Az elnök nem újrázott, ma nyaranta parkőr. Felesége a vörös szőnyegre is a turkálóból öltözött. Most könyvet írt arról, amire nem lehet felkészülni

Az egyetemen a szokásos fundraising eseményüket tartották, támogatást gyűjtöttek az oxfordi evezőscsapatnak – „valójában csak egy újabb alkalom volt a bulizásra” –, és az volt a szabály, hogy öt fontért mindenki vehet öt cédulát, amiket aztán az evezősök nevével ellátott papírpohárba dobhat, hogy onnan minden srác kihúzzon egy-egy nevet, és a szerencsés „szponzort” elvigye randizni. „Tíz fontot költöttem, tíz papírfecnire írtam fel a nevem, de csak nyolcat mertem Gudni poharába dobni, hogy ha kiderülne, ne legyen nagyon ciki. Adtam egy kis lökést a sorsnak. Jó befektetés volt, de azért a politikai szavazást senki se rendezze el így, csak a randizást” – nevet.

Közvetlen, vicces, közben elegáns és tiszteletet sugároz akkor is, amikor tizenhárom éves lányának, Ednának viccesen kiszól a színpadi beszélgetésből, hogy bizony nem ivott sok tequilát, nehogy azt gondolja a gyermek (vagy bárki). Merthogy úgy lett first lady, hogy a szerephez nem volt semmiféle kézikönyv, szabályrendszer, senki sem mondta meg, mit csináljon, hogyan öltözzön, mikor és mire használja a közösségi médiát, és egyáltalán, oké-e, ha mondjuk egy péntek esti bulin megiszik egy tequila shotot.

„Mély vízbe dobtak, és nagyon jól akartam csinálni. A barátaim azt mondták, ha úgyis az a mániám, hogy elolvasom mindenhez a használati utasítást, akkor is, ha csak egy új kenyérpirítót veszek, hátha valami megváltozott, és már másképp pirul a kenyér. Szóval igazán írhatnék egy kézikönyvet leendő first ladyknek. De hát olyan kevés emberrel történik meg, hogy egy államelnökhöz megy feleségül, mondtam én, hogy pont annyi értelme lenne, mint útikönyvet írni a Holdra szállóknak.”

Eliza a könyvében mottónak használta Norbert Lammert német házelnök kissé ironikus megjegyzését a német first lady szerepéről is: 2017-ben, Frank‑Walter Steinmeier beiktatásán Lammert azt mondta Elke Büdenbendernek: „ez egy olyan tisztség, amely az alkotmányos rendben tulajdonképpen nem is létezik”.

Félretéve az imposztorszindrómáját, Eliza végül arra jutott, hogy ha nincs szabály, nincs mit megszegni – és elkezdte úgy csinálni, ahogy jónak látta. Rendszeresen felszólalt a női egyenjogúság, a migránsok ügyében, és például szándékosan a Vörös Kereszt turkálóiban vásárolt használt ruhákban mutatkozott nagy állami ünnepségeken, hogy a fenntarthatóság mellett letegye voksát.

„Kevés embernek adatik meg, hogy first lady legyen, de nem is nekik írtam meg végül a könyvet (The First Lady Next Door; idén májusban jelent meg), inkább minden olvasót arra ösztönöznék, hogy ha olyan váratlan helyzetben találja magát, amire egyáltalán nem készült fel – márpedig ez gyakran, sokunkkal megesik –, hozza ki belőle a lehető legtöbbet.

Nem váltottam meg a világot, nem hoztam létre alapítványt százmilliókból, de amit tudtam, megtettem. Ha mindenki jó dolgokra használja a befolyását és a netwörkjét, máris szebb lesz a világ.”

Amikor 2019-ben kritikus cikk jelent meg a The Guardianben arról, hogy a globális vezetők feleségeinek talán nem kellene a férjüket kísérgetni mindenhová, Eliza Facebook-posztban kérte ki magának, hogy mint „férje táskája” utazgat a világban, egyáltalán nem szokta őt konferenciákra kísérgetni, valójában csak olyan látogatásokra ment el vele, ahol maga is legalább egy beszédet tartott. Vagy akkor utazott, ha egyedül képviselte Izlandot, így például a 2018-as foci-világbajnokság moszkvai megnyitóján mintegy kompromisszumként, miután az orosz hírszerzés novicsok idegméreggel próbálta megmérgezni Szergej Szkripal volt orosz–brit kettős ügynököt és lányát az angliai Salisburyben, és a nyugat-európai kormányok jelentős része bojkottálta az eseményt.

Az északi fény és a Panama-akták

Eliza Reid, volt izlandi First Lady a Millenáris parkban a Forbes Power Women’s Summit eseményen 2026. június 18-án.

Eliza 2003-ban költözött Reykjavíkba a szerelme kedvéért, akinek már volt egy kislánya az előző házasságából, így fel sem merült, hogy esetleg Kanadát válasszák közös lakhelyül. „Mielőtt Gudnit megismertem, annyit tudtam Izlandról, hogy egy ország, a fővárosa Reykjavík, és ismertem a zászlaját – ezt is leginkább csak mert sokat néztük a gyerekekkel a Where In The World is Carmen Sandiego című tévés kvízműsort. Azt sem tudtam, hogy Izlandon szerencsétlenséget hoz hétfőn kezdeni egy új munkahelyen – hát én véletlenül kedden kezdtem.”

Eliza először marketinges lett egy szoftveres startupnál, aztán a 2008-as válságban leépítették, ekkor kezdett az ország legrégebbi angol nyelvű magazinjának, az Iceland Review-nak írni, részben utazási tematikájú cikkeket. Majd megalapította egy barátjával, Erica Jacobs Greennel az Iceland Writers Retreat nevű irodalmi elvonulásokat szervező vállalkozást.

Minden év áprilisában neves írók bevonásával tanítanak hobbistákat írni Reykjavíkban, nem feltétlenül azért, hogy aztán mindenki könyvet adjon ki. „Ahogy elmennek az emberek Thaiföldre egy főzőtáborba, úgy bárki jöhet hozzánk is” – mondja Eliza. Egy egyhetes kurzus ára 310 ezer koronáról, azaz körülbelül 800 ezer forintról indul, és különféle extra szolgáltatások vannak, például minél kisebb létszámú workshopra jelentkezik az ember, annál magasabb az ár. Nonprofit státuszban működnek, de valójában profin felépített, jól skálázott üzleti vállalkozás.

„Finomakat eszünk, mert az étel és az írás szerintünk nagyon jól passzol egymáshoz, és egynapos túrákat is szervezünk, így a résztvevők még jobban megismerik Izlandot.” A kurzusokat tartó írók köz van az utóbbi két évben Eliza férje is, aki számos történelmi témájú könyvet írt már elnöksége előtt is („jó dílt kötöttem vele, mióta ismét civil”). „Áprilisban már elég hosszúak a napok, akár az északi fényt is láthatják, akik beiratkoznak. Bár azt tudom, hogy senki sem az időjárásért jön Izlandra” – nevet Eliza.

A Panama-iratok 2016-os kiszivárgása súlyos csapást mért az izlandi politikai elitre, miután kiderült, hogy több vezető politikus is offshore cégeket használt vagyonának elrejtésére (a legismertebb eset Sigmundur David Gunnlaugsson exminiszterelnöké volt). A korrupciós botrány idején Johannesson még elismert történelem­professzorként dolgozott a Reykjavík Egyetemen, és mint szakértő segített a médiának megérteni a szövevényes offshore-ügyeket.

Éppen Eliza 40. születésnapján, 2016. májusában jelentette be, hogy elindul az elnökválasztáson, amit mindössze hat héttel ezután tartottak. Az akkor már négygyerekes édesanya hónapok óta egy romantikus párizsi hétvégéről álmodott, korábban többször célozgatott is rá a férjének.

„De valljuk be, irreális elképzelés volt, a gyerekeink akkor két-, négy-, hat- és nyolcévesek voltak, nyilván nem tolongtak a jelentkezők, hogy vigyáznának rájuk.”

Azért az utolsó pillanatig reménykedett, hogy a férje már rég lefoglalt egy lakosztályt egy pazar hotelben, megszervezte a bébiszittert, és mindenféle izgalmas programokat is kitalált. Aztán egyszer csak jött a Panama-gate, majd a férje szereplése a tévében, és elkezdték őket a lakásukon hívni az emberek: miért nem indul Johannesson az elnöki címért? Semleges, pártatlan és tiszta hátterének köszönhetően az izlandi választók végül bizalmat szavaztak neki, így az elnökválasztást 2016 nyarán meg is nyerte.

„Emlékszem, kellett gyorsan készítenünk egy családi fotót a kampányhoz – tudod, azt a klasszikus szép, boldog, jól öltözött családot. Éppen pelenkáztam a legkisebbet, csörgött a telefon, felvettem, és miközben beszéltem, a fejemmel próbáltam a nagyobbik gyerekünket rendre inteni. A stylist telefonált, hogy írjam le neki, milyen a személyes stílusom. Hát, nem tudtam mit válaszolni, csak azt, hogy öt éve nem jártam plázában és nem vettem új cipőt, sőt még jók rám a terhesruhák. Azonnal vette a lapot, és azt mondta, átjön.”

Amikor nem sokkal később megérkezett, a hatéves Donnie éppen kiabált a fürdőszobából: „mami, gyere, minden csupa vér!” Eliza berohant, és azt látta, hogy Donnie kisebbik öccse, Saethor hiperventillál és erősen vérzik a szája, ami felszakadt, miután eltalálta egy labda. „Kellett pár óra, hogy elkészüljön az a mosolygós családi kép a kampányhoz.”

A nők szabadnapja

A női egyenjogúsági rátákban Izland évtizedek óta vezet, itt a legmagasabb a dolgozó nők aránya, a vállalati vezetők negyven százaléka nő, a parlamenti képviselőknek pedig csaknem fele, és szülési szabadságra mehetnek az apák is, a bölcsődei ellátást pedig támogatja az állam, hogy az anyák minél hamarabb visszamehessenek dolgozni.

A trend nem független attól, ami 1975. október 24-én történt. Az izlandi nők kilencven százaléka sztrájkba lépett, nem mentek be a munkahelyükre, vagy ha otthon voltak, nem főztek, nem vasaltak. Akkoriban a női fizetések a férfiakénak csak a hatvan százalékát érték el, és a parlamenti képviselőknek csupán az öt százaléka volt nő.

„És tudjátok, mi történt aznap Izlandon? Semmi az égvilágon. Mivel a stewardessek nem dolgoztak, járatokat kellett törölni, az iskolák zárva tartottak, ezért a férfiak kénytelenek voltak bevinni magukkal a munkahelyükre a gyerekeket, amikor hazaértek, nem volt étel. A halüzemek sem működtek, mert a feldolgozásban nagyrészt nők dolgoztak. A hotdog azonnal elfogyott a boltokból, mert a férfiak nagy része nem tudott főzni – mondja Eliza. – Az egész napban az volt a legszebb, hogy vidám, pozitív, nem pedig agresszív módon mutattak rá a tiltakozó nők a problémára.”

A Reykjavík központjában felvonuló huszonötezer nő (Izland teljes népességének ez akkor több mint tíz százaléka volt), békésen énekelt, hallgatta a beszédeket, köztük a nap mottóját: I dare, I can, I will. Egy évvel később a parlament elfogadta a nőknek azonos bérezést előíró törvényt, és a megmozdulás után az amerikai nők is hasonló akcióba kezdtek.

1980-ban Vigdís Finnbogadóttir volt az első nő, akit demokratikus úton, közvetlenül a nép választott meg, majd 2009-ben Izlandon lett először miniszterelnök egy nyíltan leszbikus nő, Johanna Sigurdardottir. Nem stigmatizálják az egyedülálló anyákat, sem a melegeket vagy például a későn szülő nőket sem.

„Senki sem vonja fel a szemöldökét, ha mondjuk egy negyveness nő a harmadik férjétől várja a harmadik gyermekét, vagy ha egy harmincéves egyéjszakás kalandba keveredett valakivel. Az sem elvárás, hogy mindig a férfi tegye meg az első közeledő lépést, simán lehet az a nő is. Talán mindez a sziget kiszámíthatatlanságával függ össze. Sosem tudhatod, mikor tör ki a következő vulkán.” (Mellesleg Eliza volt az, aki megkérte Gudni kezét.)

A beleegyezési korhatár tizenöt év (persze csak ha a másik fél is kiskorú), és a tinik, ha elég régóta randiznak, mókásan anyósnak és apósnak szólítják a partnerük szüleit. „A tiniterhesség itt nem akkora dráma, és egyébként is egyre ritkábban fordul elő, és az abortusz sem politikai téma, mint más országokban.”

Eliza férje volt az első államelnök a világon, aki nemzeti Pride-on megszólalt. Patrónusa lett a National Queer Association szervezetnek is, kapott is tőlük ajándékba egy szivárvány karkötőt. „Nem az volt, hogy időnként felvette, hanem állandóan viselte – mondja Eliza. – Így akkor is rajta volt, amikor Vlagyimir Putyin orosz elnökkel vagy JD Vance amerikai alelnökkel fogott kezet.”

Johannesson 2024-ben már nem indult újra a választáson, visszament egyetemi professzornak. Nyaranta pedig a Þingvellir Nemzeti Parkban őr. „Hogy mit csinál? Amit éppen kell, turistáknak segít, csoportokat vezet, és ha kell, a mosdót is kitakarítja – mondja Eliza. – Szeret kint lenni a természetben.”