Székely Krisztát már 2019-ben feltüntettük a befolyásos női lista melletti Forbes-arcok – nők, akikre figyelünk összeállításunkban. Akkor már túl volt több rendezői díjon a Katonában, és újrarendezte az István, a királyt az Operettszínházban, ahol a művészeti tanács tagja is volt. Idén februártól ő a Katona József Színház igazgatója, és ezzel nem kevesebb a felelőssége, mint hogy a hazai művészeti szcéna egyik meghatározó szereplőjeként a kulturális diskurzust előre mozdítsa.
Székely Kriszta idén először rákerült a Forbes Az 50 legbefolyásosabb magyar nő listájára.
„Nehogy aztán kövér legyen a színházigazgató” – jegyzi meg Székely Kriszta, és húzódzkodik egyet az irodájában felszerelt bordásfalon. Puritánul berendezett helyiség, néhány neki fontos bútorral, kevés tárggyal. A fotel és az ülőke egykor a Nóra díszlete volt, az íróasztalt ő rakta össze. Azok után ez már szinte semmi, hogy a covid idején párjával, Jordán Adéllal maguk építették meg és bútorozták be Vandát, azt a lakóautót, amivel bejárták a fél világot.
Amíg készülődünk a fotózáshoz, elkezd rendet rakni, leszedi a mágnestábláról, ami már nem kell, csak a próba- és előadásbeosztások meg a jövő évi premierlista maradnak. „Azt még nem láthatod” – mondja szigorúan utóbbira. A pályázatából úgyis tudom, miket mutatnak be, lesz jó pár kortárs darab.
Love is free – kézírással ez áll a tábla alján. „Itt gyakoroltam” – mosolyog. Love is love, Love is not control, Love is a current, Love is not safe, Love has no gender, Love has no age, Love needs no proof, Love is not yours to keep – a május közepén az Eiffel Műhelyházban bemutatott Cosi fan tutte végén egyszerre szaladnak fel a színpad LED-falára vetített feliratok. Kriszta rendezte, hozzá méltón a szerelem szabadságát hirdeti az előadás.
Forbes.hu: Az Operaház vezetése mit szólt hozzá, hogy a Mozart-vígoperát eléggé szabadon értelmezted, mai kontextusba helyezted mobiltelefonokkal, jógázó Don Alfonsóval, poliamor jelenettel?
Székely Kriszta: Hozzám nyilván minden közelebb áll, ami szabadabb, és ezt már tudják rólam a szakmában. Szóval feltételezem, hogy amikor meghívnak rendezni, belekalkulálnak bizonyos gesztusokat. A Cosi fan tutte egy zeneileg is kettős hangulatú esküvővel zárul, vagy a depresszió felé viheti el vele a rendező a nézőt, vagy felszabadulást ad. Én utóbbi mellett döntöttem, és ehhez társítottam a szerelem és szeretet általam igaznak gondolt alapvetéseit.
Amikor elvállaltad a Katona igazgatását, érezted-e annak a súlyát, hogy jórészt a budapesti értelmiség gondolkodását fogod befolyásolni?
Befolyásolni nem szeretnénk őket, inkább csak a megfelelő kérdéseket feltenni, és nem szívesen szűkítem ilyen módon a fókuszt a gondolkodásomban, kirekesztőnek és felsőbbrendűnek érezném. Valóban van egy értelmiségi közönsége a Katonának, bár azért erős a fiatal és a diáknézők aránya is – figyelünk is, hogy kerüljenek olyan témák a repertoárra, amik közelebb hozzák a színházat a fiatalokhoz.
És van egy olyan gondolat, hogy elemző, kritikus színházat csinálni nehezebb, mint szórakoztató, könnyed előadásokat, hiszen műveltebb emberek a nézők, ezért magas az elvárás. Mi erőteljesen dolgozunk ennek a sztereotípiának a lazításán, de persze ez sosem jelentheti azt, hogy olyan előadásokat hozzunk létre, ahol ne fognánk munkára a nézőket.
Nem gondolom, hogy például a Tarnóczi Jakab rendezte Extázis témája feltétlenül könnyed volna: a fiatalok elakadásáról szól, és erőteljesen rendszerkritikus, a forma és a szöveg mégis megközelíthetőbb, mint Schiller. Nem szeretem az okoskodó színházat, az értelmiségben sem szeretem az okoskodás aspektusát. A szolgálat, az építés a lényeg, ha értelmiségi vagy, ha nem.
Ha pedig az értelmiségről beszélünk ma, már eleve az európai értelmiség léte, értékei, mibenléte is egy messzire vezető kérdéskör.
A te rendezéseiden is látszik, hogy bár mindig súlyos a téma, a látvánnyal, humorral, gegekkel, zenével és egyéb kellékekkel igyekszed kikönnyíteni. Ez tendencia a Katonában, azért is, hogy minél több nézőt érjetek el, azokat is, akik nem értelmiségiek, viszont megengedhetik maguknak a drágább jegyeket?
Ha valamiről beszélni akarunk és be akarjuk vonni a nézőket, akkor tisztában kell lennünk az emberi természettel, a befogadóképességgel, annak gátjaival, és olyan ritmusban kell a színpadra felrakni az előadást, hogy a néző hullámokban élje át az érzelmeket. Az élet maga is kontrasztokból áll, egy pillanatban benne van sokféle érzet, ennek a komplexitásnak a megmutatása a színpadon jobban eléri célját, mert igazabb, mintha végig a sötét borzalommal bombáznánk. A legnehezebb dolgokban is mindig van humor.
Mikor kezdett az foglalkoztatni, hogy ne csak egy konkrét rendezés, de a színház egész repertoárja kiegyensúlyozott legyen ilyen szempontból?
Szerintem ez eleve alkat kérdése. Valaki csak rendező, vagyis elsősorban művész, alkotó – és ez teljesen rendben van, ha ennyi is marad. És vannak rendezők, akikben vannak a közösségért vállalt felelősség, egy-egy intézmény komplexebb vizsgálata felé mutató alkati jegyek. Belőlem elkezdtek ezek előbújni. Egyre többször foglalkoztatott, hogy miken tudnék javítani, Máté Gábor (a Katona előző igazgatója – a szerk.) pedig meghallgatott, beszélgetett velem például arról, hogy kiket hívjunk a fiatalok közül rendezni, vagy hogy milyen anyagok merüljenek fel, amiket műsorra tűzhetünk.
Alapvetően bizalmi alapú közösség ez a társulat, és nyilván fontos volt, hogy ők bízzanak bennem, lássák, milyen mértékű felelősséget tudok vállalni, mennyire lehet számítani rám.
Amíg az ember rendező, azt várja, hogy az intézmény őt szolgálja, de amint vezető lesz, ez megfordul: nekem kell szolgálnom mindazt és mindenkit, ami és aki körülvesz.
Egy korábbi interjúban azt mondtad, a nőknek a rendezői pályán nem elég sima gólt lőniük, minimum hátraollózós kell, hogy észrevegyék őket. Te mennyire görcsöltél rá a pályád elején, hogy megmutasd a tehetségedet?
Ha a nagy társadalmi setupot nézem, egyértelmű, hogy nagyon kevés a nőnemű rendező. Amikor idekerültem, szerencsére a színház már dolgozott rajta, hogy pozícióba hozza a fiatal rendezőket. Miután leszerződtettek, az első évadban máris kettőt rendeztem, a Nórát és a Kaukázusi krétakört, iszonyatosan felszívtam magam, és azt gondoltam, nem lehet, hogy ezek csak okék legyenek, az kevés lesz. Nagyon jól kell sikerülniük, hogy a szakmában valami meg tudjon mozdulni, hogy láthatóvá váljak. Azt gondoltam, hogy nincs több dobásom.
Nagy siker is lett mindkettő, sorra kaptad értük a szakmai díjakat.
Igen, de nem tudom, hogy ha nem szorongtam volna annyira, akkor is megtörtént volna-e ugyanez. És könnyen lehet, hogy sokkal több olyanfajta feszültség volt bennem, mint egy velem egyidős srácban lett volna.
Azóta is szorongsz, hogy minden tökéletesre sikerüljön?
Közben sokat tanultam magamról mint alkotóról. Most vagyok itt tizedik éve, és minden rendezésem végeredménye tiszta, megkomponált rendezés, de sok esetben szükség van ehhez káoszra is a folyamat egy szakaszában. Ez a szakasz régen feszültséggel töltött el, de ma már szabadságnak élem meg. Nem vagyok már abban a rossz értelemben feszült állapotban, mint az elején. Bízom magamban, az eszközeimben, a társulat tudásában – ez rendkívüli plusz annak a rendezőnek, aki itt dolgozik.
Jó magasra teszem a lécet, és így könnyen okozok magamnak csalódást.
Nem is vagyok egy önmagát ünneplő ember. Tudom, hogy a színházzal összekapcsolódik a siker szó, és ismerek rendezőket, akik nagyon át tudják magukat adni az ünneplésnek, de én nem. Sokáig bajom is volt vele, hogy innen kellene felvennem az örömöt, és valamiért nem tudom. Aztán ezt is helyre raktam, és már tudom, hogy a munkámmal kapcsolatban inkább a kritikusság és az elégedetlenség van a fókuszomban, ez jobb helyen tart engem, mint az örömködés.
Az örömöt inkább az alkotótársak öröméből és magából a kreatív folyamatból veszem fel, illetve egészen más dolgokból az életemben.
Milyen más dolgokra gondolsz?
Egyedül ücsörgés, révedezés, olvasás, az élet megfigyelése, a természet maga. Időről időre eltűnök a világban egy motoron. Sok minden kapcsolódik a magányhoz és az egyedülléthez, és ahhoz a kevés fontos emberi kötődésemhez, amim van.
Amikor 2017-ben a Pride-on beszédet mondtál, és coming outoltál, mi motivált? Tisztában voltál vele, mennyire fontos példát állítasz sokak elé?
Bennem nem volt félelem, azért is lett olyan a szöveg. Az igazságérzetem motivált. A választások másnapján olvastam újra a beszédemet, és sok olyan gondolat volt benne, ami mostanában sokat hangzott el sok helyről a társadalom állapotával kapcsolatban. Nem csak az LMBTQ-témában. Az viszont váratlanul ért, hogy ennyire – mai divatos kifejezéssel – nagyot ment a kiállásom. Amikor másnap reggel felkeltem, az egész magyar sajtó erről írt. Nagyon örültem, nem exhibicionista módon, hanem mert még reménykedő állapotban voltam.
Aztán jött egy időszak, amikor engem is elért a zsibbadás. Annyira szélsőséges volt a narratíva, hogy egyáltalán nem akartam a közbeszédben részt venni. Ha néha meg is szólaltam, csak alapigazságot mondtam. Az SZFE és a kulturális élet szétzilálása miatt bezárkóztam, mindent arra tettem fel, hogy fennmaradjon a Katonában a morál és maga a Katona is. Végül átvészeltük ezt az időszakot.
Beleraktad a rendezéseidbe ezt a zsibbadást?
Egyáltalán nem. Olyan alacsony szintre süllyedt a magyar közélet színvonala, hogy arról méltatlannak éreztem volna a színpadon beszélni. Az országban sokan belebetegedtek, bele is haltak. Egy évvel ezelőtt én is nagyon rossz állapotban voltam, állandóan beteg lettem, volt egy könnyű műtétem, amiből rendkívül nehezen álltam lábra, pedig erős fizikumom van. Eltűnt belőlem az életenergia.
Felszabadulást hozott neked április 12-e? És vajon a nézőknek? A Nyílt tárgyalás végén például volt egy monológ, benne ez a mondat: „A jogállam az eszme, hogy mindegy, kik vagyunk, a tetteink következményekkel járnak.” Erre hogyan reagáltak a választás után a nézők?
A választás utáni első előadáson hangosabban tapsoltak már a zárószöveg alatt. De ez a monológ mindig ütött, és egyébként az eredeti német darabban is benne volt, nem én tettem hozzá. Annak idején gondolkodtam is rajta, hogy nem túl didaktikus-e. Végül úgy döntöttem, ki kell mondani, mert kellett emlékeztetni magunkat, hogy létezik demokrácia.
Nincs olyan előadásunk, ami aktualitását veszítette volna április 12. után, amennyire beszélünk egyik-másikban a rendszerről és az állapotokról, az tök jó, nem telt még el annyi idő, hogy nem kellene.
Fundamentálisan rontotta meg az életminőségünket a politikából és a közéletből az emberekre ömlő szurok. Én személy szerint nagyon hálás vagyok, hogy ilyen mértékben utasították el az állampolgárok a régi rendszert. A fiatalokat pedig legszívesebben egyenként megölelgetném, hogy elmentek szavazni, és bár gyűlöletplakátok között nőttek fel, mégis más utat szeretnének ennek az országnak. Kint voltunk mi is aznap éjjel Adéllal az utcákon, elképesztő élmény volt!
A Katonát nagyon meghurcolták az előző rendszerben, mi itt mind az SZFE-n végeztünk, sokan tanítottunk is ott, az identitásunknak fontos eleme volt az egyetem. A Katona már rég nem pályázott NKA-támogatásra, hiszen nyilvánvaló volt, hogyan születnek a döntések, és kik, mely intézmények nem lehetnek soha kedvezményezettek. Túléltünk, volt, hogy nulla forintból csináltunk előadásokat, kevés fizetésért dolgoztunk, és kényszerből jegyárat emeltünk – nem azért tettük, mert pénzéhesek lennénk, hanem mert máshogy már nem ment.
Most egyöntetűen vagyunk felszabadulva, és kíváncsian várjuk, hogy kiderüljön, hogyan gondolkodnak az új vezetők a kultúra jövőjéről.
Természetesen fontos a szabadság atmoszférája, de nagyon lényeges, hogy az oktatás és a finanszítozás struktúrája új gondolatok mentén helyreálljon. Az, hogy a kultúra a politikai befolyástól végre szabad legyen, és ne a hatalom céljainak obskúrus kiszolgálói vagy különböző opportunista figurák, hanem azok töltsenek be meghatározó pozíciókat, akik szakmai teljesítményük és autonomóm alkotói szándékuk alapján megérdemlik. A kultúra tereit és intézményeit azok működtessék, akik valóban értenek hozzá és jól bánnak vele.
The post Székely Kriszta, a Katona igazgatója: Felszabadulva és kíváncsian várjuk, hogyan gondolkodnak az új vezetők a kultúra jövőjéről appeared first on Forbes.hu.
