizenöt százaléka fogyaszt rendszeresen nagy mennyiségű alkoholt, és az alkoholfüggőség előfordulása három-öt százalék között mozog.

Magyarországon a becslések szerint több százezer nő érintett, miközben a (bármilyen) kezelésben részt vevők aránya jóval alacsonyabb. Zsuzsa számos interjút készített a témában pszichiáterekkel, érintettekkel, és ezekből az élményeiből született harmadik regénye, a Második csillag jobbra. No meg a Pán Péter-féle elveszett gyerekek problematikájából. „Sokan a huszonéves korosztályból talán éppen azért is sodródnak céltalanul, mert annyira sok a lehetőség. Meg persze a fel nem dolgozott öröklött traumák miatt” – mondja. 

A regény egyik főhőse, Laura alkoholista és Xanax- (benzodiazepin hatóanyag-) függő, pedig pontosan tudja, hiszen gyógyszerész, hogy a szorongás csökkentéséhez egyre több kell Xanaxból és borból is. „Ezt tanította. Ezt kutatta. És este, amikor töltött magának, már nem nevezte problémának. Csak nem foglalkozott vele” – olvasható a regényben. A magyarországi gyógyszerforgalmi és epidemiológiai becslések szerint a felnőtt lakosság mintegy nyolc-tíz százaléka, azaz egymillió ember kap évente ilyen típusú készítményt, és egy szűkebb, de klinikailag jelentős csoport tartósan, hónapokon vagy éveken át szedi őket. Zsuzsa azt mondja, az idősek szinte mind Xanaxon élnek, sőt régebben vérnyomáscsökkentésre is felírták bárkinek. Márpedig három hónap alatt biztosan kialakul a függőség.

„Nehéz lejönni róla, és a megvonásnak pont olyan deliráló tünetei vannak, mint az alkoholnál.” 

Zsuzsa szerint hatalmas gond, hogy az előző tizenhat évben szétverték a magyar pszichiátriai intézményrendszert, szinte felsorolhatatlan, mennyi kárt okozott a kormány az egészségügyben. „Az anonim csoportok segítenek leginkább a függőknek a leszokásban, a csoport megtartó hatása nagyon erős.” Ráadásul – ahogy a könyvben is elhangzik – a függőségre való hajlam erősen örökletes, másrészt viszont betegség, és ezt nem azért kell kimondani, hogy bárkit felmentsen, hanem azért, hogy az érintettek megértsék: nekik ezzel dolguk van.

Nem szabad mindent a magánegészségügyre tolni

Előkerül a regényben a munkafüggőség és a játékfüggőség is, és Zsuzsa szerint az a legnagyobb kérdés, hogyan és kinek kell megmenteni az embereket, akik ezekben a függőségekben szenvednek. „Sokszor azt mondják, hogy hagyni kell zuhanni a függőt, egészen a legmélyebbre, de én ezt is túlzásnak érzem, ahogy minden extrémitást.

Nincs az a szülő, aki képes elengedni a gyereke kezét, és azzal, hogy azt mondják, pedig ez lenne a helyes lépés, csak még egy terhet, a bűntudat súlyát teszik a vállára.”

Zsuzsa azt mondja, igenis szakemberekre kell bízni a segítséget, és szerencsére vannak ma már jól képzett addiktológusok Magyarországon is. De nem szabad a magánegészségügyre tolni ezt a feladatot. „Vannak betegségek, amiknek a gyógyítását muszáj az állami ellátásban tartani, a súlyos függőség kezeléséhez intézeti háttér kell” – mondja. Nem véletlen, hogy a Második csillag jobbra Skóciába viszi a szereplőket: elterelésben Skócia ugyanis a legfejlettebb országok egyike. „Erre van is konkrét példám: egy ottani kolléganővel történt, hogy az alkoholista férje csinálta a cirkuszt, megjelent a rendőrség, és fél órán belül elrendelték a távolságtartást. Itthon ezen a téren hatalmas tragédiák vannak, de remélem, ebben is lesz változás.”

Mostanában híres írók, költők betegségeiről posztol a Facebookon. Amikor Karen Blixen dániai házában járt, a szifilisz történetét vette elő (a dán író a boldogtalan házasságban még ezt a nemi betegséget is beszerezte férjétől-unokatestvérétől), legutóbb pedig Marcel Proust asztmáján merengett. Regényterve is van, mondja, az esztétikai orvoslásról meg más egészségügyi divatokról és az azokra épülő iparról is szívesen írna. „Lassan átmegy nálam függőségbe az írás, amint van egy kis szabad időm, pörög az agyam, és már ülök is le. Egy barátom azt mondja, tisztán emlékszik, hogy húsz éve San Francisco egyik utcáján kijelentettem: egyszer híres író leszek. Még azt is meg tudja mondani, pontosan hol történt.”

Havas Juli szombaton, 13-án 15 órakor dedikál az Ünnepi Könyvhéten az Open Books standjánál.