Vendégségben az utolsó családi tulajdonban lévő londoni luxushotelben, ahová Erzsébet királynő is hazajárt, és tíz éven át egy magyar pincérnő szolgálta fel neki az ebédet, a Buckingham Palotától egy köpésre. És a város egyik legdrágább lakosztálya a Park Lane-en, ahonnan a lift egyenesen a három Michelin-csillagos francia sztárszakács modern étterméhez visz. A 21. századi londoni vendéglátás két nagyon különböző arcának egyetlen közös vonása, hogy angol pincérrel már nem találkozunk.
A bahreini uralkodócsalád fizette
A Park Lane-en lakni már ötven éve is státuszszimbólum volt. A Hyde Park és Mayfair találkozásánál az eredeti londoni elit közvetlen szomszédságába vásárolták be magukat azok a vagyonos családok az egykori brit gyarmatbirodalom széleiről, akik azt akarták, hogy a gyerekeik még az angoloknál is angolabbak legyenek. A 70-es évekre már indiai, pakisztáni, délkelet-ázsiai iparmágnások és arab olajmilliárdos családok rezidenciái sorakoztak az angol nemesség és a svájci, francia, olasz dinasztiák egyik kedvenc londoni negyedében. Nem véletlenül itt nyílt meg London első modern luxushotelje 1970-ben, és egyben ez volt a kanadai hotellánc, a Four Seasons első európai szállodája is.
Fél évszázaddal később a kétszáz szobás épületbe lépve először a nyomasztóan alacsony belmagasság és a már-már sötét lobbi emlékeztet a 70-es évek városi építészetére. A concierge figyelmeztet: ha esti sétára indulnánk a környéken, a telefonunkat mindenképp tegyük el, mert egyre gyakrabban fordul elő a Park Lane-en, hogy motoros banditák kikapják az ember kezéből a mobilt. Rég jártunk Londonban, tátott szájjal köszönjük meg a tanácsot – azzal megyünk is föl a szobánkba.
A 2011-ben teljesen felújított hotel egyik büszkesége az idén újra felújított Park lakosztály. Részben, srégen balra valóban a Hyde Parkra néz – de leginkább egyenesen a szemben lévő Hilton szobáiba. A bézs színeket, a faborítású tolóajtókat és a tágas sminkszobát („powder room”) mintha a Volt egyszer egy Hollywood díszletéből emelték volna ide.
A Four Seasons erényt kovácsol az épület ódivatú adottságaiból. Európai szemmel tényleg szinte időutazásnak tűnhet néhány itt töltött éjszaka a luxushoteleket mára újra világszerte elárasztó modernista dizájnbútorok között. (Más kérdés, hogy a trendek szeszélyes váltakozása miatt arra tippelnénk, hogy legkésőbb öt év múlva itt is újra lecserélhetik a teljes berendezést.) Mindenesetre a puha, ívelt buklékanapétól a páros dohányzóasztalon át a bőrbetétes íróasztalig ezek az apró kulturális referenciapontok még az alacsony belmagasságot is elhelyezik térben és időben.
Közben látszik, hogy az idei felújításnál kínosan ügyeltek rá, hogy a legdrágább dizájnbútorokkal rendezzék be a lakosztályt, a fürdőszobát plafontól padlóig márvány borítsa, és a nappaliban a szilfa panelek szegélyén megcsillanjon az arany. Így bármiféle európai belsőépítészeti emlékfoszlányok híján is elég felnézni a buborékszerű üvegkorongokból álló muranói csillárra vagy távirányítóval beindítani a kandallót, és
a világ másik végéből jött vendég is azonnal érzi, ennél a felújításnál a pénz nem volt szempont.
Hogy a lakosztály berendezése mennyibe kerülhetett, megtippelni sem tudjuk, azt a szálloda tulajdonosa, a bahreini uralkodócsalád fizette. Ez a letaglózó luxus és a hozzá tartozó árcédula természetesen a vendégkört is megszűri: a száz négyzetméteres Park lakosztály éjszakánként hárommillió forintba kerül. Hogy ki hajlandó kifizetni, azonnal kiderül, mihelyst kiszállunk a liftből, hogy a hotel vendégeiként elköltsük vacsoránkat a három Michelin-csillagos francia sztárszakács, Yannick Alléno éttermében, a földszinti Pavyllon Londonban. Ahogy kinyílik a liftajtó, csadoros nők és arab férfiak néznek vissza ránk, a lobbiban és az étterem előterében kizárólag az Öböl-országokból jött vendégekbe botlunk. A lift mellett még a poroltó is aranyozva van.
A Pavyllonban a látványkonyhára néző bárszékeken kapunk helyet. Az egyik pincérnő Lisszabonból, a másik felszolgáló Toszkánából, az egyik szakács Franciaországból, a másik Lengyelországból jött, a sommelier pedig Olaszországból vándorolt ki, hogy több pénzt keressen, mint otthon. Akiről azt hisszük, hogy angol, arról is kiderül, hogy holland.
A tőkehal valószínűleg Angliából jött, de azt is meuniére-mártással öntik nyakon, miután kifilézték az asztalnál. Természetesen tökéletes. Pedig nehéz felülmúlni az előételt: a párizsi és a monacói Alléno-étteremben is legendás „badaboumtojást”, amit nagyjából úgy lehetne lefordítani, hogy „tádámtojás”, és a név az ízrobbanásra utal, amit az osztrigacápa kaviárja és a tojássárgája találkozásakor álmodott meg a nagy francia mágus.
De a varázslat itt és most elmarad. Minden nagyon finom, minden makulátlan és kifogástalan, de mintha az egész élmény ki lenne filézve. Nem tudjuk elhessegetni a budapesti Michelin-csillagos SALT étterem élményét, ahol egy végletekig összecsiszolódott csapat, közös gyökerekből és a nagymamáik ízvilágából estéről estére újra írt modern története inkább emlékeztet színházi előadásra vagy gasztronómiai utazásra, mint vacsorára. Ehhez képest most egy hatalmas nemzetközi gasztrogyár világszerte bevált termékeit kóstolgatjuk, amit a világ minden tájáról Londonba sereglett gyári munkások állítanak össze a párizsi használati útmutató alapján az olajországok elitjének.
Brit és ukrán zászló
A kontraszt nagyobb nem is lehetne, amikor befordulunk a Goring Hotel utcájába a Buckingham Palota mögött. A mindössze háromemeletes, edvardiánus stílusú butikhotel az elegáns Belgravia negyed csendes, zöld utcájára néz. A főbejárat fölött brit és ukrán zászló lobog. A névadó Goring család ezzel fejezi ki szolidaritását az ukrán néppel, már harmadik éve. A jelenlegi vezérigazgató, Jeremy Goring ősei négy generációval korábban, 1910-ben nyitották meg a szállodát.
Az alapító, Otto Goring a századforduló körül maga mögött hagyta a drezdai szénkereskedő-dinasztiát, és utazó szakácsnak állt, majd megnyitotta az első olyan hotelt a világon, ahol minden szobában volt fürdőszoba is. A Goring nagy belmagasságú halljában kristálycsillár világítja meg az antik bútorokat és a kézzel festett selyemtapétát. Az egyik falon egy rémült oroszlánnal csap össze egy unikornis az erdőben, az unikornis szarván a brit királyi korona éktelenkedik.
Ez meg mi? – kérdezzük a concierge-től a klasszikus brit hotel egyetlen giccses részletén fennakadva. Mint kiderül,
Kate Middleton itt töltötte utolsó hajadonéjszakáját, innen vitte a Rolls-Royce a Westminster Abbey-hez, hogy férjhez menjen Vilmos herceghez.
Ennek emlékére néhány évvel később, amikor a hotelt felújították, visszatért, hogy ő is részt vegyen a tapéta befejezésében. Mindezt John Andrews concierge, a város egyik legendás vendéglátója meséli el. A Big John becenévre hallgató concierge személyéről városszerte hihetetlen történetek keringenek. Állítólag egy vendégének annyira megtetszett a Buckingham Palota egy árnyalata, hogy John beszerezte neki pontosan azt a festéket, és elpostázta az Egyesült Államokba. Egy másik Goring-vendég lánykéréséhez zenekart verbuvált a London Eye óriáskerékhez.
Sajnos mi nem gyarapíthatjuk a róla szóló legendákat – de erről nem ő tehet. Megérkezésünk után tíz perccel előzékenyen odalép az asztalunkhoz a szalonban, frakkja alól előhúz egy borítékot a zsebéből, és elegáns angolsággal előadja, hogy úgy értesült, kedveljük az Oasis zenekart, és utólagos engedelmünkkel sikerült két jegyet szereznie a másnapi koncertre a Wembley-stadionba.
Mikor orcánk az elragadtatás örömével felragyog, hozzáteszi, hogy a két jegy ára mindösszesen 2300 font, durván egymillió forint, és egyetlen szavunkba kerül, hogy kollégáival lecsapjon a jegyekre. Így történt, hogy nem jutottunk el az Oasis koncertjére. De elképzeltük, milyen örömöt szerzett volna Big John a Goring bármelyik fizető vendégének, aki kérdés nélkül kifizette volna ezt a pénzt az év legjobban várt londoni koncertjéért.
Az Oasis-jegyeknél is nagyobb meglepetés, amikor a mandulatejes kapucsínót felszolgáló mosolygós pincérnő magyarul köszön ránk.
Nikolett több mint tíz éve dolgozik itt, és bizonyára családtagnak számít a Goring családban, ugyanis a covidjárvány idején itt lakott a szálloda egyik szobájában. A család vigyázott alkalmazottaira, és ők cserébe vigyáztak arra a szállodára, ahová kis túlzással még az angol királynő is gyalog járt.
Ezt sosem jelentették be a hotel dolgozóinak, csak annyit tudtak, hogy fontos vendég érkezik.
Onnan tudták meg, kiről van szó, hogy reggel megjelentek a munkások, és villámgyorsan felhúztak egy gipszkarton falat a szalont és a verandát elválasztó átjáróba. Így fogyaszthatta el a brit királynő kedvenc ebédjét és ötórai teáját teljes nyugalomban,
anélkül, hogy egyetlen szállóvendég is megláthatta volna. Amikor délután megérkezünk a télikertbe a legendás ötórai teára, a legjobb asztalt kapjuk, azt, amelyik az angol gyep borította belső kertre néz, ránk pedig egy tökéletes magyarsággal megírt üdvözlőkártya vár.
A kertben sétálva idézetekbe botlunk Károly királytól. Az egyik szerint „minden titok nyitja a jó öreg, rohadt trágya”. Egy másik tábláról pedig megtudjuk, hogy az angol király szerint a kertészkedés a legjobb terápiás tevékenység a világon. Az idézetek minden bizonnyal tényleg tőle származhatnak: amikor néhány éve Erdélyben a zalánpataki vendégházában aludtunk, a helyiek történetei is mind arról szóltak, hogy a királynak a vadvirágok és a természet a mindene.
Nemcsak a Four Seasonsnek, a Goringnek is van Michelin-csillagos étterme a földszinten, itt egy fiatal brit séf, Graham Squire hozza le a csillagokat az égről. Az este a pincében kezdődik, ahol a konyhában a kukták már készítik elő a fogásokat, minket pedig Graham pezsgővel és maga termesztette mikrozöldségekkel vár. Utána az edvardiánus stílusban berendezett bárban
Margaret Thatcher kedvenc koktélját keveri ki a litván bartender bourbonből, száraz vermutból, abszintből és banánlikőrből. Kemény, mint a vaslady.
Aztán jönnek a klasszikus brit fogások: Beef Wellington longhorn marhából, bárány a Rhug-birtokról, Aylesbury kacsa Buckinghamshire-ből. Itt csak a desszert francia, amikor a Rum Babát az asztal mellett lángra lobbantják. Másnap reggel fenn a szobában borravalót adunk az idősebb takarítónő kezébe, mire könnybe lábad a szeme, és magyarul köszöni meg. Hiányoznak neki az unokái Magyarországról, de sokkal több pénzt keres itt, mint otthon, és így támogatja a családját. Megbeszéljük, hogy hamarosan ő is, és mi is hazarepülünk ebből a nagy, furcsa metropoliszból, ahol isten igazából csak nagyon kevesen érezhetik otthon magukat.
The post Erzsébet királynő hazajárt ide, és tíz évig egy magyar pincérnő szolgálta fel neki az ebédet appeared first on Forbes.hu.
