Brit-magyar designer tervezte Prága egyik legújabb szállodáját – mit tud a cseh főváros, amit Budapest nem?

„Prágában születtem. Több céget alapítottam már életemben, de az ingatlanfejlesztésben, a történelmi épületek felújításában találtam meg magam igazán” – mondja Petr Hromádka, a Castle Rock Investments alapítója és CEO-ja. A negyvenes évei közepén járó üzletember az IT-szektorban indította a pályáját, 24 évesen alapította meg első cégét, de ma már az ingatlanfejlesztésen van a fókusz – némileg hasonló történet az övé, mint a szlovén Damian Merlaké, akinek történetét néhány éve írtuk meg. 

Tíz évvel ezelőtt indította el ingatlanfejlesztő cégét, két kisebb prágai lakóingatlan-projekttel kezdte. Mint mondja, az építészeti minőség, a jó építőanyagok és főként a megfelelő építész kiválasztása mind türelmet igényel, de azt vallja, hogy csak így lehet egy történelmi épületet hűen rekonstruálni. A recept első hallásra nem tűnik különösebben izgalmasnak: türelem, jó kőfaragó, jó asztalos, még jobb építész. A végeredmény viszont ritkán ilyen magától értetődő.

Petr Hromádka üzlettársán, Mara Persegonán és az általa képviselt olasz nemesi családon keresztül találta meg az épületet és ezt a befektetési lehetőséget. Az épület abból a korszakból származik, amikor a folyóparti negyed polgári lakóházaknak adta át a helyét.

Az 1882 és 1884 között épült, neoreneszánsz ház valószínűleg Josef Schulz tervei szerint készült el, aki a cseh Nemzeti Múzeum tervezőjeként is ismert. Az ő neve Csehországban nagyjából olyan súlyú, mint nálunk Ybl Miklósé: nemcsak épületeket tervezett, hanem korszakot is.

Mint Petr Hromádka hangsúlyozza, a megfelelő tervező kiválasztása itt is kulcsfontosságú volt:

a rekonstrukció művészeti vezetésével a brit-magyar származású Linda Boronkayt, a Soho House korábbi designigazgatóját, a Studio Boronkay alapítóját bízták meg.

Linda Magyarországon született és nőtt fel. Tizenévesen modellként Párizsba került, majd Londonban tanult belsőépítészetet, ahol később nemzetközi karriert épített. Interjúiban rendszeresen magyar tervezőként hivatkoznak rá, és ő sem távolodik el ettől az identitástól. Édesapja építész, és nagy hatással volt rá a térlátása és az építészet iránti érdeklődése. Édesanyja szenvedélyes műgyűjtő és antikvitáskedvelő, ezért Linda gyerekkorát antikpiacokon töltötte. Ezek után talán nem is meglepetés a karrierválasztása. De ugorjunk vissza Prágába.

A tervező számára a feladat nem egy történelmi enteriőr másolatának elkészítése volt, hanem egy olyan belső világ megalkotása, amely kortárs módon kapcsolódik az épület múltjához. Boronkay nem azok közé a tervezők közé tartozik, akik minden városra ugyanazt a luxusreceptet húzzák rá. A munkáiban általában előbb jelenik meg a hely története, mint maga a bútor.

A prágai hotel esetében inspirációként a cseh kubizmus szolgált. A cseh kubizmus amúgy is különös történet: miközben a világ nagy része festményeken ismeri a kubizmust, Prágában házakat, lámpákat és kilincseket is terveztek ebben a szellemben. Boronkay inkább ezt az örökséget idézte meg, mintsem múzeumi pontossággal rekonstruálta.

A kubista utalások visszaköszönnek az egyedi asztalosmunkákban, a világítótestek kialakításában és a gondosan válogatott vintage bútorok szögletes sziluettjeiben is.

A felújítás során restaurálták a kőhomlokzatokat, a kovácsoltvas korlátokat és az eredeti fa parkettákat, miközben megőrizték az épület egyik leglátványosabb elemét, a szoborszerű falépcsőt. Az eredmény szerencsére messze van attól a steril luxustól, amelyből ma Dubajtól Szingapúrig ugyanaz a hotel szokott visszanézni: nem díszlet lett belőle, hanem olyan épület, amelyben még mindig érződik, hogy jóval a minibár előtt is volt élete.

A szigorú geometriát egy másik történet lazítja fel: Libuše legendája. A cseh mondavilág szerint ő, a csehek mondabeli fejedelemasszonya álmodta meg Prágát még jóval azelőtt, hogy valóban város lett volna belőle. A történelmi és mitológiai utalások finoman jelennek meg az anyaghasználatban és a műtárgyválasztásban, anélkül hogy tematikus díszletté változtatnák a hotelt.

A U alakú alaprajz köré szervezett épület ma 76 szobának, két bárnak és a földszinten működő Seven North étteremnek ad otthont. Utóbbi azért örömteli, mert aki elfáradt a cseh konyha gombóc–sertés–káposzta Bermuda-háromszögében – és ebben pár nap után azért el lehet –, annak jó hír, hogy a Seven North egészen más irányba indul el.

A mediterrán és közel-keleti konyhára alapuló koncepció mögött ugyanaz a csapat áll, amely korábban Bécsben nyitotta meg első egységét; a prágai étterem ennek második állomása.

A fejlesztők nem álltak meg az építészetnél: a projektbe kortárs művészeket is bevontak, hogy a hotel ne pusztán restaurált épületként, hanem kulturális térként is működjön. A megbízott alkotók között szerepel Jana Babincová cseh festőművész, Dana Harper és a cseh–német–amerikai multimédia-művész Phila Primus is, akik kifejezetten a hotel számára készítettek munkákat.

Mit csinált Prága másképp?

A Sir Prague története valójában nem egyetlen hotel története. Inkább annak példája, hogyan lett Prága az elmúlt három évtizedben Közép-Európa egyik legsikeresebb történelmi városrehabilitációja. 

Prágában az embernek gyakran az az érzése, mintha valaki időben megállította volna a várost valahol 1910 környékén, aztán azóta csak nagyon óvatosan mert volna hozzányúlni. Persze ez illúzió: a város rengeteget változott. Csak éppen ritkán ordít róla.

A cseh valóban szerencsés a közép-európai fővárosok között: nem élt át ostromokat, nem bombázták porig az épületeit, így fennmaradt az egyedülálló középkori városmagja és az azt körülvevő belvárosi utcahálózat is. De az örökség önmagában nem ér semmit, ha nem ismerik föl már a kilencvenes évek elején, hogy a legfontosabb exportterméke maga a történelmi város lehet.

Az eltérő adottságokon túl a cseh főváros nagyjából ugyanazzal a lendülettel érkezett meg a rendszerváltás idején az új világba, mint Budapest: szürke épületállomány, régi járművek, elavult közműhálózat. Nagy vonalakban ugyanazok a problémák jellemezték tehát, de a fejlesztési stratégiát nagyon gyorsan összehangolták és a döntéshozatalt egy irányba terelték. Nem kéttucat kerület vagy egy-egy társasház döntött önállóan.

Prága sikerének egyik kulcsa az volt, hogy a rendszerváltás után nem egyetlen „nagy projektet” valósított meg, hanem több, egymást erősítő politikát hangolt össze. Budapest ezzel szemben hosszú ideig sokkal széttagoltabb döntéshozatallal, forráshiánnyal és kerületi érdekellentétekkel működött.

Mindehhez az alapot az UNESCO Világörökségi cím jelentette: a listára 1992-ben került fel a város, és innentől kezdve szigorú műemlékvédelmi szabályokat hoztak, és minden nagyobb beruházást ennek rendeltek alá – legyen az állami vagy privát befektetés.

Már az 1990-es években nekiálltak a szürkére színeződött homlokzatok felújításának, összehangolt színskálával, adókedvezményekkel, és szigorú szabályokkal, ahol elképzelhetetlen volt, hogy egy-egy lakó műanyagra cserélje a fa ablakkeretet, vagy egy légkondival bombázza szét a homlokzat képét. Egész háztömbök, kapualjak, tetők, udvarok újultak meg így egységesen.

Tudatosan visszatértek a történelmi kőburkolatokhoz is, így a belvárosi járdákat természetes kővel, gránitkockákkal, bazalttal és történelmi mintázatokkal rakták le. A történelmi belvárost autómentesítették, szigorú szabályokat vezettek be a reklámtáblákra, plakátokra, neonokra, a már említett nyílászárókra és klímákra.

Az állam mindezt nemcsak magára nézve tartotta kötelezőnek. A külföldi és hazai befektetéseket is ösztönözték, de a privatizáció szabályozottabb formában ment végbe, és a befektetőket is érdekeltté tették a restaurálásban.