Ötvennégy kötet, számos nyelvre lefordított mű és nemzetközi jelenlét ide vagy oda, Tóth Krisztina csak évtizedekkel pályakezdése után mondhatta el magáról, hogy kizárólag az írásból él. Ebben nagy szerepet játszott első házassága, és az, ahogy a szakmában a nőkkel bánnak Magyarországon. De a legnagyobb traumát pár éve kellett átélnie, amikor sorozatosan vegzálták őszinte véleményéért egy irodalmi-oktatási kérdésben.
„Narancsteát főztem” – mondja nyárias, de elegáns ruhában Tóth Krisztina, és tölt a tálcára gondosan elhelyezett kék bögrékbe. Ritka, hogy valakivel az otthonában ülök le beszélgetni, de mindig különleges élmény, hiszen a legintimebb helyszínre tekinthetek be. Krisztina javaslatának kifejezetten örültem, mert néhány éve megmutatta a több mint nyolcezer kötetes házi könyvtárát Szabados Ági olvasást népszerűsítő műsorában, és már akkor megtetszett a harmonikus kék-narancssárga-piros berendezés.
Kék lepedővel borított kanapén ülve beszélgetünk az írói létről, tanulmányokról, társadalmi és politikai berendezkedésről. Hamar ott kötünk ki, hogy milyen nőként érvényesülni a szakmában, és mennyire más a helyzet külföldön.
Teljesen beteg társadalmat mutat
Krisztina életében meghatározó év volt 2021, amikor azzal került a címlapokra, hogy egy interjúban feltett kérdésre hosszas érvelés mellett azt válaszolta: levenné a kötelező olvasmányok listájáról Jókai Mór regényét, Az arany embert.
A reakciókat politikailag irányított támadássorozatnak írja le: „A HVG-nek köszönhető, hogy megtaláltak. A magyar próza napján közölték a cikket, amikor mindenki Jókaira keres rá. Kiragadtak egy részletet az interjúból, és erre ugrott rá az összes Kesma-lap.”
A hír után rasszista megjegyzésekkel árasztották el a gyerekeiről kitett képeinek kommentszekcióját, valaki kutyaszart tett a postaládájába, és fenyegetéseket is kapott. „Ez egy végletekig hergelt, teljesen beteg társadalmat mutat.” A történteket csak úgy tudta feldolgozni, hogy Franciaországba költözött második férjével felnevelt lánya jelzésére.
„Lili bevitt egy medicinlabdát a nappaliba, és megpróbálta rákötni egy bevásárlókosárra. Megkérdeztem, mit csinál, és azt mondta, léghajót, hogy elmehessünk.”
Több hónapot töltöttek végül francia városokban, aztán hazatértek, amikor megjelent A majom szeme című regénye. Az autoriter társadalomban játszódó regényről még a New York Times is elismerő kritikát közölt. Krisztinának nem idegen a külföldi lét, hiszen több alkotása is nemzetközi siker lett, így sokat utazott felolvasóestekre és bemutatókra. Első novelláskötetét, a Vonalkódot tizenkét nyelvre fordították le, több neves külföldi díjat nyert el, Denevér című színpadi művét idén márciusban egy Central Park melletti színházban is bemutatták.
Tóth Krisztina író otthonában Budapesten, 2026. június 18-án
Őszinte mondatait hallgatva megkérdezem, mit jelent neki az a szó, hogy szembenézés. Először a művei, majd a társadalom felől közelíti meg a kérdést. „Az alapanyag és a hőseim jutnak eszembe, történeteimben gyakran visszatérő téma, mert foglalkoztat a kérdés.” Szerinte társadalmi szinten rosszul állunk ezen a téren.
„Az egykori rendszerváltás után nem volt ügynöktörvény, és sose firtatták a társadalmi felelősséget. Nagyon sok elfojtás működik ebben az országban. Az Orbán-rendszer propagandagépezete részben arra a társadalmi mechanizmusra épült, hogy az emberek nem szeretik firtatni hibáikat, felelősségüket. Könnyen terelhetők bele egy olyan manipulációs játékba, amiben megmondják nekik, ki a felelős szociális problémáikért, munkanélküliségükért, elromlott párkapcsolatukért.”
Egy személyesebb szálra is rátér, a szembenézésről első férje jut eszébe: „A mostani eszemmel biztos, hogy nem maradok hat évig egy olyan bántalmazó kapcsolatban, ahol minden anyagi alapot én teremtek elő, azonnal elváltam volna.” Végül több nekifutásra tudott kilépni a helyzetből, amikor egy barátja kölcsönadott neki egy lakást. „Hosszú időre sérültem ebben, pokoli időszak volt.”
Az 54.-nél tartok, ha a gyerekkönyveket is számoljuk
Krisztina a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolába járt szobrász szakra. Már akkor írt verseket, de nem gondolta, hogy az írás lesz a hivatása. Ekkor még személyesebb hangvételben alkotott, amit a kamaszkor sajátosságának tart. Verseit ezért az iskolában sem akarta megmutatni, olyan helyet keresett, ahol nem ismerik. „Találtam egy hirdetést egy irodalmi körről, és végül tíz éven át minden csütörtökön összejártunk. Mindenki felolvasta a verseit, és véleményeztük egymás munkáit.”
Szülei nem kifejezetten örültek, hogy ennyire érdekli az írás, bár az alkotás mindig jelen volt családjában, édesanyja ötvös, nagyapja grafikus volt. Azért az aranyművesség közelebb áll a kézművességhez, mint a művészethez, ezért biztosabb megélhetést adott, mondja.
„Tulajdonképpen azért mentem a bölcsészkarra, mert úgy képzeltem, hogy ott sokat olvashatunk, és nagyobb mozgásterem lesz. Ez persze naiv elképzelés volt. Az uralisztikától a nyelvészeti órákon át mindent tanultunk, aminek szerintem nem volt közvetlen haszna.”
Magyar és történelem szakos hallgató volt, de utóbbit a másodéves szigorlat után abbahagyta, mert rájött, hogy nem szeretne belőle tanári pályát csinálni. Közben két évre kiment Párizsba. Egy évig alkalmi munkákból élt, takarított és bébiszitterkedett: „Húzós év volt, a kenyérre valót is alig tudtam megkeresni.” A következő évben viszont a Sorbonne-on tanult Tempus ösztöndíjjal. Hazatérve franciáról fordított, befejezte a magyar szakot, és 1989-ben megjelent első kötete, az Őszi kabátlobogás. „Azóta állandóan írok, az 54.-nél tartok, ha a gyerekkönyveket is számolom.”
Tóth Krisztina író otthonában Budapesten, 2026. június 18-án
Az egyetem után négy éven át a Francia Intézetben rendezett kiállításokat. „Akkor tanultam meg az időmenedzselést, minden nap legalább tíz órát töltöttem ott, havi megbízási szerződést kaptam, szóval szabadságon se voltam, harminc felett már nem bírtam volna fizikailag azt a megterhelést.” Fiának megszületésekor főnöke – maga is háromgyerekes apa – azt mondta, legfeljebb három hétig maradhat otthon. Krisztina kikerekedett szemmel azt felelte, hogy szó sem lehet róla, és felmondott. Mivel akkori férjére nem igazán számíthatott, kitanulta az üvegművességet, és otthonról kezdett dolgozni.
„Tizenöt évig ez volt a kenyérkereső foglalkozásom, és kifejezetten jól összeegyeztethető volt az írással. Amíg Marci óvodában volt, egyedül voltam a műhelyben. Miközben üvegdarabokat csiszoltam, nagyon jól lehetett gondolkodni. Meghozta az íráshoz szükséges elmélyültséget.”
Tíz év után kezdett eltolódni az arány, és egyre inkább az irodalomból származott bevétele. Gyakrabban hívták külföldre is, így nehezebbé vált a megrendelések teljesítése. Felmerült, hogy felvesz alkalmazottakat, de végül elvetette az ötletet. „Nekem teljesen egyértelmű volt, hogy író vagyok, aki jelenleg ebből él. Sosem gondoltam magamra úgy, mint üvegművesre, aki mellette írogat.”
Miért ír ilyen szép pofikával verseket?
„Írónak lenni sosem volt kifizetődő és biztos pálya” – mondja. Karrierje elején a kortárs irodalom férfi uralta terep volt, emiatt sokféle ironikus megjegyzéssel szembesült. Tizenkilenc éves volt, amikor akkori szerelme szüleinek konyhájában bemutatták Vas István költőnek, és szóba került, hogy verseket ír. Vas István erre –szavai szerint meglehetősen arcpirító modorban – azt kérdezte:
„De hát miért ír ilyen szép pofikával verseket? Miért nem megy el színésznőnek?”
A megjegyzés megrázta, de végül nem maradt lezáratlan a történet. Vas eltette a verseit, és nem sokkal később levelet küldött. Elnézést kért viselkedéséért, és tehetséges költőnek nevezte. Az ilyen helyzeteket akkoriban mégis könnyebb volt elkerülni, mert ritkán kellett jelen lenni. Krisztina postán küldözgette műveit a szerkesztőségekbe, így a személyes megjelenése nem kapcsolódott össze a versekkel. „Olyan introvertált alkatú szerzőnek, amilyen én vagyok, kényelmesebb pozíció volt, mint ez a világba kitettség. Idegen tőlem alkatilag, hogy a szerzők civil emberként folyton ott vannak a digitális térben.” Emiatt egy admin kezeli a közösségi oldalát, és neki küld időnként anyagokat, képeket.
Tóth Krisztina író otthonában Budapesten, 2026. június 18-án
Ma már szerinte kisebb az aránytalanság a nők reprezentáltságában, mert sok erős alkotó lépett színre, a díjak, a láthatóság és az elismertség terén azonban továbbra is érez különbséget. Emögött szerinte az is állhat, hogy azok a nők, akik ebben a struktúrában pozícióba kerülnek, gyakran gyorsan elkezdik leképezni a férfistruktúrát, és hasonló működésmódot vesznek fel, mert ez egyfajta feltétele is pozíciójuk megtartásának.
Könnyen kialakulhat benne az a kép, hogy az író egy szakállas férfi
„Az Ünnepi Könyvhéten keresett meg valaki, hogy az új NAT-on mindenképpen változtatni kellene, mert ha egy mai középiskolás eljut az érettségiig, az irodalomórákon gyakorlatilag csak Szabó Magdával találkozik a szerzők között nővel. Így könnyen kialakulhat benne az a kép, hogy az író egy szakállas férfi”
– mondja a probléma magjáról Krisztina. Éppen legújabb novelláskötetét, a Kánkán az üvegpadlónt dedikálta azon az eseményen.
Hasonló a megélése Benedek Ágotának is. Az író, forgatókönyvíró szerint ma már nem az a kérdés, hogy lehet-e egy nő sikeres író. Inkább az, hogy a fejünkben élő irodalmi tekintély figurája mennyire tud mint nő megjelenni. „A komoly íróról alkotott hagyományos képünk továbbra is meglehetősen férfias archetípusra épül, ezért a nőket sokszor nehezebb leválasztani a női mivoltukról, ritkábban tekintenek rájuk kizárólag a munkájukon keresztül” – mondja az Állva maszturbálok című könyv szerzője.
Míg Kemény Zsófi író és zenész szerint a nőkre csak a nők kíváncsiak, de elsősorban nők kíváncsiak a férfiakra is. „Ha nő vagy és irodalmat próbálsz írni, nagyon nehezen hiszik el neked, hogy nem egy ügyes zsánerszerző vagy, aki a szerelemről locsog megfelelő mennyiségű testérzetleírással és konyhapszichológiai felkészültséggel, hanem te is írhatsz a közállapotokról, társadalmi jelenségekről, forradalomról és hatalmi visszaélésekről, és ha valamilyen nem egészen szokványos nyelvi vagy szerkezeti megoldást használsz, akkor az lehet tudatos írói eszköz is, és nem csak hiba” – részletezi tapasztalatait. Hozzáteszi, hogy azért persze akadnak olyan írók, akik át tudják ütni ezt az üvegplafont: „Na ők azok, akiket nem titulálnak írónőnek, hanem egyszerűen csak írónak. Tóth Krisztina például ilyen.”
„Azt gondolom, hogy a hátam mögött levő teljesítménnyel, annyi fordítással, könyvvel, külföldi jelenléttel egy férfi sokkal megbecsültebb lenne, mint amennyire én vagyok a saját országomban”
– ezt már Krisztina mondja, és hozzáteszi, hogy külföldön sosem tematizálják a szerző nemét. Nemrég New Yorkban járt egy európai irodalmi eseményen, ahol a résztvevők legalább fele nő volt, de ez egyik színpadi beszélgetésen sem került szóba.
Három éve költözött Londonba, közben megismerte harmadik férjét, Nicolast, akivel jelenleg kéthetente repkednek Svájc és Magyarország között. „A kormányváltás után több időt fogok itthon tölteni, de egyik lábam itt, a másik továbbra is ott marad.” Ekkor egy pillanatra elvonul egy hátsóbb szobába, mert szeretné megmutatni, hogy mit hozott neki a férje ajándékba Londonból. Egy Tate Múzeumban vásárolt fehér pólót terít az asztalra, és elmeséli, hogy többször hangosan felnevetve olvasta végig a rajta szereplő szarkasztikus listát. Azt gyűjti össze, milyen előnyei vannak, ha egy alkotó nő. „Bármit csinálsz, biztosan meg fogod kapni, hogy érzékeny és nőies” – emeli ki a kedvenc sorát.
The post „Kutyaszart tettek a postaládámba” – így élte meg a támadások után a külföldre költözést Tóth Krisztina. De mire készül most? appeared first on Forbes.hu.
