Kiss István egy kicsinyke baranyai falucskából, Husztótról származik, immár 20 éve a Kaposvári színház kelléktárának vezetője.

A 70 lelkes kis faluban esténként hallgatni lehet a csöndet. Erről a mesebeli helyről indult vándorútra. A színházi ember néhány éve egyre sűrűbben jár vissza a faluba, amikor csak teheti, hazautazik. Testvérei a mai napig is a településen élnek, és a szülei is ott pihennek az erdőszéli temetőben.

Magad uram, ha szolgád nincsen

Istvánnnak és testvéreinek gyerekkorukban politikai okokból mellőzniük kellett édesapjuk társaságát, aki Kőszegfalván kapott munkát, és csak nyugdíjas korára térhetett haza.

Anyókánk tartotta a frontot. Akkor vettük meg a szomszédos házikót, ahol apánk fafaragással egészítette ki a nyugdíját. Halála után tíz évig nem tudtam belépni ebbe a kis házba. Azután nővérem szólt, hogy már akkora repedés van az egyik falon, hogy át lehet látni a szomszédba, félő volt, hogy összedől. Ráadásul szinte állandóan „zaklatták”, többen is meg akarták venni az emlékekkel teli házikónkat. Ekkor döntöttem el, hogy nem várok tovább, a két kezemmel, és a verejtékemmel fogom megmenteni, újjávarázsolni

– mesélt Kiss István a Sokszínű vidéknek.

Istvánnak színházi kellékesként az is a feladata, hogy a színészek és rendezők különböző problémáit megoldja. Arra gondolt, ha a munkatársaknak képes segíteni, miért ne segíthetne saját magán is.

Kiss István

Vályogvető ősök hagyatéka

Éppen akkoriban indult egy vályogos csoportot a neten, onnan, és a falubéli öregektől tanult. Igyekezett józan paraszti ésszel „kicsomagolni, lemezteleníteni a házat”, kívül-belül. Ez minimum 250 négyzetméternyi felületet jelentett a mennyezet nélkül.

Pénz híján az volt a terve, hogy a régi öregek tudásából, tapasztalataiból merít, s megpróbál mindent a környékről beszerezni. Csupán a tetőlécekért és néhány kiegészítőért fizetett.

7 napig volt segítségem, a tetőnél, a többit mind egyedül csináltam, de cseppet sem bánom. Ez egy játék, egy kihívás, egy lassú maratoni futás, és nem számít az idő. Ahogy a szobám falára is fölírtam: „Ha majd elindulsz Ithaka felé, válaszd hozzá a leghosszabb utat! Mely csupa kaland, és felfedezés.” Egyszer körbeértem már kívül a házikón, mire rávettem magam, hogy atyánk barlangjába (a mára már szépen kialakított szobába) is bemerészkedjek. Még van mit szidoloznom rajta, de itt már vannak bútorok is, és egy kis kályha. Igen, az ágyat is én csináltam

– magyarázta a kellékes.

Plafont kellett cserélni, mert az egyik gerenda megsüllyedt. Rengeteg sittet szedett le, és kevert helyette új, bő szalmás sarat. Fölszedte a döngölt padlót, mert azt tervezte, hogy hajópadlóval burkol, de a régi, több mint százéves ajtóhoz nem akart hozzányúlni. A patinás nyílászáró kilincsén rajta van a szülei keze nyoma.

István nagyon szereti azokat a bútorokat, használati tárgyakat, amiket hosszú időre terveztek.

Mivel a szoba alatt van egy boltíves pince, nem lett volna elég hely a hajópadló rétegrendjének kialakításához, ezért rögtönöztem. Visszadöngöltem inkább egy új sárpadlót. A legvégén, mi bajom lehet felkiáltással, kipróbáltam egy meszes padlódíszítést. Úgy voltam vele, ha nem jó, legföljebb fölszedem majd…Azóta is ezen mászkálok, és semmi baja. Még nem szabadalmaztatnám, de szerintem magamnak egy darabig így hagyom.

Kiss István

Ötletek és emlékek

Sárral dolgozni lassú, száradásokkal teli folyamat, s ilyenkor jönnek a legjobb ötletek. Kiss István azon morfondírozott, hogy tudná különlegessé varázsolni szülei emlékére a kis házikót. Ekkor kezdte különböző technikákkal feldíszíteni. A belső falfelületekre több helyen különleges, saját kísérleti módszerrel alkotott lapos domborműveket.

Kiss István

Van egy álmom. Ha egyszer elkészülök, megnyitom a barátaim, követőim előtt a még nem létező kaput, és mesélek a rejtett díszekről, bútorokról, emlékekről. Színházi emlékeket is raktam a falakra. Például van egy lenyomat a falon olyan pezsgőspohár talpáról, amiből Törőcsik Marika ivott a színpadon.

István úgy véli, minden emlék egy mesélni való történet. És az emberek ebben a felgyorsult világban, vágynak a lassú beszélgetésekre.

Kiss István

Amikor kipakolta édesapja fafaragó szobáját, csodálatos dolog történt.

Óvatosan kihúztam az asztal fiókját, és megtaláltam a fizetségemet. Oda volt elrejtve 15 évnyi levelezés, a szüleink között. De olyant is találtam, amit még én írtam Apánknak. A múltunk. Hát kell ennél több?

– osztotta meg István.

Üzenet az embereknek

Tavaly ősszel a kellékes üzenni akart a falunak, azokban a napokban a helyi lakosok nyomon követték a küzdelmeit. Bő kétszáz vödör sarat hordott fel a cserepekre, hogy írni tudjon a falfelületre. A falubeliek már fogadásokat is kötöttek, hogy a különös felirat fennmarad-e a helyén vagy sem.

Máig nem tudom, mi lett volna, ha nyár elején állhatok neki, és lett volna ideje normálisan megszáradni. Egyszer talán ismét megpróbálom, ugyanis leszedtem, miután megüzentem a jelszót: Élni szép! Nem tudom, mikorra fogom befejezni. Tán soha. Mert ez nekem a játszóterem és alkotóhelyem. Ahogy Kavafisz írta az Ithakában: „Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út, hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten”

– fogalmazta meg üzenetét.

Megkopott, régi parasztházak újjászületéséről többször beszámoltunk már, egy fiatal postás egy kunsági házat támasztott fel poraiból. Gyakran születik különlegesen szép hajlék egy-egy idős vályogházból, melyekben fiatal családok találnak új otthonra. Más vályogházaknál a későbbiekben más funkciót kap az épület, Ópusztaszeren például ökolábnyom-csökkentő vendégházként hasznosult a felújított ingatlan. Egy Budapestről vidékre költözött művészetpedagógus egy mindszenti parasztpolgári háznak adott új életet, melynek falai között a tulajdonos alkotótáborokat tart.

The post Őrzi a szülők emlékét a pusztulástól megmentett vályogház first appeared on Sokszínű vidék.