Rév Marcell: Könnyű szem elől téveszteni, hogy a pénz van értem, és nem fordítva

Ha valakitől, hát az Emmy-díjas magyar operatőrtől, Rév Marcelltől érdemes megkérdezni, neki mit jelent a szabadság. És nem csak mert a magyar filmtámogatási rendszeren kívül készült el régi barátja, Szimler Bálint első nagyjátékfilmje, a magyar oktatást feldolgozó Fekete pont. Ki tudja, milyen nemzetközi munkákra és mekkora pénzekre mondhatott nemet, csak hogy idejöhessen Los Angelesből és ő fényképezhesse a filmet. Na, ez az igazi szabadság! Interjú.

Rév Marcell a bemutató apropóján járt újra Budapesten, itt tartózkodása alatt csak a Forbes.hu-val ült le beszélgetni – egy péntek 13-án. A Fekete pontot már játsszák a magyar mozik.

Forbes.hu: Kétszer is DJ-ztél, amíg Budapesten voltál a film apropóján. Mi a kedvenc levezetőszámod, mire esküszöl?

Rév Marcell: Régen volt egy, Frank Oceantől a Godspeed.

Kik voltak a leghíresebbek, akik valaha a pultod előtt ropták a táncparketten?

Fogalmam sincs. Nem is válaszolnék, rosszul hangzana, túl bulvár. Plusz nem vagyok igazi DJ, csak hobbi.

Te ezektől ódzkodsz, nem? Mintha minden interjún ez lenne a védekezési stratégiád. Mintha mindent harapófogóval kéne kihúzni belőled.

Sokáig két helyen laktam, ma már csak Los Angelesben. Amikor hazajövök és elkezdek a munkámról beszélni, könnyen hangzik nagyotmondásnak, ezt szeretném minimalizálni. Nem színész vagyok vagy rendező, hanem operatőr, alkalmazott műfaj. Nem akarom túlromantizálni, nevekkel dobálózni, mert félrevezető.

Kint ezen a szinten, ilyen horderejű projekteknél az operatőröket is trenírozni kell sajtóra? Arra, mit mondasz, hogyan nyilvánulsz meg?

Nincs ilyesmi. Titoktartásit szinte mindig alá kell írnom, illetve bizonyos kifutású filmeknél, sorozatoknál igényelhetünk PR-tréninget, de nem kötelező. Olyan szerződésem nincs, hogy valaminek jó hírét kellene keltenem.

A filmben épphogy landol Palkó (Paul Mátis) és anyukája gépe Budapesten, és már őrjöng a tapló utas, hogy engedjék le. Annyira magyar. Most, a sokadik hazaérkezéseden téged hogy fogadott a magyar valóság?

Már nem akkora kultúrsokk, mint Palkónak. Ha fél évet nem vagyok itthon, jobban érzem a változást. Másfél–két éve történt meg, hogy valahogy kiábrándítóbb volt hazajönni, mint előtte. Két–három hetekre szoktam jönni, és nagyon szeretem. Hiányoznak a barátaim, hiányzik Budapest.

Feltöltődés vagy kötelező kör?

Előbbi. Nem kötelező hazajönnöm.

A Filmklub podcastnak a forgatáson azt mondtad, te emiatt a film miatt két reklámra is nemet mondtál.

Á, sokkal többre!

Ráadásul pénzes melókról beszélünk. Ezek szerint te már megteheted. Neked ma mit jelent a szabadság?

Elsősorban nem csak anyagit. A függetlenséget, szellemit, fizikait, mindentől, a berögződéseimtől is. A szabadságért napi szinten harcolni kell, magunkkal is, nem csak a külvilággal.

Ha pénzért csinálok munkát, azt azért a szabadságért teszem, amivel aztán azt csinálhatom, amit akarok. Könnyű szem elől téveszteni, hogy a pénz van értem, és nem fordítva.

A te szinteden már lehet nemet mondani?

Mindig lehet.

Nem bukod el vele a következő lehetőséget?

El lehet, de nem szabad rettegni ettől. Ez is a szabadságnak egyfajta korlátozása. Napi szinten állok ilyen döntések előtt, egy igenhez tartozik hat nem. Nincs időm rágódni rajtuk.

Igent már csak Miley Cyrus, Bad Bunny, Camila Cabello és Moses Sumney szintű előadókra mondasz? Alattuk már nem jelent akkora elérést, feladatot?

Itt elsősorban a filmekről beszélek. Az más döntés, hogy egy időszakban reklámot, klipet vagy filmet csináljak. Az is, hogy a családommal legyek otthon, vagy pedig tőlük távol, akár az Államokon belül, akár Európában.

Sokkal nagyobb nevekre is mondtam már nemet. Videóklipeknél csak az számít, hogy szeretem-e a zenét.

Ha nem, akkor nagyon érdekes koncepciónak kell lennie, vagy olyan embereknek kell benne dolgozniuk. Nem szoktam olyan klipet csinálni, ahol nem tetszik a zene, ha szuper nagy nevekről van szó, akkor sem.

Mi tölt fel jobban, egy Fekete pont vagy egy klip a kedvenceddel?

A szívem a filmben van igazán, a hosszabb, narratív mozgóképben. A videóklip áll a második helyen.

Magyar filmre, reklámra nem jössz már haza. Két éve azt mondtad nekünk, hogy egy bizonyos barátod első nagyjátékfilmjére viszont jönnél. Ő a Szimler Bálint.

Igen, és Ildikó filmjére is hazajöttem pár éve. (Enyedi, A feleségem története – a szerk.) Lennének még ilyen emberek, csak ők már nagyon nehezen csinálnak filmet.

Visszajárni Budapestre? „Már nem akkora kultúrsokk… Ha fél évet nem vagyok itthon, jobban érzem a változást.” Fotó: Sebestyén László

Egyetemi alkotótársad, Bálint is nehezen csinált, az utolsó közös projektetek, a Balaton Method óta majdnem tíz évet kellett rá várnod. Pedig a 2010-es években az Itt vagyokkal és a Kodály Methoddal a párosotok, a formanyelvetek meghatározó volt a független filmben. A Balaton Method a közösségi finanszírozással egyfajta előfutár is volt a mostani beszűkült filmtámogatási rendszerben. A crowdfunding korábban inkább volt hájp, ma meg már létszükséglet?

A Fekete pontot nem a közönség rakta össze, hanem producerek, szám szerint tizenkilencen.

Ez a mostani úgymond harmadutas megoldás a közösségi és a külföldi filmalapos finanszírozási formák mellett.

Mindenki bedobott a kalapba egy minimális pénzt, sőt rengetegen ingyen dolgoztak. Ha a belerakott munkát forintosítanánk, értékét tekintve sokkal drágább film lenne, mint amibe valójában került.

Papíron 103 millió forint volt a költségvetés, ennyi lett lejelentve a Nemzeti Filmiroda nyilvántartásában.

Igen? Nem vagyok producer.

Tudom, meg egyébként is, néha csak úgy beírnak ide dolgokat. Formalitás. Benned nincs ott, hogy a kereseteddel elkezdj máshol is finanszírozni, producerkedni?

Van egy cégünk, a Boddah, ahol nem véletlenül Osváth Gábor barátom a producerünk. Nem értek a pénzhez, másrészt, filmet gyártani is szakma. Boldog vagyok a sajátomban. Reklámokat néha rendezek, de filmet nem szeretnék. Producer, az talán lehetek valamikor, de nem szeretnék jobban az lenni, mint operatőr.

Te hogy bánsz a pénzzel?

Kedvemtől függően. Óvatosan. Nem üzleti az észjárásom, pedig az Egyesült Államokban nagyon jól jönne, ott mindenki kicsit bizniszfejjel gondolkodik. Valahol élvezem, hogy én máshogy is tudok nézni a dolgokra.

Szóval Bálint miatt hazajöttél. Milyen volt 2015 után újra együtt dolgozni? Az első pillanatok?

Azért mi eddig is hetente beszéltünk, itthon mindig találkozunk. Amikor elkezdte írni a filmjét, végig napi kapcsolatban voltunk, eléggé bevont már kezdettől, már amennyire egy operatőrt érdemes. Az ötlettől kezdve kísértem, meghallgatta a véleményem. Régi barátok vagyunk, elég bizalmas és explicit is a viszonyunk, ha valami nem tetszik, meg tudjuk mondani a másiknak.

Bálint az elmúlt években lényegében a reklámiparban ragadt. Unszolnod kellett, hogy most már rendezzen nagyjátékfilmet?

2010-től, az Itt vagyok utáni első öt évben igen, unszoltam. Aztán rájöttem, hogy felesleges, de nem lemondtam róla, hanem csak mert Bálintot nem lehet unszolni. Akkor fog filmet csinálni, amikor úgy érzi. Most érezte úgy. Személyes élményen alapul a filmje, az Egyesült Államokban járt általános iskolába, kilencéves volt, amikor hazaköltöztek.

Szimler Bálint rendező-forgatókönyvíró és Rév Marcell operatőr a Fekete pont tavalyi forgatásán. Fotó: Megyeri Dániel // Mozinet

Nem egyedüli, de persze nagyon ritka, hogy egy magyar film teljesen függetlenül, ne közvetlen állami támogatással készüljön. Mit hozott ez vissza a korábbi magyar filmes életérzésből?

Kicsit megint olyan volt, mint amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (SZFE) vizsgafilmeket csináltunk.

Osztálytalálkozó?

Kicsit. Dolgozott, szerepel benne több volt osztálytársunk is. Mindenki lelkesedésből volt ott, nem azért, mert ez a munkája vagy mert jobban fizetik érte, mint máshol. Hanem mert érdekli.

Vajon lehet ezt rendszeresíteni?

Szerintem nem. Hosszú távon nem reális, hogy emberek ingyen eljönnek és rááldozzák két hónapjukat. Nem létező üzleti modell.

Boddah-oldalról mekkora kiadást jelentett nektek?

Nem volt akkora nagyságrendű, de persze nekünk is a saját pénzünk és energiánk van benne, amit nem valószínű, hogy viszontlátunk. Mindig jobban fáj, ha a miénk van benne, de most mindannyian boldogan adtunk bele – ki-ki a maga lehetőségeihez képest.

Kinek adtál legutóbb fekete pontot?

Én? Soha senkinek. Se magamban, se nyíltan. Vagy úgy érted, hogy elítéltem-e valakit? Miért kérdezed?

Mint DOP (director of photography, csúnyán a „fényképezés rendezője”), szerintem sokaknak nem egyértelmű, mekkora csapattal szoktál dolgozni, hogy mennyi emberért felelsz.

Attól függ, hol forgatok a világon. Los Angelesben van állandó csapatom, a kameracsapat négy–öt fő, abból kettő fix. A világosítóknál tizenötből rotálódik hét–nyolc fő – vannak napok, hogy a világosítócsapat negyvenöt főre duzzad külsősökkel. A kameramozgatásért felelős gripcsapat alapból hét–nyolc ember, ez is ki tud bővülni. Már New Yorkban is egyre fixebb a csapatom, ahogy Párizsban és Londonban is.

Sokkal kisebb csapatot képzeltem el, abból is csak egyet. A projektmenedzsment mindig jól ment, vagy felvett szerep?

Az enyém tulajdonképpen rövid távú alsóvezetői pozíció. A kommunikáció, az empátia fontos, nemcsak köztem és a munkatársaim között, de közöttük is. A legtöbbet a rendezővel, a szereplőkkel beszélek, részlegen belül a fővilágosítóval, az első kameraasszisztenssel és a key gripessel kommunikálok közvetlenül. Ha más részlegeknek akarok instrukciót adni, ahhoz a rendezőasszisztens fogja össze a stábot.

Fekete pont? „Kicsit megint olyan volt, mint amikor az SZFE-n vizsgafilmeket csináltunk.” Fotó: Sebestyén László

Egy forgatás kompromisszumok és ad hoc döntések végtelen fűzére, krízis krízis hátán, pláne fényképezésnél. Hogyan tanultad meg stábon, hiearchián belül érvényesíteni az akaratodat?

Változó. Ha olyan rendezővel dolgozom újra, aki jobban bízik bennem, nála erősebb az alkupozícióm. Vannak, akik szeretik uralni a helyzetet, és vannak, akik jobban támaszkodnak a munkatársakra. A produkcióval szemben is tudni kell érvényesülni. Az amerikai filmiparról beszélünk, ez is piac, ahol, sajnos vagy szerencsére, a művészeti termék is termék. A produkció érdeke, hogy az alkotást minél magasabb színvonalon és minél olcsóbban, az anyagi keretek nem vagy csak minimálisan túllépve állítsa elő.

Az én dolgom, hogy ezzel szemben megvédjem a kép vizuális minőségét.

A produkció dönt arról, hova csoportosítja a forrásait, az pedig az önérvényesítési képességem része, hogy ebből mennyit tudok a részlegem felé irányítani úgy, hogy ne is legyünk fejnehezek, és más részlegre is jusson pénz. Az európai művészfilm kevésbé háborús környezet, ott nagyobb a mozgástér, a gyártók nem a maguk pénzét teszik be, senki nem vár vissza különösebb profitot. Az Egyesült Államokban máshogy van.

Vissza tudsz idézni ebből fakadó érdekkonfliktust?

Nem fogok. Szakmai titkokról beszélünk. Alkudozás folyik, mint a pókerben, ahol megvannak a trükkjeim. Nem szeretném felfedni őket.

Mert a Rév Marci-iskola része?

Sajnos semmi köze az operatőri szakmához. Vagyis, jó lenne, ha nem lenne köze, nem szeretem, amikor az anyagiakról szól, nem élvezem ezeket az alkukat. Zavarni nem zavar, de hasznosabban is ki tudnám tölteni az időmet.

Akkor tavaly üdítő lehetett pár hétig a Fekete pontot fényképezni.

Igen, hát, ott magunkat kellett meggyőzni. 16 mm-es filmre forgattunk, el is vitte annak a pici költségvetésnek is a nagy részét. Mondjuk, a negyven százalékát.

Negyvenet?! Megéri ennyire belehalni a szépségbe?

Csomó szempontból hasznosnak bizonyult. Koncentrációt hozott, mert az analóg filmkészítés nagyobb figyelmet igényel, jobban összerántotta a stábot. A költsége miatt máshonnan csíptünk el, például lámpákat nem használtunk, mert az analóg film eleve ad egy elemeltséget, szóval akkor már maradtunk az elérhető fényeknél.

Véges erőforrások birtokában azért jó radikális döntést hozni, mindent egy irányba csatornázni, máshonnan meg elvonni, mert az meghatározza a stílust is. Bizonyos szempontból minimalista, más szempontból maximalista lett tőle.

Ettől olyan esztétikai szintre emelkedhet a film, amire nézőként nem számítasz kis költségvetésnél. Ilyen filmeket általában digitálisra forgatnak, olcsó kamerával, ehhez képest valami mást kapsz, valami meglepőt.

Az európai művészfilmre visszatérve. Ugyanúgy állami alapok állnak e mögött a filmek mögött is, mint a magyar modellben. Ehhez képest kint jóval merészebb, rendszerkritikusabb témákat, üzeneteket is megfogalmaznak, mint akár csak ti, a támogatási rendszeren kívül, önerőből, közönségbarát filmet forgatva a valóság egy szeletéből.

Nem akarok nagyon politizálni, de látjuk, hogy normális európai országokkal szemben, ahol az állam a befizetett adó ellenében bizonyos szolgáltatásokat nyújt, ma Magyarországon ezek elég egyoldalúvá váltak.

A hatalom szolgálatába álltak, nem az emberekébe, a lyukakat pedig civilek, állampolgárok próbálják betömködni.

Akarva-akaratlanul ez is mesél valamit a magyar kultúrpolitikáról, nem? Hogy valaki feláll és a saját kontójára, de belevág. Vagy az is, hogy ilyen sokat várni a független filmekre, vagy hogy mennyi tud elkészülni belőlük.

Figyelj, elmondhatom, mit gondolok a magyar filmfinanszírozásról, de felesleges, úgyis mindenki tudja. Már az is sokatmondó, hogy megcsináltuk ezt a filmet, állami finanszírozáson kívül, mert értelmes dolgokat szinte egyáltalán nem támogatnak. Viszont dilettánsoknak adnak pénzt, hogy hülyeségeket csináljanak elképesztő mennyiségű pénzből.

És akkor mi lehet a független filmes egyéni stratégiája?

Mindenkinek más. Sok a pályaelhagyó, a Magyarországot elhagyó. Van, aki küzd, de csak egy ideig lehet az árral szemben menni. Fel lehet venni az anarchista pozíciót, de nem mindenki képes rá, szociális és magánéleti helyzettől is függ. Vannak kedvezményezések, pont Bálinték vágnak most bele a BIFF-be (Budapest International Film Festival), ennek kapcsán hoznának létre adományokból egy független filmes alapítványt, ahol az összevissza kunyerált pénzekből szeretnének évi legalább egy filmet kiválasztani és segíteni a megvalósításában.

És a vizuális kultúra, vagy akár az operatőroktatás fenntartásáért te mit tennél?

Nagyon nehéz kérdés. Nagy baj van, nem nagyon látom, mi az útja akár a magyar operatőroktatásnak. Az SZFE-ről ne beszéljünk, mióta szétbarmolták, nem tudom, mi folyik ott. Magánegyetemek vannak, de annak a szellemi örökösét, amit a régi SZFE-n kaptam, nem igazán látom.

A tehetség számít vagy a szorgalom? Könyörgöm, ne mondd, hogy a szerencse.

Fogalmam sincs, gondolom a három együtt. A szorgalomról tudom, hogy mi, de a tehetség? Mit nevezünk annak? Hogy valaki szép képeket tud csinálni? Hogy megérti a forgatókönyvet? Hogy jól tud kommunikálni a rendezővel? Hogy jól helyezkedik megbeszéléseken? Valószínűleg ezek halmazát jelentheti.

Annyit azért ki tudsz erőlködni magadból, hogy te visszanézve mit csináltál másképp?

Sok melóm van benne. Gimnáziumban határoztam el, hogy operatőr szeretnék lenni, azóta rendkívül foglalkoztat ez a dolog. Nem voltam különösen vizuális ember, de 16–17 évesen éreztem a súlyt a vállamon, hogy el kell döntsem, mit fogok kezdeni az életemmel. Valahogy beugrott, hogy nem akarok irodában ülni, inkább valami változatos munkát akartam, akkor tévés operatőrnek képzeltem el magam, akit mindennap máshova küldenek el híradórészletet felvenni.

Nem állt volna neked jól.

Visszagondolva nem, de így indult.

Állami filmtámogatások? „Dilettánsoknak adnak pénzt, hogy hülyeségeket csináljanak elképesztő mennyiségű pénzből.” Fotó: Sebestyén László

Mi fenyegeti legdurvábban az operatőri szakmát a következő években? És miért a mesterséges intelligencia?

Az MI az egész képalkotást érinti. Másfajta esztétikai minőséget fog behozni, a mi szakmánk is reagálni fog rá.

Használsz?

Nem. Storyboard készítésénél lehetne, previzualizációra, arra sokan használják. Nekem az egész annyira idegen, annyira zavaró. Mintha rossz, humortalan karikatúrája lenne az emberi terméknek. De biztos, hogy ez a fajta minőség egyre inkább jelen lesz a vizuális kultúrában.

Tippem szerint a szakma kommerciális része keblére öleli, ennek pedig új ellenhulláma lesz mindaz, aminek köze van a valósághoz. Ami kicsit koszosabb, kiszámíthatatlanabb, vagy csak szívmelengetőbb.

Ezen felül más kérdések is vannak, főleg filmszakmaiak. Visszanyeri-e lendületét a mozi, a frissesség vagy a nosztalgia élménye fog-e ott érvényesülni? Valóban a streaming-e a jövő, vagy pedig egy harmadik formátum lesz a befutó?

Ha The Weeknd téged hívott volna klipet forgatni iPhone-nal az új modell bemutatójához, elvállaltad volna?

Hívott, csak nem értem rá sajnos.

Wow.

Nem tudom, mit mondtam volna rá. Kifejezetten ódzkodom a mobilos forgatástól, viszolygok a digitálistól. Használom, de ha lehet választani, inkább filmpárti vagyok. De ha önmagában érdekes a projekt, emiatt nem mondanám le.

Beszéltünk ide-oda dirigáló rendezőkről, érvényesülésről. Rendszeres alkotótársaddal, Sam Levinsonnal (Eufória, Malcolm és Marie, Az idol) hogyan működik ez?

Hasonló a szakmai viszonyunk, mint Bálinttal. Van valami hasonló abban, ahogyan rendeznek. Például az a fajta szabadság, amit a munkatársaiknak hagynak, vagy hogy jó hangulatú a forgatás. Tudom, csomó cikk szól az ellenkezőjéről…

Na, de azok miért ennek az ellenkezőjét taglalják?

Nem tudom. Nem tudsz olyan színészt mondani, aki nem szeret Sammel dolgozni.

Akkor szerinted miről szólt az a The Hollywood Reporter-cikk, amiben azt írják, hogy az Eufória főhőse, Zendaya és Sam „már nem egy húron pendülnek”?

Ezt Zendaya vagy Sam mondta? Értem, mit írnak, de mondott ilyet bármelyikőjük? Vagy a cikk állítja ezt?

Produkciós forrásra hivatkoznak. Kevés lehetőségem volna utánakérdezni, szerencsére itt vagy te. Nyilván ne te nyilatkozz más nevében, de szerinted ezek hol csúszhatnak félre?

Erről konkrétan nem tudom, hol, nem vagyok újságíró, nem is én írtam a cikket. Egy másiknál viszont tudom. Az Eufória első ilyen jellegű cikke volt, miszerint „káosz van a forgatáson”. (A The Daily Beast cikkére utal, amit más közreműködő is cáfolt már – a szerk.) Házibuli-jelenetet forgattunk 350–400 statisztával, és találtak három–négy elégedetlen embert, aki későn ért haza, és nem tudott időben pisilni menni, ezért elkezdtek panaszkodni az újságnál. Ha most én bemegyek egy nagy szerkesztőségbe, én is találok kétszáz emberből hármat–négyet, aki nem szereti a főnököt, és írhatok erről úgy, hogy nem kérdezem meg a többieket.

Bennem azért kelt inkább gyanút, mert az HBO-ról azt pont el tudom képzelni, hogy ilyen kérdésekben kényes tud lenni, sőt akár folytatást sem rendelne a sorozatból, piaci siker ide vagy oda.

Az csak egy dolog. De ha valakinek valamilyen problémája van, legyen statiszta, színész, különböző helyeken jelentheti a cégnél, ahol nemhogy az amerikai jogszabályok alapján fognak eljárni, de sokkal szigorúbb Warner-előírások szerint, amit a marketingjük rak össze. Ami inkább furcsa: születnek ezek a cikkek, és én vagyok Sam egyik legközelebbi munkatársa. Még soha, senki nem keresett meg, hogy kérdezzen erről.

Tényleg?

Soha. Nem érdekli őket a valóság. Csak az, hogy x ember rákattintson egy cikkre. A kinti sajtót nem az igazi seggfejek érdeklik, hanem ami éppen divatos. Sokkal érdekesebb az Eufóriáról megpróbálni írni, mint valódi problémákról.

Az Eufória különkiadásának forgatása 2020-ban. Balról jobbra: Colman Domingo színész, Zendaya, a sorozat főhőse, Sam Levinson, a sorozat alkotója, valamint Rév Marcell. Fotó: Eddy Chen

Azt azért mégis számon lehet kérni a sorozaton, milyen elképesztő bizonytalanság övezi a harmadik évadot, akár csak amiatt, hogy mikor kezdhetik el forgatni. A csúcs az volt, amikor Hunter Schafer augusztusban azt mondta: „Halvány kibaszott gőzöm sincs, mi vele a helyzet.”

Itt kreatív különbségről volt szó, hogy mit szeretnének a producerek, mit szeretne az HBO, és mit szeretne Sam. Az alkotói folyamat része.

Te is a része vagy?

Nem-nem, ebből nagyon szeretnék kimaradni! Ha benne is lehetnék, sem hinném, hogy túl nagy súlya lenne annak, amit mondok.

Az most hivatalosan a mondás, hogy januárban végre elindul a forgatás. Durván három évvel a második évad sugárzása után. Ennyi év kihagyás hogy tud megtérülni a csatornának? Sammel erről is beszéltek?

Az HBO-nál nyilván jobban tudják. Csak azt mondhatom: nem csinálnák, ha nem gondolnák azt, hogy megtérül.

Az említett Eufória-riportok és Az idol balhés premierje kapcsán (utóbbit a The Rolling Stone cikke vádolta meg botrányos forgatással): hol húzódna meg az operatőr felelőssége, ha igazak lennének a vádak? Annak a személynek, aki bensőséges közelségbe kerül a szereplőkhöz. Akit csak a lencséje választ el a jelenettől.

Abszolút, abban van felelősségem, beleszólásom, nemcsak jogi értelemben, de emberileg is, ha valami olyan történik a szetten, ami nem oké. De amúgy mi a vád? Mármint, nem olvastam még olyan cikket, ahol valós vád lenne leírva.

Általánosan kérdezem.

Ilyen helyzetben nemcsak az aktuális bulvárlapnál, hanem nagyon sok helyen panaszkodhatnék jogi úton is, az HBO-n és a Warnerön belül is léteznek telefonszámok, amiket felhívhatok, vagy a producerekhez is fordulhatok, akár forgatás alatt is.

Dolgoztam már olyan rendezővel, akinek azt tudtam mondani, hogy márpedig ezt nem csináljuk. Nem Sammel vagy az Eufória forgatásán fordult ez elő, ott nem találkoztam ilyen vagy hasonló helyzettel.

Mennyire von be Sam a terveibe? Van más készülő közös munkátok?

Elég hamar bevon, még az ötlet szintjén. Van, de egyáltalán nem beszélhetek róla. Indultak tervek akkor is, amikor még nem volt egyértelmű, hogy lesz harmadik évad az Eufóriából. Most nyilván az utóbbit csinálja.

Az operatőr felelőssége? „Dolgoztam már olyan rendezővel, akinek azt tudtam mondani, hogy márpedig ezt nem csináljuk. Nem az Eufória forgatásán fordult ez elő.” Fotó: Sebestyén László

A végére is úgy érzem, hogy biztonsági játékos vagy.

Rossz a tapasztalatom az amerikai sajtóval, hamar kiforgatják minden szavadat. Sokszor azt látom, hogy koncepció mentén gyűjtenek maguknak idéznivalókat.

Inkább az a megélésem, hogy sok menő dolog történik veled. Amit csinálsz, az menő. Nemhogy ráfeküdni nem szeretsz erre, de még próbálod is elvenni az élét. Pedig a legtöbben nem jutnak el itthonról az Emmy-díjig.

Mert érzékeltetni szeretném, hogy a munkám nagy része rendkívül prózai. Nem azt élvezem benne, hogy kikkel forgatok, hogy milyen pénzek vannak benne. Hanem amit a főiskolán is élveztem, amikor érdekes emberekkel dolgoztam.

Ma is ugyanezek az örömök hajtanak, a valódi tehetségek villanyoznak fel. Az nem mindig van összefüggésben azzal, ki mekkora sztár.

Arról már szinte nem is merlek kérdezni, hogyan éltek Los Angelesben.

Kényelmesen. Studios Cityben lakunk, Hollywood Hills oldalában. Nem kell ezt túlgondolni. Teljesen más léptékek vannak, mint itthon. Annyira más világ. Nagyon könnyen hangozna hülyén bármi is, amit mondok.

Reggeli rutinod?

Amikor nem dolgozom, reggel hétkor elmegyek a pékségbe, hozok friss croissant-t és bagettet, reggelizünk, utána elviszem a lányomat iskolába. Hollywoodban jár állami suliba, a fiam csak délután jár óvodába.

Most haza mernéd őket hozni suliba?

Merni haza merném, de nem szeretném. Részben azért költöztünk ki, hogy ott járjanak. Öt évekre látok előre, addig mi nem szeretnénk hazaköltözni. El tudom képzelni, hogy egyszer haza fogunk, de ez négy ember döntése, nem az enyém.

A ház nagy?

Nem kell aggódni, mindenünk megvan, amire szükségünk van.

The post Rév Marcell: Könnyű szem elől téveszteni, hogy a pénz van értem, és nem fordítva appeared first on Forbes.hu.