Ahhoz, hogy a stílus és melegség kéz a kézben járjon, érdemes egyedileg készített kesztyűt választani, igen ám, de ez nem olyan egyszerű feladat. Kisebb kutatómunkával mégis lehetséges: egészen Zuglóig vezet utam, ahol a Parola Kesztyűs Szövetkezet műhelyajtajával egyetemben tárulnak fel előttem e ritka szakma fortélyai.

Portré

Ki lenne alkalmasabb a kesztyűsség bemutatására mint Horváth József, aki immáron bő 61 éves tapasztalattal a háta mögött örömmel vezet körbe ebben a számomra eleddig teljesen ismeretlen világban? József pályaválasztásának története egészen az 1960-as évekbeli rettenetes szegénység idejére nyúlik vissza.

Mivel akkoriban jöttek be a televíziók, úgy gondoltam, a 4,2-es átlagommal tévészerelőnek állok. Jelentkeztem, de nem vettek fel, mert mint kiderült: oda csak jeles bizonyítvánnyal lehetett bekerülni. De nem baj, hiszen mint azt az élet igazolta, az a szakma nem bizonyult olyan időtállónak, mint az enyém” – kezdi mesélni vívódását a szakember. Mint hozzáteszi, autószerelő azért nem lett belőle, mert Kőbányáról Szigetszentmiklósra kellett volna járnia a tanműhelybe.

1963-ban aztán beköltözött egy kesztyűs az egyik lakásba abban a társasházban, ahol József élt szüleivel. Édesapja ugyanebben az épületben látta el a házmesteri feladatokat.

Egy napon meglepő ötlettel állt elő a családfő: azt javasolta a fiának, hogy belőle is váljon kesztyűs.

„Mert amíg a lakóközösség egyik tagja, az ügyvéd 20 forintot adott házmesterpénznek (ami nagy összegnek számított akkortájt), addig a kesztyűs ugyanilyen célra 100 forintot szánt. Tehát nem lehet rossz szakma a kesztyűsé” – idézi édesapja érveit József, aki kíváncsiságától vezérelve teret engedett a sugallatnak – így alapozva meg a szűkösségből való kitörésének lehetőségét.

Ezáltal szomszédja egyben szakmai oktatói szerepet kapott. Rendíthetetlen tanulás és gyakorlás útján, ahogy teltek az évek, évtizedek, Horvát József úgy jutott feljebb a ranglétrán, mire a mai cég elnöki székébe beült. „Noha több mint 61 éve kesztyűs vagyok, mind a mai napig imádom a szakmámat” – szögezi le a mesterember, aki korát meghazudtoló energiával és roppant kedélyes attitűddel rendelkezik.

Mesélő kesztyűk

Annyira megszoktuk a kesztyűk jelenlétét a mindennapjainkban, hogy talán bele sem gondolunk, mióta vannak velünk. Egészen az ókor óta, mikor még jobbára egyujjas kivitelű, munkavégzéshez használt védőeszközül szolgáltak.

„Tutanhamon fáraó (i. e. 14. sz.) sírjában találtak egy kesztyűt, amely inkább ékszere volt a viselőjének, tehát a hatalmi pozícióját fejezte ki. A görög írásokban azonban már a kertészkedéssel vagy az egyéb, a kezet is komolyabban igénybe vevő munkákkal kapcsolatban említik. Így pl. az i. e. 8. századi Homérosznál az Odüsszeiában olvashatunk róla: akkor, amikor a főhős hazaérkezik, és elsőként apját látja meg, a szőlőskertjükben” – olvasható Lévai Júlia, A kesztyű történetéről című írásában a Babilon Kiadó weboldalán.

Majd a két jelentős történetíró, Hérodotosz az i. e. 5., illetve Plinius az i. sz. 1. században adott hírt e ruhadarab létezéséről, aztán a nyugat-európai királyi udvarokban is megjelent: ekkor már a 7. századot írtuk. Ennek megfelelően hamarosan a gazdagság, a méltóság és a hatalom szimbólumává lett a kesztyű, és mindeközben, a kereszténység térhódításával, a főpapi hivatali díszruhának, vagyis az ornátusnak is ugyanilyen jelentéstartalommal bíró része lett a szóban forgó kellék.

Szélesebb körű polgári viseletként csupán a 10-11. századtól terjedt el a kesztyű: ettől fogva a társadalmi rétegződésnek megfelelően egyre többféle igényhez igazodva megannyi felhasználási módja alakult ki. Ez egyúttal magával hozta a felhasznált anyagok sokszínűségét (így többek között a selymet, a gyapjút, a különféle bőröket vagy éppen a lenvásznat) és a készítők szakmai szervezetekbe, céhekbe való tömörülését is.

Így gördíti tovább Lévai Júlia a történeti szálat a tevékenységi kör kiszélesítésével: „Mivel alapvetően bőrrel dolgoztak, a 15. században a kesztyűs mesterek egyúttal szíj- és szerszámkészítők is voltak, akik emellett bőrmellényt és bőrnadrágot is varrtak. Mindezek során a kesztyűkészítés elsősorban azokban az országokban erősödött meg, majd fejlődött gyáriparrá, ahol megfelelő minőségű és mennyiségű bőr állt a mesterek rendelkezésére.”

Ugyanerre az időszakra, a 15. századra datálódik az időjárás viszontagságaitól óvó, Hollandiából és Spanyolországból származó kötött kesztyűk használatának kezdete. „Mint mindenben, a reneszánsz a kesztyűviseletben is változásokat hozott. Ekkoriban egy jól öltözött embernél már elengedhetetlenné vált a kesztyű, miközben egyre lazábbá, játékosabbá vált a viselete” – jegyezi le a szerző, majd az is kiderül munkájából, hogy amíg a rengeteg befektetett munka és a magas minőség kettőséből fakadó, csillagászati árú kesztyűkkel uralták a korabeli luxuspiacot a spanyolok, addig a kesztyűk tömegtermelésének alapjait a 17. században franciák tették le. Egészen pontosan Xavier Jouvin (ejtsd: hszavié zsuven): egyebek közt azzal, hogy az ehhez szükséges szabványokat is kidolgozta.

Több ezer kézről vett mintát, és ezek alapján állapította meg a jellemző méreteket. Jouvin szakemberei végül 32 méretet rögzítettek, és ezekhez készítették el a megfelelő kivágó-késeket, az úgynevezett kalibereket is 1834-ben. Pár évvel később hazánkban a pécsi születésű Hamerli János (más alakban Hamerly, 1840-1895), aki 1857-től, a vándorévei alatt Ausztriában és Csehországban tanulta ki a bőrkikészítés mesterségét, vagyis a tímár szakmát. Innentől ívelt a 20. századon át a jelenbe az ipartörténet.

Kihalóban lévő szakma

És hogy a jelenben milyen irányultságot vesz a kesztyűsök históriája, azt jól szemlélteti, hogy a József idejében működő öt budapesti szövetkezetből mára már csupán ez az egyetlen maradt fenn.

Elvétve találni a városban kesztyűkészítőket, ráadásul számuk folyamatosan csökken: aki évekkel ezelőtt még maga állította elő portékáját, ma inkább csak másét árusítja.

Arról nem is beszélve, hogy nem megoldott az utánpótlás sem, ergo a jelenleg sem ifjú kesztyűs generáció előbb-utóbb fel fog hagyni szeretett hivatásával.

Pedig bőven lenne mire büszkének lenniük: alig győzöm jegyzetelni azt a tekintélyes mennyiségű hírességet és azokat a filmeket, sorozatokat, amelyekben az itt alkotott kiegészítők tűnnek fel. Elhangzik

Jason Momoa modell és színész, Will Smith színész, illetve Lady Gaga énekes-dalszerző és színésznő neve,
Dennis Villeneuve rendező filmje, a Dűne 1. része,
a National Geographic Channelen futott Mars – Utunk a vörös bolygóra, a Netflixen elérhető Árnyék és csont és a Disney+-on látható Szemfényvesztés sorozat,
de a Kincsem filmben látható összes kesztyű is innen való,
és hogy hazai sportpéldát is említsünk: Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnok vívókesztyűje is e műhelyből került ki.

A műhely mai profilját főleg a különböző vívókesztyűk alkotják, ám a teljes paletta ennél lényegesen szélesebb. Egyfelől a kesztyűk anyagának, másfelől pedig a termék rendeltetésének megfelelően – a szezonalitás csökkentése mellett – eltérő a készítési eljárásuk. Éppen ebből fakadóan fordul József a műhely belseje felé, ahol külön-külön helyiségben zajlik a kézi- és a gépi kesztyűs munka, ezáltal számomra is szemléletesebbek a folyamatok.

Tekintettel a piac jelenlegi állapotára, Horváth József célja, hogy kellő mennyiségű munkát tudjon adni 2-3 varrónőnek – a szabászat fenntartása révén. Személy szerint a kesztyűs hahotázva ígéri meg: „100 éves koromig fogok dolgozni. Utána elmegyek nyugdíjba.”

A régi mesterségeket bemutató sorozatunk további cikkeit itt olvashatja.

The post Világsztárok kesztyűi kerülnek ki ebből a budapesti műhelyből first appeared on National Geographic.