Koncepcióautót vezetni olyan, mintha egy hollywoodi gigaprodukció díszleteibe nyernél bebocsátást. Röviden így tudnám összefoglalni a Vision O-val szerzett tapasztalatomat. Viszont mielőtt még alaposabban kifejteném ezt az igencsak teátrális gondolatot, ismételjük át az alapokat.
A Vision O idén a Müncheni Autószalonon mutatkozott be, nem titkoltan azzal a céllal, hogy bemutassa, milyen lesz a Škoda jövője. Fontos, hogy a csehek nem csupán az Octavia előfutáraként gondolnak a tanulmányautóra, és valójában nevében az o betű nem is erre utal, hanem arra a körforgásra, amely többek között az újrahasznosítást szimbolizálja.
Bár a külső egyértelműen futurisztikus, simán el tudnám képzelni némi módosítással akár kész formatervként is. A 4,85 méter hosszú, 1,9 méter széles, 1,5 méter magas kombi kimondottan elegáns, de a különleges lámpatestek miatt mégis némi “Cyberpunk” hangulatot áraszt.
Ha a kasztni nem is árulja el feltétlenül, hogy ez bizony egy tanulmányautó, akkor kissé közelebb lépve az első ajtónyitás rögtön egyértelművé teszi. A kilincsek csupán díszek, az ajtónyitást a küszöb alatt eldugott kallantyúval lehet megoldani. B-oszlop nincs, a hátsó ajtók az elsőkkel ellentétes irányba nyílnak, így sokkal könnyebb hátra beszállni, nem mellesleg jobban belátni az utastérben, ami eg koncepcióautónál ugyancsak nagyon fontos.
A Škoda nem győzte hangsúlyozni, hogy a Vision O tervezése “bentről kifelé” történt, vagyis mindent a felhasználói élmény (és persze a praktikum) oltárán áldoztak fel. Mindez érződik is. Koncepcióautókban manapság ritka, hogy bármilyen fizikai gombot is találjon az ember, itt viszont akad hagyományos kapcsoló.
Természetesen azért nem vitték túlzásba. A hangsúlyt az 1,2 méteres, A-oszloptól A-oszlopig tartó digitális műszeregységre és a középen lévő függőlegesen tájolt multimédiás kijelzőre helyezték. Előbbi semmiképpen sem mondható ördögtől való gondolatnak, hiszen a német prémiumok körében már akad olyan SUV, amelyben kísértetiesen hasonló megoldás található. A Vision O-ban a felület bal oldali részét értelemszerűen a sofőr számára releváns információk fedik le (aktuális sebesség, töltöttségi szint, sebességi fokozat, stb.), míg középre és az anyósülés elé nagyjából bármit, de tényleg bármit ki lehet vetíteni. A menetpróbán például YouTube videót néztem itt, de elméletileg bármelyik streaming platform megjelenítésére képes, vagy akár a naptár, a navigáció, esetleg épp az aktuális hőmérséklet is felvillanhat a kijelzőn.
A középső érintőképernyő ennél jóval fontosabb, mivel szinte minden erről vezérelhető. A függőleges tájolásra a Škoda szakembere a kérdésemre logikus magyarázattal állt elő. Elmondása szerint a felhasználók túlnyomó többsége menet közben a navigációt teszi ki maga elé, így ez a megoldás praktikusabb, mivel a térkép nagyobb része jeleníthető meg egyszerre. Különösen tetszett, hogy több nézet közül lehet választani, ha pedig teljesen ránagyít a felhasználó az autóra, akkor a beállításokkal tud játszani.
A díszletek mögött…
Az eddig leírtak viszont már a müncheni bemutató után is ismertek voltak, szóval nézzük, milyen élmény vezetni! Ahogyan említettem, koncepcióautót vezetni olyan, mint egy hollywoodi gigaprodukció részévé válni. Amikor végre elérkezett az én időm, három technikus fogott közre, hogy ismertessék a “játékszabályokat” és segítsenek beszállni. Laikusként utóbbi sem egyszerű mutatvány, mivel a kilincs csak dísz, ahogy korábban említettem.
Beszállás után megszokásból rögtön húznám magamra a biztonsági övet, amit heves tiltakozás követ, mivel az is csupán dísz, hozzávarrták az üléshez. A fejtámlához kis túlzással hozzá sem merek érni, mivel 3D nyomtatással készült, elég törékenynek tűnik, pedig meglepően strapabíró. Állítólag később ez a megoldás iparági sztenderd is lehet, csak jelenleg túl drága és túl macerás az előállítása.
Ezen a ponton már félve nyúlok mindenhez, de a két pedál és a kormány azért pontosan úgy működik, mint a “hagyományos” autókban. Megkönnyebbülve nyúlok az irányválasztó felé, de ekkor ismét rám szólnak, hogy az is csak dísz, ne feszegessem. A technikus megkér, lépjek a fékre, majd a kormány mögött ténylegesen sebességbe teszi az autót.
Az esemény helyszínéül szolgáló hotel körül megtehető nagyjából 500 méteres kört gyakorlatilag tükörsima aszfalton engedték, mégis olyan volt, mintha macskaköves úton haladtam volna, pedig 34 km/óránál gyorsabban nem mentem a működő digitális műszeregység szerint. Mindössze egyetlen, nagyjából 3-5 centis bukkanó keresztezte utam, de a mellettem ülő szakember megkért, lassítsak le, mert ezt is érezni fogjuk – igaza lett.
Mindez abszolút nem róható fel kritikaként, mivel ezt az autót kiállítási darabnak szánták. A hollywoodi díszletek is csak nyomokban emlékeztetnek a valóságra, viszont amint közelről meg tud az ember nézni egy ilyet, rájön, a nagy része puszta illúzió. Példaként hozhatnám a filmekben látott ételeket, amelyek sokszor csupán szivacsból, műanyagból fröccsöntött munkaeszközök. Lényegében a Vision O-nál is ez a helyzet. A fotókon jól mutat a különlegesen megtervezett belső, viszont a megalkotásánál egyáltalán nem volt szempont a kényelem, vagy a funkcionalitás. A motorizáltsága is addig terjed, hogy a színpadra be tudjon gurulni, a különböző kijelzők működtetéséről pedig a “motortérbe” eldugott nagyteljesítményű számítógép gondoskodik.
Összegezve tehát nem véletlen, hogy a koncepcióautókat szinte kivétel nélkül kizárólag az adott márka munkatársai, szakemberei üzemeltethetik. Sőt, nem ritka az sem, hogy egy-egy tanulmányautónak nincs is belseje, csupán az agyagmodellt állítják ki, vagy mutatják be. Ezzel együtt mindenképpen érdekes tapasztalás volt a Vision O-t vezetni, mintha egy bűvészelőadáson a színpad mögül nézhettem volna végig egy trükköt.
