Már most hallani civilektől, hogy azzal az okkal vonnak meg támogatásokat adományozók: ha az állam megoldja, rájuk már nincs többet szükség. A vagyonadó igazi mércéje nem a beszedett forint névértéke, hanem hogy a végén erősebb lett-e tőle a társadalom, amelynek a nevében kivetettük.
A szerző a Bridge Budapest CEO-ja és a House of Giving társalapítója.
Ritka pillanat. Van egy gazdaságpolitikai elképzelés, amellyel a magyarok elsöprő többsége egyetért. A vagyonadónak ma akkora a támogatottsága, amekkoráról a legtöbb közügy csak álmodhat. És ez érthető. Tizenhat év után, amelyben a közvagyon egy része látványosan magánkézbe vándorolt, az igazságérzetünk azt kívánja, hogy aki sokat birtokol, az arányosan járuljon hozzá a közöshöz. Ezt az igényt komolyan kell venni. Ezen túl pedig, aki lopott, azt számoltassuk el. A jószándék önmagában még nem politika.
A vagyonadó körül szinte mindenki arról beszél, kik fizessék.
A hogyanról kevesebb szó esik, pedig egy ilyen adónál a hogyan dönti el, kontraproduktív lesz-e a bevezetése: amit nyerünk a réven, elveszítjük-e szó szerint a vámon.
A küszöb, a kulcs, a felmért eszközkör, az értékelés módja és az, hogy mire fordítjuk, amit beszedünk. A támogatottság a címkének szól. A hatást pedig a részletszabályok adják, amik persze még nincsenek, de a rémképektől már most nehéz szabadulni: a legjobb szándékkal is kiöntjük-e a gyereket a fürdővízzel?
Sok vetületre lehetne felhívni a figyelmet, én azt emelem most ki, ami a legközelebb áll a szívemhez. Ezt a cikket civil oldalról írom, az adományozási kultúra fejlesztésén dolgozva – és épp innen nézve van a vagyonadónak egy súlyos, alig emlegetett mellékhatása. Hónapok óta beszélgetünk a vagyonadó bevezetése kapcsán, de azt tapasztalom, hogy meghatározó véleményformálók, üzleti döntéshozók sem értik, mi a tét. A közvitából is szinte teljesen kimaradt: mi lesz a vagyonadó hatására a civilekkel?
Amit a vagyonadó valójában megfog
Kezdjük egy körülménnyel, amely a vitában alig hangzik el. A vagyonadó megcélzott alanyainak jelentős része ugyanaz a réteg, amelyből a hazai filantrópia táplálkozik. A nagy magántámogatók köre és a vagyonadó tervezett alanyi köre lényegében fedi egymást. Ennek a következménye egyszerű, mégis fájó. Aki eddig a vagyona terhére jelentős összegeket fordított közhasznú célokra – tanodákra, hospice-ra, ösztöndíjakra, mecenatúrára –, az ezentúl ugyanebből a likvid tőkéből vagyonadót is fizet.
A pénz nem tűnik el, csak átcímkéződik. Az önkéntes, célzott, sokszor személyes elköteleződésből fakadó támogatásból kötelező elvonás lesz. A filantróp tőkéből költségvetési sor.
És itt nem elvont milliárdokról van szó. Az 1 milliárd forint feletti cégértékkel rendelkező magyar magánszemélyek köre nagyjából 6000 fő. Döntő többségük nem rejtélyes szupergazdag, hanem KKV-tulajdonos – gyakran a saját cégének ügyvezetője is.
Egy budapesti családi ház, egy balatoni nyaraló és egy működő családi vállalkozás papíron könnyedén összead egymilliárd forintot. Ebből viszont nem likvid túl sok, de a vagyonadót mégis készpénzben kell megfizetni. Évről évre. Vagyis az adó pont arra a tőkére csap le, amelyik a leginkább mozdítható – és amelyikből, ha hagynánk, társadalmi tőke is lehetne. (Ebben a 6000 főben szándékosan nincsenek benne a bizalmi vagyonkezelők kedvezményezettjei, valamint a magántőkealapokon és a vagyonkezelő alapítványokon keresztül tulajdonolt cégek és nem látszanak a külföldi cégeken keresztüli tulajdoni viszonyok sem.)
A legrosszabbkor
Van ennek egy időzítési kihívása is. A magyar adományozási kultúra alacsony bázisról indul. Ezt felesleges szépíteni, de épp most kezdene tudatos irányba fordulni, amikor már végre nem válik rögtön ellenséggé az, aki civileket támogat. Többek között a House of Giving is azon dolgozik, hogy a jelentős vagyonnal rendelkező adományozók tudatosabban, hatékonyabban, fenntarthatóbb módon bánjanak az erőforrásaikkal: ezt kutatja, ebben edukál.
Egyre több vagyonos ember úgy kezdi nézni a hozzájárulását, ahogy a befektetéseit: stratégiával, időtávval, fókusszal. Nő az etikus adománygyűjtő minősítések száma. Formálódik az a gondolat, hogy az adónk 1%-a mellett a jövedelmünk egy részét is hozzájárulásként tekintsünk. Lassan, de épül valami, aminek eddig nem volt rutinja.
Ezt a törékeny folyamatot egy rosszul kalibrált vagyonadó egyetlen mozdulattal visszafordíthatja. Mert ha az üzenet az lesz, hogy „a felelősségvállalásodat innentől az állam beszedi és elosztja”, akkor pontosan azt a belső motivációt oltjuk ki, amelyből a tartós adományozói kultúra nőhetne.
A kutatásoknak erre van szavuk: kiszorító hatás. A kötelezettség kiszorítja az önkéntességet, és végül mindkettőből kevesebb marad.
Sőt: még a gondosan címkézett, „jó célra” fordított adónak is lehet egy alattomos mellékhatása. Aki egyszer befizette, joggal érezheti, hogy megtette a magáét – és nyugodtan hátradől. A kötelező hozzájárulás így könnyen leírja az önkéntes adományt, ahelyett hogy megsokszorozná. És tegyük hozzá azt is, amit tizenhat év után is nehéz kimondani, mégis muszáj.
A civil szektor ezekben az években jellemzően nem partner volt, hanem ellenség. Most először állna elő a lehetőség, hogy ez megváltozzon – hogy a civilekre ne gyanakvással, hanem a társadalom teherbírásának részeként tekintsünk. Kár lenne ezt a fordulatot azzal indítani, hogy egy új, jó szándékú adó épp a stabilitásuk utolsó esélyét veszi el. Miközben ott a történelmi momentum a politika kezében, hogy a gazdagokat ne csalókként definiálja, hanem a társadalmi jólét bátor innovátoraiként. Hogy vagyont építeni, és ezzel az ország jólétét és versenyképességét szolgálni, szinonima legyen, vágy és törekvés, és ne paradoxon.
KKV-k, cégtulajdonosaik ezrei tartották a frontot és adtak munkát embereknek, építették a közösségeiket az elmúlt 16 évben is. Tisztességesen.
Ők voltak többen, nem a NER, ha megfélemlítettek vagy kompromittáltak is lettek. Ez a vagyonadó őket is sújtaná, miközben valójában nem bünteti azokat, akik loptak, mert nyilvánvalóan tőlük behajthatatlan lenne.
Már most azt hallani civilektől, hogy azzal az indokkal vonnak meg támogatásokat az adományozók: ha az állam megoldja, rájuk már nincs többet szükség, ők megállítják az adományaikat. És itt nem absztrakcióról beszélünk. Egy civil szervezet a hétköznapi túlélésért amúgy is küzd, szűk tartalékkal, kifeszített kapacitással. Ha a meglévő támogatóiknak épp az adó miatt kell máshová csoportosítaniuk a forrásaikat, az sok helyen nem nadrágszíj-meghúzás, hanem a megszűnés réme – évek munkája, felépített programok, közösségek eshetnek szét egyetlen rosszul időzített szabály miatt. Tényleg itt tartunk? 36 évvel a rendszerváltás után az állam paternalizmusa jöjjön, ahelyett, hogy felnőnénk a feladathoz és az államra azt bíznánk, amiben a leghatékonyabb lehetne? Az ösztönzőket. Az innováció a mi kezünkben van. Ehhez az kell, hogy senki ne tévesszen szerepet. Az állam sem.
A látszat és a valóság
Sehol a világon nem sikerült eddig jó példát mutatni a vagyonadó bevezetésére. Lehetnénk ebben példaadók, ha arra használnánk a vagyonadót és a kiemelt vagyonosok lehetőségeit, amire való: igazi társadalmi befektetésre, büntető gesztus helyett, ami többet von el, mint amennyit nyerhetünk belőle.
Nézzük meg hideg fejjel a számokat, mert csak első ránézésre tűnik a vagyonadó tisztán nyereségnek. Szakértői becslések szerint a vagyonadó éves bruttó bevétele nagyjából 160 milliárd forint lehet. Optimistább számítások 300-400 milliárdot is említenek. A baj az, hogy ennek a bevételnek akár a felét is felemészthetik a nyilvántartási és behajtási költségek. A vagyonadó ugyanis köztudottan az egyik legdrágábban beszedhető adónem: a nem tőzsdei cégeket, a családi vállalkozásokat, az ingatlanokat évről évre fel kell értékelni, és a végeredmény bíróság előtt is megtámadható. Marad tehát egy lényegesen kisebb nettó összeg.
Van egy tétel, amit a kalkulációk általában nem tartalmaznak. Ha ez az adó elveszi a likvid tőkét a tisztességes vagyonosok kezéből, elveszi a civilektől is a kiszámítható működés és a skálázódás lehetőségét. Így az állam nem nyer, de biztosan veszít. Mert a civilek ma még mindig egy csomó terhet vesznek le róla. Szociális munka, hospice, házi segítségnyújtás, korai fejlesztés, hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatása – területek hosszú sora, ahol civilek végeznek olyan munkát, amit különben az államnak kellene végeznie, és ami sokszor fel sem tűnik, hogy nem az állam végzi.
Ha ezek a szervezetek meggyengülnek, pontosabban nem erősödhetnek meg végre, a feladat nem szűnik meg. Visszaszáll oda, ahonnan a civilek levették. Az államra. A civil szektorról, ami az elmúlt 16 évben kimerült, kivérzett és a végét járja. Most lenne a legnagyobb szükség végre megemelni bennünket, amikor már nem ellenségek vagyunk. És ezt filantróp tőke nélkül képtelenség létrehozni. Épp az a tőke, amiért most a civilek és az állam egymással versengenek. Abszurd és méltatlan választás.
Tehát látszólag néhány tízmilliárd bemegy a költségvetésbe. A valóságban viszont, ha közben kihúzzuk a talajt a civilek alól, drágább ellátórendszert, gyengébb társadalmi szövetet és romló közbizalmat kapunk cserébe. Ez rossz üzlet. Még akkor is, ha elsőre jónak tűnik.
Nem ellene, érte
Mindezt nem indulattal írom és nem azért, hogy a vagyonadó ellen szóljak. Hanem mert a nemzetközi tapasztalat egészen pontosan megmutatja, mi vár ránk, ha nem figyelünk.
A vagyonadó az elmúlt fél évszázad legnagyobb arányban visszavont adóneme. 1990-ben még tizenkét OECD-ország alkalmazta, ma érdemi formában három. Nem ideológiából vezették ki, hanem mert mindig ugyanazokba a falakba ütközött. Mentesség nélkül a legtöbb alkotmánybíróság megsemmisíti, mert a többi tőkeadóval együtt már elkobzó terhet jelent. Mentességekkel viszont önfelszámoló: az adózók egyszerűen átstrukturálják a vagyonukat oda, ahol kivételt kapnak.
A leglikvidebb, legmozdíthatóbb tőke pedig elmegy. Norvégiában a 2022-es szigorítás után két év alatt több mint félezer nagyvagyonos hagyta el az országot – több mint a duplája a korábbi átlagnak. Nálunk sem lesz ez másképp: a bevezetés hírére egyesek már most a külföldre költözést mérlegelik – és aki elköltözik, attól utóbb semmilyen adó nem lesz beszedhető.
Egy ilyen távozás ráadásul nemcsak a vagyonadót viszi magával. A nemzetközi tapasztalat szerint, amikor egy vagyonos vállalkozó kivándorol, az általa irányított cégnél a foglalkoztatás, a beruházás és a hozzáadott érték is jelentősen – akár harmadával – visszaesik, a vállalati adóbefizetés pedig közel a felére. A veszteség tehát össztársadalmi: munkahelyekben, beruházásokban, GDP-ben és adóbevételben egyaránt jelentkezik. Alkalmazkodás biztosan lesz, ezért még itt van az esély, hogy a rendszert úgy tervezzék meg, hogy a tőkét bevonja, és ne úgy, hogy elüldözze.
A jó hír: a címke maradhat
Most jöjjön az, amiért idáig érdemes volt eljutni. Mindez ugyanis orvosolható – méghozzá anélkül, hogy a kormánynak fel kellene adnia bármit a vállalásából, a választási ígéretéből. A vagyonadó nevét, a küszöbét, sőt a politikai üzenetét is meg lehet tartani. Csak a szerkezetén kellene finomítani, legalább három ponton.
Először: célhoz kötöttség. A vagyonadó bevételének egy meghatározott, törvényben rögzített hányada ne a költségvetés általános kasszájába folyjon, hanem legyen kötve nevesített közhasznú célokhoz – oktatási esélyteremtésre, szociális ellátásra, egészségmegőrzésre, kultúrára, tudományra. De akár KKV-k hatékonyságának növelésére, eszközbeszerzésre, oktatásra is. (Javíthatná a KKV-szektor versenyképességét, ami ráférne.) A befizető így pontosan látja, hová kerül a pénze. Ez nemcsak igazságosabb, hanem politikailag is erősebb, és alkotmányosan is jobban védhető: egy konkrét közfeladatra kivetett adót nehezebb megtámadni, mint egy célzatlan elvonást.
Másodszor: leírhatóság. A vagyonadó-kötelezettségből lehessen leírható a közhasznú civil szervezeteknek nyújtott támogatás meghatározott része. A mechanika egyszerű. Tegyük fel, hogy a leírható arány 50%. Ekkor minden 1000 forint közhasznú támogatás 500 forinttal csökkenti a fizetendő vagyonadót, a maradék 500 forintot pedig a vagyonos a saját zsebéből, az adó mellé teszi. Ez az ő valódi, önkéntes hozzájárulása. Minél többet vállal, annál több jut a civileknek. A rendszer így nem elszívja, hanem mozgósítja a filantróp erőforrást. És épp azt a réteget tereli felelős közéleti szerep felé, amely eddig nem törődött a vagyonával járó társadalmi felelősséggel.
Harmadszor – és ez a legfontosabb: addicionalitás. A civilekhez érkező magánforrás egészítse ki, ne pedig váltsa ki az állami támogatást. Mert ha a kormány a leírható adományokra hivatkozva csökkenti a civil szférának adott költségvetési pénzt, akkor az egész konstrukció a visszájára fordul. A szektor összkapacitása nem nő, az állam viszont kettős nyereséget könyvel el: megszabadul a finanszírozástól, és a felelősséget is áthárítja a magánadományozókra. Ezért az addicionalitásnak törvényi garanciának kell lennie, független felügyelettel és nyilvános beszámolóval. Enélkül a leírhatóság nem ajánlható – nem technikai okból, hanem azért, mert a vagyonosok jószándéka nem helyettesítheti az állam alkotmányos kötelezettségét.
Ha ez a három elem a helyén van, akkor a vagyonadóból olyan eszköz lesz, amely egyetlen forintnyi új költségvetési kiadás nélkül három csatornán teremt többletet. Mozgósít: minden adókötelezettség ténylegesen többlet civil forrást hozhat be. Kapacitást épít: mivel a leírhatóság személyes döntéssé teszi a támogatást, a vagyonos nem távoli, kötelező befizető marad, hanem bevont partner – és aki partnerként vesz részt, nemcsak pénzt hoz, hanem tudást, kapcsolatokat, intézményépítő tapasztalatot is. És bizalmat épít: az átlátható hozzájárulás és a látható eredmény együtt olyan közbizalmat hoz létre, amelyet egy differenciálatlan elvonás soha nem hozhatna létre. A vagyonadó címkéje nemhogy sérülne, inkább megerősödne. Nem bünteti a vagyont, hanem bevonja a közös felelősségbe.
Amíg még van rá idő
Persze ne áltassuk magunkat: a vagyonadó még a fenti finomításokkal együtt sem oldja meg a magyar adórendszer aránytalanságait. A vagyoni típusú adók aránya nálunk a teljes adóbevétel 2 százaléka, a nemzetközi átlag pedig 5 százalék körül van. A valódi feladat ezért egy átfogóbb, több lábon álló reform: rendszeres ingatlanadó, mérsékelt tőkejövedelemadó-emelés, kiterjesztett örökösödési illeték, amely nagyságrendekkel több forrást nyithat meg a tőkemenekülés kockázata és a drága beszedés nélkül. De ez a következő tervezési ciklus dolga. Most az a kérdés, hogy a bevezetendő új adót jól rakják-e össze.
A pénzügyi tárca már ismeri az aggályokat a kulisszák mögött. Épp ezért írom ezt most, a tervezés szakaszában, hogy aztán ne veszteségoptimalizálásról tanakodjunk. Értjük, hogy ez fontos ígéret volt, és hogy mögötte valódi társadalmi igény áll. Senki nem kéri, hogy a kormány lépjen vissza tőle.
Csak annyit kérünk, hogy a bevezetés legyen körültekintő. Hogy a részletszabályok ne büntessék azt a likvid tőkét, amelyből a közjó épülhetne. Hogy a vagyonadó ne a civilek ellenében, hanem a megerősítésükkel jöjjön létre. Az igazi mérce nem a beszedett forint névértéke, hanem hogy a végén erősebb lett-e tőle a társadalom, amelynek a nevében kivetettük.
A vendégszerzők külsős szakértők, nem a Forbes szerkesztőségének tagjai, véleményük nem feltétlenül tükrözi a Forbesét.
The post Vagyonadó: Rossz üzlet lehet, még ha elsőre jónak is tűnik appeared first on Forbes.hu.
