„Felveszem még a bohócjelmezt, hátha megjön a fotós” – mondta az interjú előtt. Nem is nekem, inkább magának, miközben nyakába akasztotta gumis-kapcsos nyakkendőjét. Máriás Béla, azaz drMáriás magára társadalomsebészként hivatkozik, a szikéje a metsző kritika. Egész életét egyetlen performance-nak tartja, és ezzel nehéz vitatkozni. Műtermében találkoztunk, és beszélgettünk hatalomról, menekülésről, kelet-európai identitásról és arról, hogy festményeihez mindig tartozik történet.
Forbes.hu: Hallottam olyan pletykát, hogy az aukciósházak félnek kitenni a képeit, ami azért furcsa, mert ha nem tévedek, politikai oldalról kerületi képviselőnél nagyobb kutya sohasem állt bele önbe.
drMáriás: Nyíltan nem, de nyilván a politikusok annál sokkal rafináltabbak, mint hogy nyíltan ítéljenek el egy művészt. Az igazából őket helyezi hülye helyzetbe, hogy lám, ők milyen gonosz tiltó mackók, miközben igazából kurvára örülnének, ha nem születnének meg ezek a festmények, főleg nem volnának kiállítva. Hogy az aukciós házak hogyan működnek, mi a helyzetük, a politikájuk, és így tovább, azt én nem tudom, nem is nagyon foglalkoztat.
Hogy ki mit tilt ma vagy az előző négy, nyolc, tizenhat évben Magyarországon? Úgy gondolom, hogy engem épp eleget tiltottak, teljesen nyilvánvaló volt, hogy az MTI tilt, ezt maguk is egyértelművé tették. Tiltottak a kiállítóhelyek, ahol nem állíthattam ki, a Ludwig, a Műcsarnok és a többi. Tehát tulajdonképpen le voltam tiltva, és lehet, hogy még most is le vagyok az M5-ről és a többi kulturális állami csatornáról.
Én egy nem kedvelt figura voltam az előző rendszer számára, hogy a mostani hogyan fog viszonyulni, nem tudom, majd meglátjuk. Nem ez a fontos. Az a fontos, hogy legyünk szabadok, és ne az legyen a legfontosabb, hogy megpróbáljunk megfelelni egymásnak.
Miért zavarhatja a politikát a művészet? Alapvetően nagyon szűk rétegnek szól, akik amúgy sem festmények alapján alakítják ki közéleti véleményüket. Össztársadalmi szempontból szerény a hatása, ehhez képest aránytalanul sok energiát tettek ebbe.
Kispolgári mentalitású társadalomban élünk, a művészet is alapvetően kispolgári. Ez pedig azt feltételezi, hogy van egy kötelező bájolgás, néha itt-ott egy kis áthallás, de nem szokás, nem udvarias ennél valami merészebbet csinálni. Hogy ez mekkora réteget ér el, és politikailag mekkora a közvetlen befolyásolási százaléka, nem tudom. De úgy gondolom, hogy az értelmiség jegyében legyenek társadalmi jelenségekről és személyekről egyfajta szabadságot, önállóságot, szabad véleményt, kritikát megfogalmazó művészeti megnyilatkozások.
Az én tevékenységem leginkább ebbe a csoportba sorolható, és hogy most éppen betiltják vagy nem tiltják, elégetik a képeimet, vagy kiteszik egy kirakatba, az attól függ, hogy mennyire tartják veszélyesnek vagy kanonizáltnak. Nyilván vannak helyek, ahol már kint lógnak a képeim, és vannak, ahol viszont tűzzel-vassal irtanák őket. Ez részben egy társadalom civilizáltságát is képes megmutatni.
A Máriás-legendáriumnak része a szorgalom. Máig mindennap ötkor kel?
Igen. Szeretek dolgozni. Volt egy korszak az életemben, amikor rá voltam kényszerülve, hogy jóformán minden munkát elvállaljak. A zöme angol nyelvvel kapcsolatos munka volt, fordítás, nyelvoktatás és így tovább, mert aránylag jól tudok angolul. Ma is végzek nem művészi munkát is, hogy az egzisztenciális biztonságom meglegyen, és ne kényszerüljek rá, mint nagyon sok más művész barátom, hogy prostituálódjak a művészetemben.
Ma mik ezek a nem művészi munkák?
Alapvetően internetes munkák.
De mégis mi? Onlyfans?
Azt se tudom, hogy az micsoda. Lehet, hogy neked van egy ilyen, hogy is hívják, profilod, de nekem nincs, még nem is láttam. Még Instagramom sincs. Az A38 Hajó honlapjának vagyok a főszerkesztője, tehát ez az én úgymond polgári foglalkozásom, és ha egy képet sem tudnék eladni egy év alatt, akkor se halnék éhen.
A Facebookra viszont viszonylag korán rákapott, és ott rengeteg embert el tud érni. Nem mondom, hogy influenszertempóban, de nagyon jól működik ez a felület, és úgy érzem, önt is szórakoztatja.
Nagyon szépen köszönöm a méltató szavakat és a Michelin-csillagot, vagy az Oscart. Nagyon viszolyogtam a Facebooktól, két barátom is készített nekem profilt, de ezeket letiltottam, aztán végül, amikor egy harmadik is készített egyet, elkezdtem vele foglalkozni.
És igazából az a nyitja, hogy akkorra már a művészetem finoman szólva elvált a hivatalos művészettől, és olyan képeket kezdtem festeni, amik botrányosak, vagy egyszerűen nem lettek volna megfelelő tárgyai a klasszikus kispolgári, intellektualizáló, szomorkodó, filozofálgató, síró, tanácstalankodó kiállításlátogatásnak.
Később ez a párhuzamos valóság mint alternatív kiállítási lehetőség felértékelődött, vagyis egyre fontosabb lett nekem, hogy ott szabadon tudok a közönségemmel kommunikálni, találkozni. Nem kell ahhoz se galéria, se kiállítóhely, se média szűrője, netán cenzúrája, hanem kiteszem, és azonnal hozzáférhet és viszonyulhat hozzá bárki. És ez nagyon izgalmas helyzetet szült, mert bár fizikai valóságában a közönség nem látja ezeket a műveket, mégis élvezni tudja őket. Lehet, hogy részben ennek a hatására lett erősen narratív művészet az enyém.
Illetve sikerült új körhöz eljuttatni. A célközönséget kiszélesítette, hiszen nem kell művészettörténésznek lenni a kapcsolódáshoz, elég az alapműveltség és az általános tájékozottság.
Az való igazság, hogy a művészetem tematikailag tágabb merítésű, de nem mindig volt így. Én is egész normális művészként kezdtem a pályafutásomat, szép, szomorú képeket festettem.
Amikor a háború miatt azzal kellett szembesülnöm, nem biztos, hogy az embernek bármi az életében szabadságjog vagy akármi más címszó alatt jár. Hogy nem léteznek az érzékeny embernek valamilyen valós menekülési lehetőséget nyújtó elefántcsonttornyok.
Akkor fordultam szembe a társadalommal, a társadalmi jelenségekkel, és kezdtem el bizonyos értelemben harcolni a művészet jogaiért vagy a művészet mozgásteréért.
Kibővítettem a művészet nyelvezetét mindazzal, amit ránk erőltetett a média, a celebektől a politikai tematikán át a populizmusig és a jelszavakig. Mindarra, ami befolyásolja a gondolkodásunkat, értékítéletünket. Ezért tágítottam ki valószínűleg a művészetem iránt érdeklődők táborát, mert úgy gondoltam, hogy a művészetnek se árt, ha több emberhez szól, mintha kevéshez vagy senkihez.
Mikor jött rá, hogy a háború után sem fog hazamenni Újvidékre?
Már Budapesten éltem, egyszerűen az élet hozta magával az újabb fordulatokat, megnősültem, két gyermekem született, és lett egy olyan beágyazódottságom, főleg egzisztenciális, amit később Újvidéken már nem tudtam volna biztosítani, mert onnan ilyen értelemben viszont kiszakadtam.
Körülbelül négy-öt évvel a Magyarországra költözésem után derült ki, hogy már nem tudok visszaköltözni, mert ott még mindig háború dúl, itt kell maradnom, és itt kell eltartanom a családot, s akármennyire furcsának is tűnik ez a világ, lassan azért majdcsak megbarátkozom vele egyszer.
Sikerült?
Igen, megszerettem ezt a világot, Budapestet, Magyarországot. Kellett hozzá harminc év.
Bada viszont hazament.
Bada Dada volt a legjobb barátom és a legfontosabb művésztársam, egy szédületes tehetségű, fantasztikus kreativitású költői alkat. Borzasztó súlyos betegségben szenvedett, amiről nem lehetett beszélni, viszont állandó kezelésre szorult. Például, amikor még nem volt magyar állampolgársága, hatalmas probléma volt a gyógyszereinek a beszerzése – a többi más probléma mellé. Amíg szedte a gyógyszereit, nagyon jól tudtunk működni.
Tíz éven át kizárólag kettesben állítottunk ki, és léptünk fel koncerteken. Ez megszakadt, amikor abbahagyta a kezelést, nagyon megromlott az állapota, visszaköltözött Újvidékre, és így szétváltak útjaink. A zenekarból is kimaradt, nélküle folytattuk. Bada kimaradásáért engem okoltak, de hát a fizikai távolság miatt se tudott volna részt venni, másrészt egészségügyi állapotát illetően sem. Már a 96-os Sziget Fesztiválon úgy kellett föllépnünk, hogy még az Apa kocsit hajt című zseniális számának szövegét is nekem kellett súgnom a fülébe, egyszerűen annyira rossz állapotban volt.
Nagyon nagy szomorúság nekem, hogy húsz évvel a halála után az ő művei nem találhatók meg egyetlen magyar közgyűjteményben, múzeumban sem, hogy nincs semmilyen emléke, megemlékezés vele kapcsolatban, művei nem lelhetők föl, nincsenek rendszerezve.
Sajnos ez még várat magára, ahogy még sok más dolog is szeretett kis hazánkban.
Máriás Béla, alias drMáriás budapesti műtermében 2026. június 17-én
Amikor kitört Ukrajnában a háború, felmerült, hogy újra fogja az egy szál bőröndöt, és továbbáll?
Lehetett volna. Meg nyilván fölmerül az emberben, hogy 91. október elsején nem Budapestre jön, hanem Bécsbe, Prágába, Berlinbe, rokonokhoz, Svájcba, Németországba vagy barátokhoz, az Egyesült Államokba vagy máshova.
Nagyon nehéz szeretni ezt a világot, mert nagyon sok furcsa ellentmondás lakozik benne.
De én szeretem ezt a Kelet-Európát, és számos nyugat-európai és más fellépésem során is, ha létezik ilyen abszurd fogalom, egyfajta kelet-európai büszkeség is kialakult bennem, vagy inkább azt mondanám, hogy kibékülés azzal, hogy egyszerűen másmilyen vagyok, hogy sohasem leszek osztrák vagy német vagy francia vagy angol, hanem egy más múlttal, más értékrenddel rendelkező valaki, aki ha felvállalja mindazt a szörnyűséget, amit túlélt, akkor bizonyos értelemben van egy etikai vagy élményanyagbeli plusz a zsebében. És hogyha tud vele élni, vagy tud belőle valamilyen boldogságot vagy szerencsét vagy megelégedettséget fakasztani, szerintem jól járt.
Azt, hogy például régen mindenki Magyarországon a világ legrondább nejloningjeiben járt, mert csak ezt lehetett megvásárolni, én úgy viszem tovább, hogy ma jómagam viselek ilyen nejloningeket, és próbálom emlékeztetni magyar honfitársaimat, hogy egykor hogyan néztek ők ki.
Persze ők azt gondolják, hogy hülye vagyok, hogy ilyen ingekben járok, viszont nekem ez egy izgalmas időutazás, és hogy a szép és a csúnya, a bóvli és a kvázi magas kultúrának a giccsbe hajló ágai hogyan találkoznak és gabalyodnak össze életünkben és identitásunkban.
Mit volt a nehezebb túlélni, a 90-es éveket vagy az utóbbi tizenhat évet?
Minél rosszabbat tesz az egyik ember a másikkal, annál jobbat tesz igazából tudatlanul is vele. Ezt a látszólag zűrös mondatot úgy próbálom megmagyarázni, hogy azzal, hogy engem elüldöztek egy világból, és arra kényszerítettek, hogy nullából vagy mínuszból építsem föl magamat és az életemet, ez igazából nekem a legnagyobb ajándék, mert akkora pofon volt, amiből feltápászkodni önmagában egyfajta siker.
A túlélés és a politikai túlélés sokszor együtt jár. A politika mindenhol végtelenül cinikus, de azt hiszem, hogy a mi világunkban különösen az. Nem is próbál kompromisszumokra törekedni. Amit az utóbbi négy évben láttunk, az tulajdonképpen egy súlyosan berúgott metálzenész kocsmai őrjöngésével is bőven felért. A teljes vakság fázisa volt.
Nagyon remélem, hogy el fog múlni, és racionális, értékalapú civilizált emberek fognak helyzetbe kerülni, és nyíltan és jóhiszeműen segíteni fogják a társadalom működését és kibontakozását. Nem lesznek újabb kis maffiafőnökök vagy csoportvezérek, akik egy-egy érdekcsoportot kiszolgálva rendezik a házi bajnokságukat, mert ebből már kurvára elegünk van.
Ez remény és vágyakozás, vagy hit és jóslás?
Hát, hit és jóslás is lehet, de mivel még egy új politikai korszaknak a legelején vagyunk, még nem minden látható, még nem alakult ki teljesen az új hatalmi struktúra, így hát bizakodunk, hogy minden szép és jó lesz. Legfeljebb nem lesz az.
Az úgymond pesszimizmusomat vagy óvatosságomat sokan úgy élik meg, hogy egyfajta nemtetszés a mostani kormánnyal szemben, de egyáltalán nem erről van szó, hanem arról, hogy hatvan év tapasztalata és számos kiábrándulása egy kicsit óvatosabbá teszik az embert azt illetően, hogy nagyon féktelenül tudjon örülni bárminek.
Mondok egy példát. Ha elolvassuk a Sorstalanságot, ott van benne az a fordulat, amikor végre fölszabadulva, kiszabadulva, megszabadulva hazatér a Kertész Imrét megszemélyesítő főszereplő, és a szabadságban nem találja a helyét, mert az összes sikere, a túlélés, a harc minden fordulata, teljesítménye a szörnyűséghez kötötték. És amikor a szabadsággal szembesült, az neki teljesen idegen volt, és szinte értetlenül nem tudott vele mit kezdeni. Ez visszatérő kelet-európai élmény, úgy gondolom.
Tételezzük fel, hogy egy nagyon-nagyon optimista forgatókönyv valósul meg, és Magyarország annyira unalmas hely lesz, mint Svájc, ahol azt sem tudják, hogy hívják a mezőgazdasági minisztert. Akkor milyen festmények születnek majd ebben a műteremben?
Akkor svájci teheneket fogok festeni, svájci földműveseket, svájci űrhajósokat, vagy román teheneket, földműveseket, űrhajósokat, vagy éppen magyar anarchoszindikalista lázadókat. Eddig sem csak politikai tematikájú festményeket festettem, úgy gondolom, hogy egy békés helyzetben is megtalálnám, hogy mivel foglalkozzak.
Nem bánnám, ha egyszer végre egy normális társadalommá süllyednénk.
The post DrMáriás: Nagyon nehéz szeretni ezt a világot, mert nagyon sok furcsa ellentmondás lakozik benne appeared first on Forbes.hu.
