Kanicsár Ádám: Nekem sem volt egyszerű, hogy pedofilokkal mostak össze, vagy a befizetett adómból indult ellenünk lejárató hadjárat

A tematizálás a 33-as törvénnyel kezdődött (a 2020. évi 30. törvény 33. paragrafusa megtiltotta a hivatalos okmányokban a születési nem és név megváltoztatását – a szerk.), a Fidesz már ekkor kezdte felkapni az LMBTQ témát, de még csak benne volt a levegőben, hogy akár a következő Brüsszel vagy migráns vagy bármilyen más, új közellenség lehetünk. De attól nem tartottam, hogy célkeresztbe kerülnék, bár azt tudtam, hogy minden bizonnyal nem leszek kiskedvenc.

Aztán 2021-ben megszületett a „propagandatörvény” (a 2021. évi 79. törvény szigorította az LMBTQ témák megjelenését a médiában, és összemosta a közösséget a pedofil bűnelkövetőkkel – a szerk.), ami egyrészt elvette a kedvem a könyvtől, másrészt az aktivistáknak fel kellett kötniük a gatyájukat. Elvitte a fókuszt minden más munkánkról, minden energiánkat arra fordítottuk, hogy dacoljunk ezzel a megbélyegző jogszabállyal.

Sajnos a Fidesz kisajátította a narratívát, és az akkori kormány határozta meg, hogy miről és hogyan beszéljünk, ha az LMBTQ-közösségről van szó. Ekkor ért be, hogy mi lettünk a társadalom gonoszai, akik mindenféle tervekkel rombolják porrá a magyar társadalmat. Ezt a narratívát képtelen vagyok felfogni. Hogy jön az LMBTQ lobbi, hogy rosszabbá tegye a világot. A könyvemben tizenegy emberről írtam, és ismerek még százat, akik mindig csak jobbá akarták tenni ezt a világot. 

Gondolhatja bárki, hogy ez túlzás, de ez az igazság. Az aktivisták, akiket ismertem és ismerek, mindig a szeretetről és az elfogadásról szóló jogokért küzdöttek. Minden LMBTQ-forradalomnak az a lényege, hogy jobbá tegyük a világot. Nem magunknak, hanem mindenkinek.

Milyen célok vezéreltek könyvírás közben? Kiknek szántad? A többségi társadalom figyelmét akartad felhívni magatokra, vagy inkább a közösségnek szól?

A gerincét tizenegy riport adja tizenegy magyar és nemzetközi aktivistáról. Van közöttük HIV-aktivista, feminista jogász, egykori drag queen, biszexuális és aszexuális ember. Az aktivizmus rendkívül sokféle tud lenni, és nem csak annyiból áll, hogy csillogó színes ruhákban kimész az utcára jogokat követelni. Többféleképpen lehetünk aktivisták, és sokféle forradalmat indíthatunk. Bízom benne, hogy sikerült diverz képet bemutatnom az aktivizmusról.

Fotó: Ránki Dániel

Először szigorúan riportkönyvnek indult. Aztán a tavalyi Budapest Pride környékén elfogott az érzés, hogy végül is ez az én könyvem. Magamról is mesélhetnék kicsit, hiszen az évek alatt felszedtem magamra egy bizonyos tudást. Miért ne beszélhetnék erről is? Ezzel együtt alakult ki egy játékosabb, tanítóbb jellegű vonal is: a riportok mellé kisebb fun facteket is írtam az LMBTQ-közösségről, a történelmünkről és kultúránkról. Például, hogy hányféle szivárványos zászló van, és hogyan alakultak ki, mi az a velvet maffia, vagy azt is elmagyarázom, hogy mit is értünk gender alatt. Az volt a célom, hogy bármilyen szexuális orientációjú ember olvassa a könyvemet, tanulhasson belőle valamit.

Összességében azt szeretném, ha a többségi társadalom megértené, miért is küzdünk.

Egy jobb társadalom nem ott kezdődik, hogy elfogadjuk, hogy vannak LMBTQ emberek. Fel kell ismernünk egymás problémáit, és meg kell próbálnunk segíteni a másiknak. Ha erre törekszünk, ez egy jobb társadalom, jobb ország lesz. Ha neked jobb, akkor valószínűleg nekem is jobb lesz, és ha te boldog vagy, akkor én is könnyebben lehetek az.

És mit üzensz a kötettel a közösségednek?

Nekik azt akartam üzenni, hogy mindig lehet valahogy küzdeni. Ha azt érzed, hogy egyedül vagy, ha nem találod a közösséged, akkor képes vagy teremteni magadnak. Ezerféleképpen lehet dolgozni a jogainkért és a közösségünkért. Az is célom volt, hogy példaképeket mutassak és inspirációt adjak. Emellett a kiadó arra is biztatott, hogy szólítsam meg a fiatal LMBTQ embereket. 

Harmincas éveiben járó, Budapest belvárosában élő, fehér, keresztény, középosztálybeli melegként tele vagyok privilégiumokkal, de nekem sem volt egyszerű, hogy pedofilokkal mostak össze, vagy a befizetett adómból indult ellenünk lejárató hadjárat.

Egy tinédzsernek pedig, aki éppen kezdi felfedezni, hogy valami más az életében, és az emberek másként tekintenek rá, ez borzasztó lehetett. 

Gondoljunk bele az élethelyzetükbe, épp el kell fogadniuk önmagukat, miközben mások elfogadását is el kell nyerniük. Felfogni is nehéz, milyen lehet így azzal szembenézni, hogy a hatalom nem is tekinti őket magyarnak. Pedig a volt kormánynak róluk is kellett volna gondoskodnia. A könyvvel azt akartam üzenni nekik, hogy az identitásunkat felépíteni munka, és lehet örömteli folyamat is. De ez politikai rendszertől függetlenül is örök üzenet.

Nekem az elmúlt években mindennap össze kellett raknom a magyar identitásomat, és tudatosítanom kellett magamban, hogy nem azt jelenti magyarnak lenni, amit a Fidesz-KDNP diktál. A balatoni séták, egy Koncz Zsuzsa-dal, hogy győri vagy most éppen terézvárosi vagyok – ez mind a magyarságom része. Emellett pedig LMBTQ ember is vagyok, ami nem merül ki abban, hogy férfiként férfiakkal szexelek, hanem a közösségemnek van egy múltja, hagyatéka. Ebben örömöt találok, ezt gondozhatom, és továbbadhatom. Az elmúlt években nagyon nehéz volt egészségesen felépíteni egy identitást. Talán az írásommal képes vagyok ehhez erőt adni.

Milyen volt egy olyan rendszerben aktivistának lenni, amelyik ellenségként tekintett rátok? Hogyan vívtátok meg forradalmaitokat?

Valóban ellenségek voltunk. Hazudtak rólunk, megbélyegeztek és limitáltak minket, akár a tudománnyal szembemenő, kirekesztő törvényeket hoztak ellenünk. Az áprilisi választások után ismertem fel, hogy mennyire természetesnek vettem ezt a helyzetet. Kialakult a közösségben egy félelemkultúra. Alapvetőnek vettük, hogy öncenzúrázzuk magunkat a Humennél,

hogy a színpadon kétszer átgondoljuk, hogy mit kérdezünk és mondunk, mert féltünk, hogy a közönség soraiban ott van a jobboldali sajtó, és támadás alá kerülünk. Ellenségekké váltunk, ha nem a játékszabályaik szerint játszottunk.

Kanicsár Ádám András író, LMBTQ+ aktivista otthonában 2026. június 9-én.

Mintha minden kört kétszer kellett volna lefutnom. Ami másnak egy kilométer, az nekem kettő. Gondoljunk csak a könyvemre, aminek csak a gerince látszódhat. A kiadó tőlem is ugyanazokat az eladásokat várja, mint attól az írótól, akinek a könyve ott lehet a kirakatban. Háromszor annyit kell dolgoznom minden eladott példányért. Meleg férfiként és LMBTQ aktivistaként hozzászoktam a plusz körökhöz.

Ez a nyomás viszont katalizátora is volt a közösség erejének. Amikor a hatalom még nem foglalkozott velünk, ez a közösség eléggé passzív volt. Majd amikor a kormány és a bábjaik nyilvános támadásokat indítottak, sokan elkezdtek érdeklődni a politika iránt. Azt mondták, ha a hatalom elvárja tőlünk, hogy szó nélkül tűrjünk, nagyon rossz helyen kopogtatnak. Ebben a helyzetben fedezte fel a queer közösség a hangját.

És higgyétek el, nem vagyunk halkak. Emiatt nagyon büszke vagyok a közösségemre.

Az előbb azt mondtad, hogy az előző kormány kisajátította a narratívát, most mégis arról beszéltél, hogy hangosak voltatok. Ez nem ellentmondás?

Ez mind egy folyamat része volt. Az Orbán-kormány, azt hiszem, két dolgot számított el. Egyrészt, ahogy már említettem, könnyű célpontot látott bennünk. Amikor a hatalom ránk sütötte a bélyeget, valószínűleg azt hitte, hogy könnyen leigázhat minket. A queer közösség viszont már fiatal korától nyomás alatt fő. Titkolózni kényszerülünk, szakadatlanul monitorozzuk magunkat, hogy megfelelünk-e a társadalmi elvárásoknak, elnyomjuk magunkban azt, akik vagyunk. Ez az állandó feszültség megteremt egy őserőt, ami kirobban, ha megtámadnak minket. És minden egyes támadással egyre hangosabbak lettünk, megtanultunk kiállni magunkért. 

Az igaz, hogy a kormány tematizálta a közbeszédet és nem tudtunk rendkívül fontos témákat behozni a közbeszédbe. Például az azonos házassági jogokat. Ők kezdeményeztek, mi meg védekeztünk, de azt kell mondanom, végig kitartottunk. A Pride-ot nem tudták ellehetetleníteni, a jogsértések miatt, ha kellett a nemzetközi bíróságokig is elmentünk, és pereket nyertünk. Ami pedig a legfontosabb, hogy itt maradtunk. A közösségünk tagjai bármikor elmehettek volna, de nem tették.

A másik tévedésük, hogy azt feltételezték a magyarokról, hogy homofób vagy transzfób társadalom vagyunk. A magyarok viszont azt mondták, hogy békét és szeretetet akarnak. A többség mellénk állt.

Az LMBTQ közösség megtalálta már a végső formáját? Ez a betűszó is mintha folyton változna, és ez olyan érzetet kelthet, mintha nem lenne lecsiszolva. Így még inkább könnyű fogást találni rajta.

Jönnek új betűk, és ez bonyolultnak tűnhet, de csak azt jelzi, hogy egyre többet gondolkozunk magunkról. Akik azt mondják, hogy ez a közösség még nincs kiforrva, azoknak azt üzenem, hogy nem is lesz. Az előző kormányunk azt akarta, hogy fekete-fehérben lássuk a világot. A társadalom fejlődését viszont az jelzi, ha egyre színesebbé válik. A társadalmunkban állandóan változik a férfiak, nők, a neurodiverz emberek vagy a különböző vallási, faji és persze szexuális kisebbségek helyzete is.

A változás állandó. Ez a természetes. Mindig lesznek, akik másként gondolkoznak és nem akarják bekategorizálni magukat a már meghatározott fogalmak közé. Nyugodtan gondolkozzunk magunkról, a nemiségünkről és a társadalmi szerepeinkről. A genderszerepek helyet biztosítanak nekünk ebben a világban, de korlátoznak is minket.

Nem szabad ott megakadni, hogy mindenki döntse el, hogy kicsoda, micsoda, és kit szeret.

Nincs két ember, aki ugyanúgy látná ezt a világot. Ettől még senki sem lesz jobb vagy rosszabb. Ha engedjük, hogy mindenki úgy szeressen, ahogy tud, és ez egyetértésben, felnőttek között történik, akkor mind boldogabbak leszünk.

A kritikák egyik alapja lehet, hogy a mainstream média egyre látványosabban jelenít meg queer embereket. Számos mémet is láthatunk például a Netflixről a közösségi médiában. Mi a közösség véleménye erről a reprezentációról?

Nagyon fontos hangsúlyoznom, hogy én nem beszélhetek az egész közösség nevében. Azt gondolom, hogy aki fennakad egy film vagy sorozat nézése közben azon, hogy melegeket vagy leszbikusokat lát, az felteheti magának a kérdést, hogy miért nem pusztán embereket lát. Nem hiszem, hogy számít egy jelenetben, hogy két férfi, vagy két nő szerepel benne. Mindenkinek a saját döntése, hogy ezen felháborodik-e. 

Egy ilyen filmet úgy is lehet nézni, hogy embereket látunk, akik szeretik egymást, harcolnak, ármánykodnak, vagy játszanak. A társadalmi interakciók melegek, leszbikusok és heterók között ugyanazok. Lehetséges, hogy egy meleg vagy leszbikus szexjelenet semmit nem ad hozzá egy film cselekményéhez. Ugyanebben a szituációban egy heteró szex hozzáadna? 

Fontosabb azt vizsgálni, hogy a történetekben szereplő LMBTQ karaktereket miként jelenítik meg. Nem gondolom, hogy minden queer szereplőnek hozzá kell adnia valamit az eseményekhez, hiszen a való életben is vannak random meleg emberek, akik nem adnak hozzá semmit a hétköznapjainkhoz, csak úgy vannak.

Akkor úgy gondolod, hogy nem kell foglalkozni a közösségetek reprezentációjával a filmekben és sorozatokban?

Egyáltalán nem, sőt! Talán nem a legnépszerűbb véleményem a közösségen belül, de fontosnak tartom, hogy legyünk kritikusak ezzel. Egyrészt figyelnünk kell rá, hogy a queer karakterek kvótaszereplők-e. LMBTQ embereket nagyon régóta pakolnak a filmekbe, ez addig senkit nem zavart, ameddig a queer hülyét csinált magából a filmvásznon, és nevetni lehetett rajta. 

Emellett arra is figyelnünk kell, hogy a filmek és sorozatok ne idealizálják túl a közösségünket. Ez elsősorban a fiatalabbakra veszélyes, mert könnyen ringathatja őket egy olyan álomvilágba, ami köszönőviszonyban sincsen a valóságunkkal.