„Változtatnunk kell azon, hogy a gazdaság alá rendelünk mindent, a természet pedig csak díszlet”

Miközben a klímaváltozásról beszélünk, valójában egy sokkal kellemetlenebb kérdésbe ütközünk: hajlandóak vagyunk-e változtatni azon az életformán, amelyhez hozzászoktunk? A hatások egyre közvetlenebbek. Nem pusztán arról van szó, hogy melegebbek lesznek a nyarak, és több légkondicionálóra lesz szükség. A változás hatással van az energiára, a mezőgazdaságra, az élelmiszerárakra, egyáltalán arra, milyen növényeket tudunk megtermelni.

A nehézség éppen ezért nem elsősorban technológiai. Sokkal inkább pszichológiai és politikai. Az embernek kellemetlen belátnia, hogy a saját döntései is részei egy nagyobb rendszernek. Még kellemetlenebb elfogadni, hogy a megoldás adott esetben a saját kényelmünk feladásával járhat.

„Az emberi agy nem tud hosszú távon dolgokat felfogni. Ha evolúciósan nézzük, mire lettünk kitalálva? Arra, hogy azonnali vészhelyzeteket oldjunk meg, éhesek vagyunk, oldjuk meg, megtámad egy oroszlán, oldjuk meg, tüzet kell rakni, oldjuk meg. Nagyjából ezen a szinten mozogtunk, és nem azon, hogy a jövő generációjának élhető környezetet biztosítsunk.

Ebből lett ez a helyzet, amiben most ülünk, hogy gyakorlatilag ég a ház, és ha most nem csinálunk valamit, akkor a következő generáció már képtelen lesz bármit is tenni.”

És itt lép be a politika. A négyéves választási ciklusok nem alkalmasak olyan problémá megoldására, amelyek kezeléséhez évtizedes gondolkodás szükséges. A klímaváltozás nem oldható meg egyetlen kormányzati ciklus alatt. Hosszú távú stratégia kell hozzá. (A hatékony elmélkedés érdekében lendüljünk át azon, hogy a ciklushalmozó kormányok is a hatalmuk megtartására fókuszálva egy-egy ciklusban gondolkodva, kihagyták ezt a lehetőséget). Ez pedig alapvető feszültséget teremt: a politikának rövid távon kell népszerű döntéseket hoznia, miközben a fenntarthatóság sokszor éppen rövid távú kényelmetlenséget követel. Kivéve, ha az ügy és a társadalmi nyomás akkora, hogy a klímaváltozás kezelését kell politikájuk központjába helyezni.

A házigazda, Zsiborás Gergő főszerkesztő kérdésére, miszerint lehet-e zöld politikával választásokat nyerni, Buda Lorina azt a biztató választ adta, hogy igen, már négy éven belül is.

„A társadalmi igény mindig alulról formálódik. Utána a politikusok nagyon könnyen rá tudnak csatlakozni, de amíg nincs társadalmi igény, addig ők nem fognak semmit se tenni, hiszen ugye akkor szavazatokat vesztenének el. Viszont ha látják, hogy van társadalmi igény, akkor azonnal rá fognak csatlakozni, mert tudják, hogy szavazatokat hozhatnak.

Nem lehet azt gondolni a politikusokról, hogy ők hosszú távon minden esetben az ország érdekeit szem előtt tartva cselekszenek. Nyilvánvalóan nekik a hatalom a lényeg.”

Budai Lorina Podcast

Na, de mit tehet az egyszeri állampolgár, amíg a politika felébred? Buda Lorina szerint mindenkinek, minden szinten, mindent meg kell tenni, de a legfontosabb annak tudatosítása, hogy a fogyasztás nem egyenlő a boldogsággal.

A mai gazdaság egyik alaplogikája, hogy mindig legyen egy újabb dolog, amire szükségünk van. Új ruha, új tárgy, új élmény, új utazás, újabb és újabb termék. A rendszer pedig kiválóan működik: minél több mindent tudunk megvenni, annál könnyebb azt hinni, hogy egyre jobban élünk. Csakhogy ez gyakran pszichológiailag gerjesztett igény. Olyan vágyakat termelünk magunknak, amelyek korábban nem is léteztek, és amelyek végül nem feltétlenül tesznek boldogabbá.

„Azáltal, hogy nem kell már várni a termékekre, hanem kitalálom, hogy szükségem van egy citromsárga flitteres trapéznadrágra, bemegyek a boltba és megveszem, és az agyamban nem alakult ki a várakozás. Ahogy megszületik a vágy az emberben, akkor nemcsak várakozunk, hanem ízlelgetjük ezt a dolgot, hogy milyen lesz, hogy lesz, úgy viselkedünk, mintha már a miénk lenne, és ezáltal, amikor tényleg birtokba vesszük, akkor elkezdünk rá vigyázni.

Mára ez az idő teljesen eltűnt, így az értéke és a tárgy által okozott boldogság is.”

Budai Lorina Podcast

A beszélgetés egyik fontos felismerése éppen az, hogy a boldogságunkat túlságosan könnyen azonosítjuk a fogyasztásunkkal. Pedig lehet, hogy nem több dologra van szükségünk, hanem több kapcsolatra. A közösségek elvesztése ugyanis nemcsak társadalmi, hanem fenntarthatósági probléma is. Ha egyedül maradunk, könnyebb azt gondolni, hogy mindent tárgyakkal kell pótolnunk. Ha viszont vannak működő közösségeink, a biztonság, a kötődés és az identitás egy részét nem a fogyasztásból kell megszereznünk.

A beszélgetés második felében a vízkrízisről beszélgettünk. Magyarország sokáig természetesnek vette, hogy víz van. Kinyitjuk a csapot, folyik. A mezőgazdaság számára rendelkezésre áll. A tavaink adottak. A turizmus pedig építhet rá. Sőt, évszázadokig a víz zavaró tényező volt, amit el kell vezetni, le kell csapolni, hogy több termőföldünk legyen. Ennek ma látjuk eredményét, a táj elsivatagosodásában, abban, hogy az Alföld éghajlati besorolása is lassan az erdős-styepp felől a félszáraz sztyepp felé tolódik.

A megoldás ezért nem egyszerűen az, hogy „vigyázzunk jobban a vízre”. Másképp kell gondolkodni a vízgazdálkodásról. Szükség lehet vízlépcsőkre, különböző vízügyi beavatkozásokra, a folyók szabályozásának újragondolására, a táj vízmegtartó képességének javítására. És közben a fogyasztásunkat is vissza kell fogni. Még az olyan hétköznapi dolgok is számítanak, mint hogy mennyi víz folyik ki egy csapból. Ha a víz mesterségesen olcsó, nincs valódi ösztönző a takarékosságra. Egy másik árazási rendszer viszont nemcsak kevesebb fogyasztást hozhat, hanem egy új társadalmi normát is kialakíthat.

„Az volt a fejünkben, hogy rengeteg víz van, mi vizekben gazdag ország vagyunk, akkor nem kell rá vigyázni. Annyira olcsó a víznek az ára Magyarországon, hogy ez elképzelhetetlen. Másfél évtizeden keresztül semmit nem költöttek a víziközmű hálózatra, nem költöttek a víztározókra, tehát nincs hol megtartsuk a vizet. Az, hogy minden mezőgazdasági területet művelés alá vontak, és nem maradtak meg az Alföldön azok a területek, amik eleve egy kicsit mélyebben lennének és másképpen kezelnék, szóval megtartanák a vizet, ezek nagyon-nagyon rossz dolgok,

és most emiatt nagyon nagy bajban vagyunk, mert hogyha most elkezdik ezeket az intézkedéseket, ha a világ pénzét megkapnánk is, idő lenne, mire eredményre jutnánk. De nincs a világ pénze, és kifutunk az időből.”

A Forbes Deal 2036 előző vendége Lilu volt. Regisztrálj a Forbes.hu-ra, és kövesd podcastcsatornáinkat a YouTube-on és a Spotifyon! Minden második szerdán jelentkezik másik podcastunk, a Forbes Money Péller Andrással, ami a piacokat és a pénztárcánkat érintő legfontosabb és legérdekesebb témákkal foglalkozik.