„Nem akarsz inkább párnaboltot?” Istvánkó Beának egyik barátnője, Eszter tette fel a kérdést, miközben a sokadik körüket rótták a nyolcadik kerületi Rákóczi tér és a Víg utca 2. között nehéz könyveket cipelve. Nagy kapkodásban voltak. A kortárs képzőművészeti kiadványokat áruló és nonprofit galériaként is működő ISBN 2017 januárjára tervezett megnyitóját egy hónappal korábbra kellett hozni. Beát felkérték egy könyvvásár lebonyolítására, és azzal a feltétellel vállalta el, ha az már az új könyvesboltjában lesz. Az esemény bombabiztos premiert ígért az ISBN-nek, bár megnyitásának hírét sokan kétségekkel fogadták. „A 20. században könyvesbolt? Sok sikert!”
A december 12-i megnyitó előtt egy héttel Bea még nagyban falat festett, a félszuterén helyiséget hősugárzókkal, olajradiátorokkal szárította, hogy mire megjönnek a vendégek, ne legyen brutális a páratartalom. A négyszáz kiadvánnyal induló ISBN alapkészlete a falak kiszáradásáig Bea ötödik emeleti, negyvennégy négyzetméteres garzonjában időzött.
Hét évvel később, az ISBN új helyén, a Baross utca 42.-ben ülünk, az interjú idején még egy hónap van hátra az augusztus végi nyitásig. Könyvek helyett most borosüvegek sorakoznak. „Volt egy kis előbuli, a barátainkkal teszteltük, milyen lesz a hangulat – mondja Bea. – Nagy álmom volt, hogy kihozzam a földfelszínre a boltot.” A profil is módosul, a könyvesbolt marad, a klasszikus fehér kockás kiállítóteret viszont videós kiállítások, workshopok, vásárok és rendezvények váltják fel.
Művészeti vállalkozást vinni nehéz egy olyan országban, ahol már a nemzeti alaptantervből is kipenderítették a művészettörténetet. Az ISBN mint a hazai kortárs képzőművészeti kiadványok piacának egyeduralkodója mégis rentábilisan működik. Noha ilyenekkel foglalkozik a Klauzál13 is, náluk kevesebb kiadványtípus van, mint az ISBN-ben, és nem csak ezekből áll a kínálat. Néhány múzeum, a Ludwig vagy a Szépművészeti is árul hasonlókat, de ezeknél több a külföldi kiadvány.
„Fogalmam sem volt, hogy a művészeten belül milyen szakmákkal lehet foglalkozni” – mondja Bea. Szülei a 90-es években autószerelő vállalkozást építettek, a vállalkozói véna tőlük ered, a művészeti érdeklődés magától jött. Bea elvégezte az ELTE művészettörténeti képzését esztétika szakirányon. „György Péter, Radnóti Sándor, Bacsó Béla, Rényi András, Spiró György, tőlük hallottam először kortárs művészetről, meg arról, hogy mi az a kurátor.”
2009-ben a Képzőművészeti Egyetemen indult először kurátorképzés Magyarországon, Bea az öt év alatt szabadúszó projektekben vett részt, galériákban dolgozott. Rövid ideig a Képzőn is ténykedett, de amikor ott is bevezették a kancellári rendszert, felmondott. Azt mondja, a gazdasági szempontok ellehetetlenítették a kiállításszervezői munkát.
Három és fél évig projekteket koordinált a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületnél (FKSE). A központi költségvetésből működő szervezet egyre kevesebb pénzt kapott, azt is csak a kiállításokra, miközben a fenntartási költségeket alig tudták előteremteni. „A tanulság az volt, hogy egy kulturális intézménynek mindenképp kell olyan piaci tevékenység, amiből a mindennapos működését finanszírozni tudja.”
Elkezdett könyvekkel kísérletezni. Rengeteg olyan képzőművészeti kiadvány létezik, amiből legfeljebb ezer darab készül (például kiállítási katalógus), és ezek a projektek kifutása után a raktárban porosodnak tovább, mert a terjesztésre már nincs kapacitás. Az FKSE könyvtára tele volt ilyenekkel, és sokáig nem volt ötlet, mit kezdjenek velük. Bea popup vásárt rendezett, ami váratlanul sikeres lett. „Felfedeztem, hogy vannak művészetkedvelő kreatívok, akiket nem feltétlenül a kiállítások, hanem a kötetek izgatnak.”
A Patron nevű karácsonyi vásárra már az FKSE tagjai is beadtak munkákat, ahogy a partnerintézmények és a kereskedelmi galériák is. A bizományi rendszerben árusított kiadványokat elkapkodták. Az FKSE-s Labor Galériában megjelentek a különleges kiadványokkal foglalkozó események, így a fanzine-os vásárok is. „Rájöttem, hogy azon túl, hogy a kortárs kiállítási katalógusokkal, nagymonográfiákkal, albumokkal nem foglalkozik senki, olyan alternatív kiadványok is vannak, amiket csak időnként lehet megtalálni, rendszeresen nem. A fanzine ilyen volt.”
Bea egyszer csak arra ébredt, hogy szeretne egy olyan nonprofit művészeti helyet, amit kereskedelmi funkció tart fent. Ez nyolc évvel ezelőtt történt, nem akart beleszürkülni az állami taposómalomba, és a nonprofit oldal állandó pénzteremtési kényszerébe is belefáradt. De nem a klasszikus irányt választotta, hogy kocsmával vagy kávézóval támogassa a kiállítóteret. (Ilyesféle profillal indult például a Telep, de ott a szerepek felborultak, és idővel a kocsma túlnőtte a galériát.) „Eleve mikrovállalkozásban gondolkodtam, amit egyedül tudok működtetni. Egy mindentől független szigetet akartam.”
Szoboszlai János művészettörténész, Bea egykori tanára, majd kollégája az elejétől figyelte az építkezést. Merész tervnek tartotta, de tudta, hogy Bea erős tapasztalatokkal vág neki. „Tisztában volt a művészeti közeg szereplőivel, finanszírozási lehetőségeivel és a hazai kultúrpolitika tradicionális ámokfutásával. Utóbbitól eleve független akart lenni, tehát egy több lábon álló céget talált ki bolttal, galériával, és racionális üzleti tervet épített rá” – mondja Szoboszlai. Szerinte annak, hogy korábban nem volt hasonló vállalkozás itthon, több oka van. „Egy ilyen vállalkozáshoz speciális tudásra, megfelelő kockázatvállaló kedvre, de észszerűen felmért forrásokra volt szükség, és az ISBN indulásánál ezek szerencsére rendelkezésre álltak.”
Adta magát, hogy Bea a kiaknázatlan, kortárs képzőművészeti kiadványokra építse a galériát eltartó boltot. Eladta örökölt lakását, és kilencmillió forintért megvette a Víg utcában az egykori fröccsöntő műhelyt. A kisjézusok, szűzmáriák helyét hamarosan a kiadványok és a kiállítási tárgyak vették át, előbbieknek harminc, utóbbiaknak negyven négyzetméter jutott. Az ISBN fél év alatt önfenntartóvá vált, Beának már fizetése is lett. (Ma is nyereséges, bár nem óriási üzlet: tavaly 18 millió forint forgalom mellett 12 millió profitot hozott.)
A covid alatt megvette az egykor a szintén a helyiséghez tartozó, leválasztott teret is. Körülbelül ötven művésznek, intézménynek, kereskedelmi galériának, múzeumnak és fanzine-osnak írt, az ISBN négyszáz könyvvel indult. A megnyitó után rengetegen keresték meg, és adták bizományba a kiadványokat, és a rendszer ma is többnyire így működik. „A bizományosoknak nem nagyon szoktam nemet mondani, mert máshol nem tudnák eladni a dolgaikat. Persze, csak ha kortárs képzőművészeti kiadványról van szó.”
A pincében a mozgókép lesz a fókuszban, azaz az ISBN-ben keveredik a kortárs digitális és a print művészet.
Hamar megjelentek a külföldi könyvek is. Ma már jellemzően disztribútorokkal dolgozik, de 2018-ban még Eszterrel, a „párnás” barátnővel felkeresték az összes közép-európai kontaktot. „Tettünk egy Prága–Pozsony-kört, és ahány könyv belefért az autóba, beraktuk.” Az euró-forint árfolyamingadozás miatt a külföldi könyvekért ma már előre fizet. A bizományi rendszerben Bea negyvenszázalékos értékesítési jutalékkal dolgozik, az árat a szerző adja meg.
A külföldi disztribútor szintén javasol egy fogyasztói árat, de ritka, hogy Bea elfogadja. „Ha átszámolom ezeket az eurós árakat, elborzadok. A külföldi képzőművészeti könyveknél a harminceurós ár középkategóriának számít, itthon ennél drágábban nem fogják megvenni.”
Bea idén kétmillió forintot nyert a Visa vállalkozó nőknek szóló pályázatán, ezt a márka és a logó frissítésére, valamint a webshopfejlesztésre költi, hogy az impulzusvásárlókat is megfogja. A régi név is átalakul: az ISBN Könyv + Galéria már ISBN + néven megy tovább. „Nem akartam magamról elnevezni, de így egy kicsit mégis benne vagyok” – mondja. Az ISBN betűi szerepelnek Bea nevében. A logót egy 20-as évekbeli könyvesbolt inspirálta, ahol sok Kassák Lajos-kiadványt lehetett kapni.
A rezsiválság megerősítette Beában, hogy el kell költöznie. „A félszuterénben télen-nyáron fűteni kellett, vagy a légkondi, vagy a párátlanító ment.” A nyolcadik kerülethez ragaszkodott, még mindig itt él, és mindent ők csinálnak a férjével. „Fontos, hogy a közelben legyek, és ha úgy van, papucsban is be tudjak rohanni.” A tizenöt évig üresen álló, 220 négyzetméteres Baross utcai ingatlant 58 millió forintért vásárolta meg.
Az eredeti ISBN-ben havonta változtak a kiállítási anyagok. Miközben a könyvesbolt rész piaci alapon működött, és a művészek pénzt kaptak a kiadványokért, a kiállításokra kölcsönbe adták az alkotásokat, azokat nem is lehetett megvenni.
A koncepció most némileg átalakult, a korábbi klasszikus kiállítótér megszűnik. A könyvek és a megvásárolható művészeti nyomatok a földszinten lesznek, a 110 négyzetméteres pince dongaboltozata alá Bea nem akart újabb white cube kiállítóteret beleerőltetni. A fókuszban a mozgókép lesz, azaz az ISBN-ben keveredik a kortárs digitális és a print művészet. Lesznek fanzine-készítő és könyvkötő workshopok, illetve filmklubok is. Ezekért jelképes belépőket szednek, ami Bea szerint stabilizálja a bevételt. „Nem köldöknéző kortárs művészeti dolgot akarok. Tök jó, ha elgondolkozunk, hogyan tudunk olyan kulturális szektort felépíteni és piacosítani, ami megáll a lábán, és nincs őrült függőségi viszonyban az állammal. Mindenki azt mondta, hogy független színházat sem lehet csinálni, aztán jött Pintér Béla, és megmutatta, hogy kompromisszumokkal bár, de igenis lehet.”
The post Papucsban is betudjak rohanni appeared first on Forbes.hu.
