Clint Eastwood több mint ötven évvel ezelőtt rendezte második filmjét, a mai napig az egyik legjobbat ezen a kivételesen hosszú pályán. A fennsíkok csavargója az egyszerű emberek gyávaságáról, romlott erkölcseiről szólt, arról, hogy milyen hazugságokkal próbáljuk elaltatni a saját lelkiismeretünket. Mivel Eastwood a western jellegzetesen amerikai műfaját használta, a történetben látható, modellszerű kisközösséget nyugodtan lehetett a korabeli Egyesült Államok sötétre színezett tükörképeként nézni, és a Watergate-botrány kellős közepén nagyon sokan úgy is értelmezték a filmet.

2024-ben, kilencvennégy évesen Eastwood megrendezte negyvenedik mozifilmjét, ugyanarról, mint A fennsíkok csavargóját: a jóravaló, hétköznapi, bűnös amerikai kisemberről.

Igaz, a Kettes számú esküdtben nincsen kalapos pisztolyhős, aki a jól megérdemelt összeomlásba hajszolná az erkölcseiknek búcsút mondott falusiakat. Néhány öltönyös, sima modorú jogászon múlik, hogy lesz-e igazság, meg azon a tizenkét emberen, akiknek a bírósági tárgyalás végén dönteniük kell, a bizonyítékok alapján bűnösnek vagy ártatlannak találják-e a vádlottat. Az esküdtszéki eljárás az amerikai jogrendszer különlegessége és büszkesége, a közös ügyekben történő, demokratikus részvétel ideális példája. Éppen ezért tűnik úgy a filmekben, hogy kicsiben benne van egész Amerika.

Max

De mi történik akkor, ha az egyik esküdt nem pártatlan? Ha olyan tudása van a bírósági ügyről, ami megváltoztatná a tárgyalás alakulását? Ez Jonathan Abrams forgatókönyvének alaphelyzete, amelyből Eastwood napjaink amerikai társadalmának szigorú kritikáját bontja ki. Hőse, a kettes számú esküdt élete legkomolyabb erkölcsi próbatétele előtt áll. Hatalmában áll megmentenie egy ártatlan embert, de ehhez a saját titkait kell bevallania. Vajon hogyan dönt?

A kettes számú esküdtet egyébként Justinnak hívják, magazinos újságíró, és feleségével első gyereküket várják. Tehát drága az élete.

Így szinte magától értetődően választja, hogy az igazság felvállalása helyett megpróbálja meghekkelni az igazságszolgáltatási rendszert, vagyis a jó ügy érdekében – mert Justin meg van győződve róla, hogy jó ember – a maga oldalára állítani az esküdteket.

Hollywoodi filmben ennek a bírósági vitahelyzetnek az etalonja a Tizenkét dühös ember, és Eastwood kritikája csak még élesebb azáltal, hogy a Sidney Lumet rendezte klasszikus keserű ikerfilmjének mutatja a Kettes számú esküdtet. Az ötvenes években készült filmben végül győzött az igazság, az újban meg majd meglátjuk, de túl sok illúziónk ne legyen.

Max

Henry Fonda után megint egy világítóan kék szemű férfi a főszereplő. Nicholas Houltnak, akit mostanában a Nosferatuban is láthatunk, itt is a megtestesült romlással van randevúja, de ez a romlás most a saját karakteréből, a „jóemberségből” fakad.

Kínzó nézői élmény: megértjük Justin minden lépését, talán mi sem tennénk másképpen, mint ő, mégis tisztán látjuk, hogy a férfi voltaképpen a demokratikus jogrend szétmállasztásának ügynöke.

Eastwood soha nem formai kísérleteiről volt híres, és ezúttal is egyszerű, funkcionális beállításokat használ, de snittről snittre, jelenetről jelenetre egyre szorosabbra fonja a hurkot Justin nyaka körül. Dísztelen stílusa elleplezi, hogy a cselekményen túlmutató, jelképes ügyekről beszél; hogy az egyéni erkölcsdráma mögött ott sorakoznak a nagyobb kérdések, amelyekre a tavaly megválasztott elnök beiktatásának környékén sorra adják meddő válaszkísérleteiket az amerikai lapok.

Max

Eastwood a jelenről forgat, de régi, kipróbált formába ölti a történetet. Kilencvennégy – kilencvennégy! – évesen hogyan másként dolgozna? Az egyetlen ballépést elkövető és abban elkárhozó kisemberről a második világháború idején kiforrott egy hollywoodi műfaj, a film noir. Eastwood olyan régóta velünk van, hogy a noir klasszikus korszakában már akadtak színészi munkái, rendezőként viszont csak ritkán választotta ezt a műfajt. A legemlékezetesebben a Titokzatos folyóban, és ahogy abban a gyerekkori barátság végéről szóló, több mint húszéves filmjében, ezúttal is az erkölcsi dilemma kiélezésére használja a műfaji öntőformát, nem a végzet hatalmának vagy az igazságszolgáltatás működésének szemléltetésére. A misztikum nem érdekli, az igazságszolgáltatásról meg, így kilencven fölött, nincsen túl jó véleménnyel.

„Eastwood demokrata” – írta a köztudomásúan republikánus érzelmű rendezőről a Filmvilág folyóirat tavaly elhunyt főszerkesztője a Gran Torino kritikájában. Annak idején Schubert Gusztáv nem arra gondolt, hova szavaz Eastwood, hanem arra, ahogyan a társadalmi felelősségvállalás eszményét gyakorolja. A Kettes számú esküdt Clint Eastwood, a nagy demokrata rendező aktuális és bonyolult kérdéseket vizsgáló, józan, sötét filmje; egy tiszteletet parancsoló életmű fontos darabja.

Kettes számú esküdt (Juror #2), 2024, 114 perc. 24.hu: 8/10. Elérhető a Maxon.

The post Ha a maholnap százéves Clint Eastwood mondja, hogy baj van Amerikával, akkor baj van Amerikával first appeared on 24.hu.