Gorbacsovnak mutogatták volna a magyar ipar büszkeségét, Magyarország maga akart csipnagyhatalom lenni, de csempészetre is szükség volt a nyugati csúcstechnika beszerzéséhez. Regényes jelenetek, COCOM-sztorik és az önmagát elintéző szocializmus.
Ég a Mikroelektronika! – riasztották az újpesti tűzoltóságot, amikor 1986. május 26-án, reggel fél hétkor lángok csaptak fel a Fóti úton, a Mikroelektronikai Vállalat (MEV) csipgyártó üzemében. A dolgozók ugyan kimenekültek, de késő délelőttre, mire végeztek az oltással, minden odaveszett. A kisiető ipari vezetők – élükön az akkori ipari miniszterrel, a 2014 novemberében elhunyt milliárdos-politikus Kapolyi Lászlóval – kétségbeesetten szaladgáltak az üszkös romok között. Akkor, ott úgy gondolhatták, a veszteség végzetes: egy stratégiai fontosságú vállalkozás, a magyar ipart megújítani akaró integráltáramkörgyártás ment füstbe.
A korra jellemző titkolódzások miatt nyomban vad híresztelések kaptak lábra, az interneten azóta is makacsul tartják magukat a különféle konspirációs teóriák. Ezek egyike tudni véli, hogy a CIA áll a háttérben. Az amerikaiak a csúcstechnológiájú termékek exportját tiltó COCOM kijátszása miatt statuáltak példát. A COCOM (Coordinating Committee for Multilateral Export Controls) a hidegháború idején működő nyugati exportellenőrzési rendszer volt, amelynek célja az volt, hogy megakadályozza a fejlett technológiák – főként elektronika, számítástechnika, fegyverkezési szempontból érzékeny eszközök – eljutását a szocialista blokkba (ennek valódi kijátszásáról a cikk második felében írunk). Egy másik összeesküvés-elmélet szerint a Moszad keze volt az üzem megsemmisülésében. Az izraeli titkosszolgálat ugyanis minden erővel lassítani akarta a zsidó állammal ellenséges arab országok szovjet felfegyverzését, ezért, úgymond, a MEV felgyújtásával sikerült megakadályozniuk a magyar hadielektronika beépítését Moszkva rakétarendszereibe. De sokan tudni vélik, hogy az egész csak biztosítási csalás volt.
A tűzvész körül máig nagy a homály, a Forbes korábban az akkori vezetők segítségével már megpróbálta eloszlatni azt, ezt idézzük most fel a teljes történettel együtt, amikor a világgazdaság és a legfontosabb tőzsdék mozgatórugója nem más, mint hogy csiphez jussanak.
A megszólalók nem egyszer egymásnak is ellentmondóan emlékeztek, de annyi bizonyos, hogy az iparfejlesztők egyfajta modernizációs vállalkozásnak álmodták az üzemet, jóllehet, az interjúkból a nagyra törő program inkább eleve bukásra ítélt üzleti kalandnak tűnik.
NAGY FELFUTÁS ELLENSZÉLBEN
„1980 egyik kora tavaszi hetének közepén főnököm szólt, hogy szombaton reggel Méhes Lajos miniszter mindkettőnket vár valamilyen mikroelektronikai ügyben” – emlékezett vissza bő 10 évvel ezelőtt Sándory Mihály a Forbesnak, aki a 80-as években a Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) Mérés- és Számítástechnikai Intézetének igazgatója volt. A találkozóra sor is került, ráadásul nem is akárhogy.
„A nagy ivó hírében álló tárcavezető titkárnője először Lánchíd konyakkal kínált, majd az ilyenkor szokásos bevezető kvaterkázás után a miniszter nekem szegezte, vállalom-e kormánybiztosként az elektronikai alkatrészgyártási program irányítását, beleértve ebbe a legfontosabbat, a MEV-beruházás levezénylését?”
A szocialista iparosítás eredményeként a 70-es évek végére számottevő elektronikai gyártás fejlődött ki az országban. Annak ellenére, hogy az 50-es évek elején a sztálini téboly burzsoá áltudománynak minősítette a kibernetikát, és ennélfogva a számítástechnikát is, a késői Kádár-korban a honi elektronikai ipar teljesítményét már nemzetközi mércével is jegyezték.
A kutatási-fejlesztési vívmányokon túl az ágazat 30-40 cége, köztük a Videoton, a Tungsram, a Medicor, a Gamma vagy a MOM kijutottak a nyugati versenypiacokra is, és nem mellékesen vagy 130 ezer embert foglalkoztattak.
A bipoláris világ hidegháborús arénájában meghatározó szerephez jutott a technológia. Az USA minden erejével technikai fölényének megőrzésére törekedett. Az amerikai embargó szorításában mind élesebben merült fel az elektronikai alkatrészek, mindenekelőtt az integrált áramkörök (IC) tömeggyártásának megteremtése egy központilag irányított program keretében. Ezt a lépést a krónikus dolláréhség is hajtotta, még politikai direktívák is születtek, hogy a dollárimportőröknek állami mankó nélkül, maguknak kell gondoskodniuk devizaszükségletük kitermeléséről. Csúcsminőségi cuccokat ugyanis csak valutáért lehetett venni, ha egyáltalán.
A nagy tervekkel magukra maradtak az elektronikai berendezések gyártói is. Mint annyiszor a szocialista világban, ezúttal is egyszerre volt jelen a hiány és a pazarlás. Míg a holland Philips óriásvállalat 800-féle diszkrét félvezetőből és integrált áramkörből tervezte berendezéseit, addig a magyar iparvállalatok igénye meghaladta a 3 ezret. Ráadásul egy-egy nagyobb tételért az embargós politika miatt felárat is kellett fizetni.
Márpedig az alkatrészimport 60 százaléka Nyugatról jött, ráadásul a bonyolultabb áramköröket kizárólag kemény dollárért lehetett beszerezni.
A fanyar humorú, ma 95 éves Sándory anno úgy mesélte, hogy akkor ő, de főnökei sem igazán tudták, mivel jár a kormánybiztosság, meddig ér a döntési jogköre. Mégis elvállalta, és azonnal szembetalálkozott a rá nehezedő nyomasztó feladatokkal, mindenekelőtt a Fóti úti üzemcsarnokban, amit a csipgyártás bevezetésére jelöltek ki.
A szakember rögtön látta, hogy a szovjetektől megvásárolt, végletesen elavult technológia nem felel meg a magyar ipar igényeinek, de feltételezte, hogy ha két kritikus ponton lépni tudnak, azaz a patikatisztaságú gyártást igénylő tisztaszoba-rendszert és az úgynevezett maszkillesztő berendezést sikerülne csúcstechnikára cserélni, akkor már labdába tudnának rúgni. Sikerült, de a gyárindítás után szinte azonnal jött a tűz.
ROSSZ ÖTLET VOLT
1981-ben a kormány ráütötte jóváhagyó pecsétjét a több mint egy évtizede felvetett tervre, az elektronikai alkatrészek és részegységek központi fejlesztési programjára (EKFP). Abban bíztak, hogy az integrált áramkörök nagysorozatú gyártása javítja majd a magyar ipar nemzetközi versenyképességét, elősegíti az addig csak importból beszerezhető áramkörök helyettesítését, és cserealapot képez a KGST-n belüli elektronikai kereskedelem bővítéséhez.
A programot tíz évre tervezték, az első szakaszban, 1985-ig 4,5 milliárd forintot irányoztak elő fejlesztésekre, 16 iparvállalat és szövetkezet bevonásával. A támogatások oroszlánrészét a nagyüzemi csipgyártást végző MEV-nek szánták.
A terv kudarcát minden bizonnyal végül a halogatás okozta.
Futószalagon készültek döntés-előkészítő tanulmányok, a szakmai és a tervező-pénzügyi körök mégis rossz kompromisszumot kötöttek. A program kevésnek bizonyult, hogy fejlődőképes termékválaszték jöjjön létre az integrált áramkörökből, amelyek gyártása amúgy is hatalmas befektetést igényelt volna, és piacuk néhány, a világpiacot uraló óriáscég kezében összpontosult. Ez végül nem derülhetett ki, a piaci realistásokat megelőzte a végzetesnek bizonyuló baleset.
Ostobaság, mondták egybehangzóan a Forbesnak a CIA- és Moszad-pletykákra Sándory Mihály és utódja a MEV élén, Balogh Béla. A mennyezeti ventillátorok egyik tönkrement kondenzátorából lecsöpögő forró-égő olaj lobbantotta lángra a gyártáshoz nélkülözhetetlen gyúlékony oldószereket, mondták egymástól függetlenül korábban a Forbesnak. Az üzem kéményszerűen huzatos légtisztító csőhálózata miatt, mint száraz erdőben a futótűz, a lángtenger pillanatok alatt mindent elborított. De nem volt idegenkezűség.
A viszontbiztosítást vállaló Lloyd’s ötvenmillió dollárt fizetett az anyagi károkért.
A hamvába holt – 1986 januárjában startolt és röpke négy hónap után leégett – csipüzem felélesztésére később már sohasem tett kísérletet az iparvezetés. Mintha belátták volna az egész program irrealitását. A világ csipgyártó óriásai már abban az időben is évente 3-5 milliárd (!) dollárt fordítottak tevékenységük fejlesztésére, mint fent írtuk a magyar kormány nagyjából 5 év alatt és forintban fektetett be ennyit. Értelmetlen volt velük versenyezni, az élenjárók fényévnyi távolságra voltak. Az akkori szocialista viszonyok eleve lehetetlen gazdálkodási helyzeteket produkáltak.
A nagy tolófájásokkal megszülető magyar alkatrészprogram alapvető kérdéseket nem tisztázott. Hol lehet egyáltalán a MEV piaca, ki veszi meg a terméket és mennyiért? Ráadásul a nemzetközi gyakorlat szerint a milliós sorozatú csipeken – legalább is akkor – nem volt nagy haszon. Busás bevételre berendezésgyártással lehetett szert tenni, a nyugati csipgyártók olyan üzleti csatornákat építettek ki, amelyek révén a két gyártási szektor között a profitok átszivattyúzhatók. Ezt az alapvető keresztfinanszírozási modellt a magyar program tervezői elfelejtették figyelembe venni. Közben a MEV nem élvezett semmilyen kedvezményes bánásmódot,
jóllehet mutogatnivaló bezzeggyárnak szánták, többek között az éppen Pestre látogató Mihail Gorbacsovnak akartak dicsekedni vele. De pech, a leégés miatt ez nem jött össze.
Mint ahogy az sem, hogy a MEV más gyártmányai azért beleférjenek a Szovjetunióval folytatott kontingenskereskedelembe. A szovjetek szíves örömest vettek volna többet is a MEV korszerű mérőműszereiből, de rubel nem kellett, nem tudott vele mit kezdeni a magyar gazdaság.
Mindezért a céget akkor irányító Balogh Béla – kétségbeesett barterkeresőben – még szovjet szögszállítmányokat is felhajszolt, hogy cserealapokat találjon. Mérőműszerért szöget! Micsoda idők voltak, őrület.
Aztán az is a képtelenségekről szól, hogy a keményvaluta-szűke miatt sorba kellett állni minden importengedélyért.
Így fordulhatott elő, hogy a MEV hiper-szuper tűzoltó rendszere a tűzvész idején is üzemen kívül volt, mert nem volt feltöltve hozzávaló, csak nyugati forrásból beszerezhető halongázzal.
A végzetes tűzvészben Balogh szerint az is közrejátszott, hogy a kiválasztott, könnyűszerkezetes épület nem volt alkalmas a csipgyártásra, és a kényszerű sajátosságok a tűzvédelem kiépítését eleve megnehezítették.
INTŐ JELEK
Mai szemmel nézve úgy tűnik, valójában nem is a leégés, hanem néhány évvel később, a magyar elektronikai ipar szinte teljes eltűnése volt a legnagyobb csapás. Szentgyörgyi Zsuzsa villamosmérnök, a hazai tudomány és ipar belvilágának értő ismerője a Magyar elektronikai ipar: meghalt vagy megölték? című tanulmányában részletesen elemzi az ágazat 30–40 cégének összeomlásának okait, a rendszerváltás szovjetellenes hevében elkövetett privatizációs kótyavetyét, amelynek nyomán sorra eltűntek, visszafejlődtek az ágazat nagynevű gyárai, és ami talán a legnehezebben pótolható, szertefutottak jól képzett mérnökei, kereskedői. Egyes elkeseredett visszaemlékezések úgy fogalmaznak, hogy a MEV-tűz egy egész mérnöknemzedéknek vette el addigi életének értelmét.
A vállalat maga egy darabig még túlélte csipüzemének pusztulását. A céget felszínen tartotta az elektronikus mérőberendezések, robotok, gépsorok nagy nyereséget hozó szocialista exportja, de a KGST-kereskedelem csődje ennek is véget vetett.
1990-ben a Németh-kormány – igencsak vitatatható módon – az egységenkénti felszámolás mellett döntött.
A két utódvállalat, az Intermos és az Interbip is újabb metamorfózison ment át, és ma a Fóti úton, az egykori szocialista cégromokon, a MEV hajdanvolt mikroelektronikai kultúrájára támaszkodva az amerikai érdekeltségű, ugyancsak elektronikus alkatrészeket gyártó Vishay Hungary tevékenykedik.
A MEV csipgyártó üzemében már a tűzvész előtt is akadtak problémák. Volt egy kisebb kábeltűz, amit akkor sikerült gyorsan megfékezni, bár a nagy tisztaságú gyártósorok bekormozódása visszavetette az amúgy is késésben lévő beruházást. A tűzjelző rendszer sem működött megfelelően, meg-megszólalt a közelben elhaladó autókra, úgyhogy a vakriasztások miatt kikapcsolták.
Aztán előfordultak fegyelmezetlenségek is, nem mindig sikerült maradéktalanul betartatni a munkavédelmi és technológiai szabályokat. Így például azt, hogy ha a csipsoron dolgozóknak kinti dolguk akadt, visszatéréskor a makulátlan tisztaság megőrzése érdekében egy külön bejárón mindig légzuhanyt kellett venniük. Egyszerűbbnek tűnt egy gyufaszálat becsúsztatni az automatikusan csukódó kijárati ajtóba, és a macerás beléptetési procedúrát megspórolva azon át visszajönni. Az is megesett, hogy a gyártáshoz szükséges gyúlékony oldószereket nem az előírások szerinti helyen és mennyiségben fejtették le.
A későbbi cégvezető Balogh Béla szerint ugyanakkor még ha elő is fordultak szabálytalanságok, nem volt különösebb baj a technológiai fegyelemmel. A Kijevben végzett villamosmérnök – aki később a patinás Harvard és Stanford Egyetemen is tanult, és a félvezetőgyártásban is jeleskedő Tungsram kutatóintézetét vezette – inkább a széthúzó érdekcsoportokban, az „iparosok” és a „kutatók” marakodásában látta a hátramozdító bajok okát. Jellemző volt, hogy az elemgyártó sort a Fóti úti üzemépületbe telepítették, holott arra a gyöngyösi félvezetőgyár lett volna ideális, ahol a Tungsram integrált áramkörök tokozását és szerelését végezte.
COCOM-sztorik: Tilos volt, hát behoztuk
Magyarország is vastagon részt vett a szocialista országokat sújtó high-tech importtilalom kijátszásában. Nemcsak nyugati számítógépeket másoltak le Budapesten, de még a szupercsendes szovjet tengeralattjáró-propellerek fejlesztésében is részt vehettek magyarok.
Negyven évvel ezelőtt egy teherautó kanyarodott a MEV Fóti úton épülő üzeméhez.
Az akkor 56 éves Sándory Mihály kormánybiztosnak két perce volt eldönteni, hogy a platón valóban a keresett nyugati csúcstermék, egy maszkillesztő gép lapul- e, és átcsúsztathatják-e cserébe az ismeretlen sofőrnek a kétmillió dollárral kitömött táskát.
Elismervényről persze szó sem volt, az Amerikát védő COCOM-lista szigorúan tiltotta bármilyen csúcstechnológiájú berendezés behozatalát a keleti blokkba.
A tranzakcióról csak annyit lehet tudni, hogy a szóban forgó COCOM-listás berendezés japán eredetű, akkortájt nem sok hasonló színvonalú volt a világban. Az eredeti célállomás India lett volna, de egy műszeripari külkereskedelmi vállalat jóvoltából a szállítmány nálunk landolt. A pénzt egy fontos bankintézmény alelnöke biztosította, az átadásában pedig egy belügyes tiszt segédkezett.
A maszkillesztő gép megszerzése kulcsfontosságú volt a tervezett magyar csipgyártás elindításában, ez volt az egyik pont, ahol Sándory szerint nem hagyatkozhattak a szovjet technológiára. De nem csak a MEV csipüzemébe kerültek embargós nyugati csúcsberendezések. Rejtett, többnyire titkosszolgálati módszerekkel sok helyütt sikerült kijátszani a korszerű technológiák exportját tiltó szabályokat, a hírhedt COCOM intézményét.
Az 1947-ben, tizenhét nyugati országgal életre hívott COCOM valójában a hidegháborús hadviselés amerikai arzenáljába tartozó kereskedelmi fegyver volt. Legfőbb célja, hogy a Szovjetunió és katonai szövetségesei, a Varsói Szerződés (VSZ) tagállamai ne tudjanak hozzájutni olyan árukhoz, szakismeretekhez, amelyek elősegíthetik (hadi)technikai fejlődésüket. Ezért a fegyvereken és az atomenergetikai berendezéseken kívül feketelistájukra tették a katonai és a civil célra egyaránt használható korszerű, mindenekelőtt komputer- és mikroelektronikai termékeket is.
Az embargóval sújtott VSZ persze ugyancsak mozgósított, hiszen a COCOM-lista kijátszása életbevágóan fontos, stratégiai kérdés volt. Egyes források szerint a KGB nyolcadik főigazgatóságán működő X osztály foglalkozott a tudományos-technológiai hírszerzéssel. Feladatai közé tartozott fedőcégek létrehozása semleges és nyugati országokban, hogy aztán címükre COCOM-listás termékeket szállítsanak.
Ugyanígy az NDK-ban, a keletnémet titkosszolgálaton, a Stasin belül a Wissenschaft und Technik részleg, nálunk pedig az állambiztonsági szolgálat III/1-es csoportfőnökségének 5-ös osztálya fogta össze a tudományos-műszaki hírszerzés feladatait. A tagállamok között e téren is szoros lehetett az együttműködés. Erre utal, hogy az úgynevezett belnémet kereskedelem jóvoltából az NDK sok tilalmas technológiához jutott hozzá Nyugat-Németországból, és azok némelyike elkerült Magyarországra is.
Történelmi tapasztalat, hogy nincs olyan kereskedelmi retesz, amit ne lehetne feltörni.
Ezt példázza a COCOM legnagyobb botránya 1987-ben, amikor nyilvánosságra hozták, hogy az új, Akula kódnevű szovjet tengeralattjárók sikeresen tudják lerázni a nyomukra bukkant amerikaiakat. A CIA szerint annak köszönhetően, hogy a japán Toshiba és a norvég Kongsberg cég suba alatt olyan komputervezérlésű szerszámgépeket szállított, amelyekkel a szovjetek addig technikailag páratlan hajócsavarokat tudtak előállítani, és így csökkentették tengeralattjáróik propellerzaját.
Ebben a fejlesztésben az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Intézete (SZTAKI) is részt vett. A legenda szerint egy „ismeretlen megbízás” alapján hónapokig vendégeskedett egy ipari robot az intézet alagsorában, és a propellerek keltette víz alatti áramlások kérdéskörét tanulmányozták vele.
Nem egészen így emlékezett vissza Nemes László, a SZTAKI egyik akkori vezető kutatómérnöke. A 2021-ben Melbourne-ben elhunyt kutató korábban úgy mesélte a Forbesnak, hogy akkoriban a budapesti kutatórészlege kifejlesztett egy CNC szerszámgépekhez passzítható komputeres tervező rendszert, amely szoborszerű felületek megmunkálására volt alkalmas, de arról nem tudott, hogy azt alkalmazták volna a kérdéses Toshiba gép esetében a szovjetek. Mindemellett Nemes azt mondta a Forbesnak, mikor 10 éve interjúztunk vele, hogy
kutatási eredményeik jobbak voltak azoknál, amelyektől a COCOM eltiltotta az országot, ezért jöttek amerikai „ipari szakemberek, egyetemi kutatók” előszeretettel látogatóba és kíváncsiskodni a SZTAKI-ba – természetesen CIA-megbízásból.
CSEMPÉSZET 2.0
A COCOM-lista kicselezése nem pusztán a kreatív importról szólt. Az úgynevezett mérnöki visszafejtés (reverse engineering) technikáját a magyar műszakiak is előszeretettel művelték. Egy-egy csúcsterméket az eredeti tervdokumentációk, kutatások, fejlesztések nélkül próbáltak reprodukálni. Ez azért a bonyolult elektronikai rendszereknél korántsem volt olyan egyszerű. A Híradástechnikai Ipari Kutató Intézet mérnökeinek mégis sikerült feltörniük az Intel 8080 jelű mikroprocesszorát. A KFKI TPA (Tárolt Programú Analizátor) névre hallgató számítógép korlátozás nélkül tudta feldolgozni az akkor menő DEC (Digital Equipment Corp.) számítógépeire írt programokat.
A rendszerváltás után az amerikai cég kétmillió dollár kártérítést követelt és kapott a KFKI-tól a programok jogosulatlan használatáért, majd minő fordulat: a létrejövő DEC Hungary nagyban támaszkodott a KFKI fejlesztőire.
És hát ilyesfajta „visszafejtő” teljesítménynek számított, hogy a MEV tüzében elégett embargós maszkillesztő berendezést a gyártó segítsége nélkül állították üzembe.
Általában is elmondható, hogy ha valamilyen COCOM-os masinéria fontos volt az országnak, megpróbálták megszerezni, de inkább az „alkotmányos költség”, vagyis a kenőpénz nagysága volt kérdés. Az évek során magyar és nem magyar (kül)kereskedelemi szervezetek révén kialakultak a közvetítő kereskedelem csatornái.
Ám erre sem volt mindig szükség, a nyugati szállítókat csábították az elérhető busás extraprofitok, ők is ügyeskedtek az embargós tilalomfák megkerülésével.
Aztán a COCOM-listát még „privatizálták” is! A nyolcvanas években ugyanis egyre több hazánkfia és -lánya dolgozott Nyugaton, akik keresetüket itthon akarták elkölteni. Gyorsan rájöttek, hogy bomba üzlet, ha embargós cuccokat hoznak be zsebimportban. Egy ideig feketelistán szerepeltek a mai személyi számítógépek ősei, mindenekelőtt az IBM PC. Az is módi volt, hogy az áhított elektronikus holmikat szétszerelve „importálták”, és itthon rakták össze.
Magyarország először 1990-ben került enyhébb elbírálási kategóriába a COCOM tiltólistáján, ami aztán 1994-ben végleg megszűnt. Az ügynek ezzel még nem lett vége. Az utódegyezmény, a wassenaari szereződés értelmében a magyar hatóságoknak vállalniuk kellett, hogy az ellenségesnek minősített (terror)országoknak nem adnak tovább katonai rendeltetésű felszereléseket.
The post Nagyhatalom lettünk volna csipgyártásban, és nem egy végzetes tűzeseten múlott, hogy nem jött össze a terv appeared first on Forbes.hu.
