Szakaszos vándorlás Dél-Zalától a Mecsekig csodás tájakon, a végére hóban-sárban. Nem könnyű kilogisztikázni a kezdőpontok és végpontok megközelítését, de érdemes, és idősebbek is elkezdhetik. Élmények, emlékek, jótanácsok. Ács a kéken, 2. rész.
Amikor kora tavasszal elindultam a dél-dunántúli kék ösvényen, arról ábrándoztam, hogy talán az év végére megérkezhetek a szekszárdi végpontra, és ha decemberre marad a Mecsek is, talán lesz esélyem egy szép havas téli túraélményre is. Az év végi befejezés már rég elúszott, de szívem egyre gyorsabban vert, amikor december 20. táján az előrejelzésekben javulni kezdtek a karácsonyi hóesélyek. Remeterét felé buszozva, a fehéredő tájat bámulva még nagy mázlistának gondoltam magam, de nem telt el egy óra, mire kénytelen voltam belátni: ez a nap bukta lesz, nem tudom a tervezett 20 kilométert teljesíteni.
A szép havas táj valójában egy-két centi olvadó latyakot jelentett, ami a fotókon nem látszik, de túrázni benne a legkevésbé se kellemes. A pici kis hó amúgy is jó nagy sárra érkezett, az ösvényen a latyak alatt kis patakok csörgedeztek, minden lépésnél benne volt a pakliban, hogy két liter víz borul a túracipőbe és/vagy egy elkerülhetetlen piruett végén arccal landolok a mocsárban. Még ha szép kihívásnak is értékeltem volna ezt a szenvedést, a sebességem miatt esélyem se volt a tervezett buszt elérni Zobákpusztán, elég hamar a rövidítés mellett kellett döntsek. Az már nem segített, hogy Fehérkút előtt varázsütésre eltűnt a latyak, nyoma se lett a hónak, és onnantól lehetett szépen haladni.
Elismerem, ez eddig nem éppen egy kedvcsináló írás tipikus példája, de a kéktúrázós jótanácsok sorába fontos felvenni, hogy
gumicsizmában az átázást megúszhatjuk. Viszont sáros terepen nehezen számítható ki a tempó, és ha kis ráhagyással dolgozunk, könnyű lekésni a tervezett buszt vagy vonatot.
Márpedig a Rockenbaur Pál Dél-Dunántúli Kéktúrán a be- és kiszállást lehetővé tevő helyek gyakran olyan eldugott települések, ahova csak napi néhány busz jár, és eleve nem könnyű megszervezni a logisztikát még úgy se, ha saját járművel érkezünk – tehát az elején eljutni az autótól a túraszakasz kezdőpontjára, vagy a végponttól visszajutni az autóhoz.
Én már kitartok az elején lefektetett hibbant alapelveim mellett, szigorúan sorban haladok (ahol befejeztem, onnan folytatom), és kizárólag tömegközlekedést használok. A legeldugottabb szakaszhatárom Felsőkövesd volt, ahova napi két-három busz tér be, azok is csak munkanapokon. Néhány ház az egész egy lapos dombháton, amíg az aznapi második buszra vártam a szürkletben, semmi se mozdult, se egy ember, se egy autó, semmi, teljes csend. Egészen valószínűtlennek tűnt, hogy ide egy nagyobb jármű fog érkezni, de pontban fél ötkor halk morajlás indult, majd gyökkettővel becammogott a sásdi busz a kátyús egysávos aszfaltcsíkon ide-oda dülöngélve.
Az első kéktúrás beszámolóm Borsfán ért véget, még Zalában, nyár végén. Utána jön az egyik legszívatósabb szakasz, amikor sikerül az útvonalnak az amúgy alacsony dombhátakat úgy keresztbe kapnia, hogy a 100 méter fel, majd le típusú hullámvasút egész komoly szintkülönbséget okoz. A homokkomáromi templomnál ki is nyúltam egy fél órára, ez volt az egyetlen szakasz, ahol a szervezet idő előtt kikövetelte magának a teljes úra szánt folyadékmennyiséget. Persze itt még 28 fok volt.
Nagyon szép erdős-mezős dombos rész jön Nagykanizsa-külső (Palin) után is, és nagy élmény, amikor felbukkannak a távolban a Balaton-felvidék tanúhegyei. Pár kilométerrel később Zalakaros felett kilátóból is meg lehet őket csodálni.
A fürdővárosban indul az egész túraútvonal leguncsibb része, 20 kilométer műút, jelentős része nyílegyenes, egészen Nemesvidig. Ezt én inkább „essünk túl rajta” alapon kiemeltem egy maszek gyenge kocogós félmaratonnak, túraként értelmezhetetlen. élvezhetetlen. A következő résztől tartottam kicsit, de Somogyország lapos részén is folyamatosan váltják egymást erdők-mezők és szép fakvésű falvak.
Persze kocsma és bolt már szinte sehol, pontosabban a hűlt helyük általában megtekinthető, a feiratok szerint errefelé is sok zárt be közülük az elmúlt években.
Kaposvár felé a buszon egy helyi néni azt mondja, most is a Lidlbe utazik bevásárolni, de akkor is ezt tette, amikor még működött a bolt Újvárfalván. Csak hát másfélszer annyiba került minden. Ez ennyi, nincs min csodálkozni.
A túra kezdőpontja felé vonatozva mindig lelkesen olvasgattam a kéktúra oldalán a szöveges túraleírást. Sok hasznos infó van benne, de többször kiderült, hogy naprakésznek biztos nem nevezhető. Dzsuvás benőtt szakaszok pont nem ott voltak, ahol írták (például Kisvid után csak mintegy 50 méter maradt nehezen járható), de a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor a mesztegnyői kisvasút pályája se volt ott, ahol lennie kellett volna. Vagyis ott volt, csak teljesen benőtte a gaz, nyilván jó pár éve nem ment rajta vonat – erről az van a leírásban, hogy érdemes vonattal teljesíteni a túra ezen szakaszát, párhuzamosan fut a kékkel, nyáron van menetrend szerinti forgalom. Utána megnéztem, 5 éve ment el az utolsó vonat. Remélem, még menthető.
Az első részben írtakhoz képest komoly változást éreztem viszont a jelzés minőségében. Somogyban varázsütésre eltűntek a rosszul jelzett elágazások, letérők, egy idő után azt vettem észre, hogy már egyáltalán nem kell a telefon az útvonal biztos követéséhez. És ez így is maradt egészen a Mecsekig, köszönet a profi jelzésfestő csapatnak. Jól esik, hogy még a településekhez vezető jelzetlen utak elágazásait is végig szép táblák jelzik (letérő a nevük), de hogy minek kellett nagy egyenkéktúratáblákat nagy számban az útvonal random pontjain az erdő közepén elhelyezni, az érthetetlen. Reklámértéke nincs, aki itt van, az már valószínűleg épp kéktúrázik, inkább az jut az ember eszébe, hogy vajon kinek volt fontos megbízást adni sok száz felesleges tábla legyártására?
Mire megérkeztem a Zselicbe, már novembert mutatott a naptár, és egyre gyakrabban alakult ki az egyik legérdekesebb őszi-téli időjárási helyzet, a hidegpárna. Amikor köd és napsütés viaskodik és egyre gyakrabban a köd nyer, amikor a magasabb részek kilógnak a ködből, és a hegyekben jóval magasabb a hőmérséklet is. Volt egy hétvége, amikor úgy látszott, hogy délnyugaton napos lehet az idő, miközben máshol beáll a hidegpárna. Ekkor változtattam picit az egyik alapelvemen, az egy napos reggel megyek, este jövök túrák mellett Kaposváron olcsó szállást találva bevállaltam az ottalvást és egymás utáni napokon toltam három rövidebb szakaszt. Bejött a prognózis, de mázli is kellett: miközben a zselici csillagvizsgálónál 15 fokban hédereztem, 15 kilométerrel északabbra már köd volt 6 fokkal.
Egy kis kitérő: kéktúrától függetlenül érdemes hidegpárnás időjárási helyzetek idjén arra indulni az országban, ahol eltűnik a köd.
Legemlékezetesebb ilyen élményem az, amikor a tanúhegyek is kilógtak belőle és a Csobáncra feltúrázva bukkant elő a nap. Lenyűgöző látvány, ahogy a hegyek csúcsai látszanak csak ki a földet megülő szürkeségből.
De vissza a Zselicbe, ahol a csilagvizsgáló melletti kilátó nincs pontosan a kék út mellett, de a kábé 500 méteres kitérőt mindenképp érdemes hozzá beiktatni. Amúgy sincs sok kilátó az útvonal mellett, a szám csökkent is az elmúlt években. Nem sokkal később a Zselicben, szintén kis kitérővel érhető el a Bakócai tanösvény 3. kilátója, vagyis az, ami maradt belőle: kidőlt, összeomlott.
A Hollófészek csúcsán szerencsére ép és működik a kilátó, itt szembesültem azzal, hogy ez volt az első szakaszom a túrán, amelyben beleszaladtam a hidegpárnába. A kilátóból a ködön túl látszott halványan időnként a napkorong, de még 50-100 méterrel magasabbra kellett volna menni, hogy a ködhatár fölé jussak, így itt kilátás se volt.
Április óta vándoroltam havi 2-3 napot a kéken úgy, hogy elkerült a rossz idő és sár is csak rövid szakaszokon volt. Itt a Zselicben érkezett meg a nagybetűs ősz, sőt lehetett érezni, hogy közelít a tél is. Vénségemre egyre fázósabb vagyok, közepes futózsákkal nyomulva 5 fokban sokkal komolyabban kellett eltervezni a pihenőket, átltözéseket. Eljött a cipőváltás ideje is, az októberig tökéletes sima futócipő helyett már jól jött a stoplis tájfutócsuka, aztán a havasnak tűnő napra a túracipő.
A Zselic lankái után érdekes váltás, amikor belépünk a Mecsekbe. Hosszú idő után keményebb, hosszabb emelkedők, gyönyörű tiszta szálerdők. Abaligeten eddig csak nyáron jártam, meglepő látni, hogy tél elején mennyire kihalt, a kilátás a Jakab-hegyről persze még mindig fantasztikus. A bükös-kúti kulcsosházat a kitett tábla szerint idén újították fel, nagyon szépen néz ki, rögtön kedvem támadt pár napra oda elbújni a világ elől.
A Mecsekbe lépve értesültem róla, hogy elkészült és nyilvános is lett az új kéktúra applikáció, onnantól azt használtam útvonalkövető backupnak. Az első tapasztalataim pozitívak, biztos, hogy érdemes letölteni, használni nemcsak a tervezéshez, de túra közben is.
Öt túranappal a vége előtt, ha lehet, még lelkesebb vagyok, mint az elején vagy a közepén. Ahogy hazaérek, már várom a következő napot, amikor újra rászabadulhatok a kéktúrára, élvezni az utat, a tájat, a csendet. Megint csak pár ember jött szembe a sok nap alatt, úgy tűnik, az országos kék még mindig sokkal népszerűbb a dél-dunáltúlinál, vagy csak mindenki ugyanabba az irányba halad rajta, mint én.
Már alakul a tízes lista a fejemben a legszebb, legemlékezetesebb részekről, de még a végéig változhat, hátra van a Mecsek fele és szekszárdi dombvidék. Amint beértem, folytatom, de addig is, ha kéktúra, akkor pár nap és jön Simonyi Balázs (Ultra) új sorozata, kötelező!
The post Kocsma továbbra sincs, de van gyönyörű táj és nyugalom – tovább a kéktúrán Dél-Magyarországon appeared first on Forbes.hu.
