Keveset beszélnek arról, hogy mennyit adakoznak, pedig nemzetközi kezdeményezésekben is aktívak, például az indiai oktatási rendszer átalakítását és a kenyai gazdák boldogulását is támogatják. Walter Katalin ex-BKK-vezér és férje, Cornelius Walter tizenöt év alatt egymillió eurót adtak csak a Világszép Alapítványnak, emellett szponzorálják a Budapesti Fesztiválzenekart és segítik a demokratikus intézményrendszer mellett kiálló civileket is.
Idén ők kapták a Bridge Budapest és a Forbes közösen alapított Az Év Filantrópja Díját.
„Az adórendszer már volt?” – kapcsolódik beszélgetésünkbe nevetve a kerti fotózásról visszatérő Kati. A Villa Bagatelle (ez Kati testvére, Wirtz Ágnes és Ágnes férje, Albrecht által megálmodott hely) Gardenhouse nevű butikhoteljének nappalijában beszélgetünk, valahogy minden nagyon európai, ők is, a derűjüktől a megjelenésükig, a környezet is, a hangulat is, a téma is. Cornelius reggeli közben nemzetközi elköteleződéseiről beszél, meg persze az igazságtalan egykulcsos szja-ról, aztán nagyjából minden második sztori után megjegyzi: „but it is not for the article”.
Végtelenül szerényen mondják el, hogy valójában milyen sok ügyet segítenek, és egyetlen erős szavuk nincs azokra, akik megtehetnék, mégsem adnak. Talán egyszer kerülnek szóba a NER milliárdosai, hogy ők vajon miért nem adományoznak többet, de Katiék elintézik egy legyintéssel:
alapvető értékprobléma, és hiba, hogy úgy kezelik azt a vagyont, mintha a sajátjuk lenne.
Úgy látom, nem mérgezik az életüket azzal, hogy mások nem feltétlenül tisztességesen megkeresett vagyona miatt bosszankodnának, inkább segítenek, ahol és akinek tudnak.
Békések, kiegyensúlyozottak, ahogy Cornelius fogalmaz: a karrierjük „quite OK”. Ő a maga idejének körülbelül húsz százalékát filantróp ügyeivel tölti, amiben az is benne van, hogy egy vagyonos nyugati családnak segít adakozásaik megszervezésében („de az már nem az én pénzem”), meg az is, hogy az indiai oktatási rendszer fejlesztésén dolgozik a Mantra4Change nevű nonprofit szervezettel, illetve kenyai gazdák boldogulását támogatja. Kati pedig a BKK-vezérséget követő féléves pihenő után januárban visszatér a magánszektorba.
Kati, a húgod is megkapta már a filantrópdíjunkat (Wirtz Ágnes, a Világszép Alapítvány létrehozóját két éve díjaztuk – a szerk.), kellett, hogy legyen valami meghatározó a neveltetésekben, ami miatt mindkettőtöknek alapérték mások segítése. Emlékszel ilyenre?
Walter Katalin: Semmiképpen nem az anyagi hátterünk miatt alakult így, szüleinknek sosem volt pénzük. Az értékek, amiket átadtak, sokkal fontosabbak voltak. A művészetek például egész gyerekkorunkban a napjaink részévé váltak, állandóan az operába és hangversenyekre hordtak bennünket. Édesapánk volt az elnöke a Budapesti Fesztiválzenekar egyik alapítójának, az Országos Idegenforgalmi Hivatalnak. (Meggyes István nyitotta meg Frankfurtban Magyarország első turisztikai külképviseletét 1986-ban – a szerk.)
Cornelius Walter: Közös életünket igazából mínuszból indítottuk. Miután megismerkedtünk a 90-as években az egyetemen, Katival mindketten a McKinsey tanácsadócéghez csatlakoztunk. Akkoriban a diákhitelünk visszafizetésével voltunk elfoglalva. Magyarországra költözésünk után jó tíz évvel, 2011-ben kezdtünk el komolyabb összegeket adományozni.
K.: Annyira élénken megvan bennem a kép, hogy húszévesen a legolcsóbb állójegyet vettük meg Corneliusszal a New York-i Metropolitan Opera előadásaira, mert csak azt engedhettük meg magunknak. És csodálva néztük, hogy a programfüzetben felsorolják a támogatók nevét, több kategóriában, attól függően, hogy mennyit adakoztak a zenekarnak.
Amikor itthon ezt a Budapesti Fesztiválzenekar elkezdte, örültünk, hogy ott lehet a nevünk – kint még az utolsó sorba sem jutnánk be. (Nevet.)
Egy normális országban ezzel az összeggel, amit mi adományozunk, semmilyen listára nem kerülhetnénk fel, nemhogy egy filantróplistára.
Mekkora összegről beszélünk?
C.: Hát, a Metropolitannek egyszer egy barátunk százezer dollárt adott egy évben, és csak az utolsó támogatói kategóriába került be.
K. Éppen nemrég számoltuk össze, hogy a Világszépet eddig, az alapítása óta eltelt tizenöt évben nagyjából egymillió euróval támogattuk – ez a legnagyobb része a jótékonykodásunknak. Ágnesékkel az elején abban egyeztünk meg, hogy az alapítvány működéséhez szükséges költségvetés felét mi tesszük hozzá az ő összegükhöz. Aztán ahogy nőtt az alapítvány, ez az arány jelentősen csökkent. Most intenzív adománygyűjtési munka folyik, hogy a Világszép finanszírozása hosszú távon fenntartható legyen.
A Fesztiválzenekarnak nagyjából 150 ezer eurót adtunk eddig, de sajnos nincs nagyon időnk, hogy elmenjünk a szponzoroknak meghirdetett programjaikra. Aztán ott volt a kezdetektől a Transparency International meg a többi jogvédő szervezet, a szabad sajtó.
Miután 1999-ben Magyarországra költöztetek már mint házaspár, hamar szép karriert futottatok be, Kati huszonkilenc évesen McKinsey-partner lett, és a budapesti irodát menedzselte, Cornelius pedig globális vezető. Miért éppen 2011-ben jutottatok el oda, hogy a jövedelmetek bizonyos százalékát mindenképpen jó ügyekre adjátok?
C.: Igaz, hogy hamar egészen jól alakult a karrierünk. Én akkor döbbentem rá, hogy tennünk kell valamit, amikor a 2010-es kormányváltás után bevezették az egykulcsos személyi jövedelemadót.
Teljesen igazságtalannak éreztük ezt az intézkedést a legalacsonyabb jövedeleműekkel szemben, ahogyan Európa legmagasabb áfakulcsát is. A mi jövedelemszintünkkel privilegizált helyzetben voltunk.
Mindenkinek kötelessége hozzájárulni annak a társadalomnak a működéséhez, amiben él. Én elég szociális beállítottságú vagyok, még ha egy nagyon kapitalista, globális cégnél is dolgoztam.
K.: Úgy emlékszem, egy mckinsey-s karácsonyi partin állt ezzel elő Cornelius, és provokálta a kollégákat. A következő évben el is kezdtük, határozottan elkülönítettünk bizonyos összeget jótékony célokra. Ha az állam ilyen szinten nem segít a visszaosztásban, akkor nekünk meg kell tennünk, ez volt az ösztönző mondásunk. Nagy szerencsénk, hogy az életünk minden területén szabadok vagyunk, és választott értékeink mentén élhetünk.
Mit gondoltok, miért van ennyire elmaradva Magyarországon az adományozási kultúra?
K.: A szocializmussal a filantrópia korábbi kultúrája teljesen megszűnt, és sajnos a rendszerváltással inkább az jött el, hogy a gazdagok csak a magánvagyonuk építésére fókuszálnak. Kevesen figyelnek másokra, tisztelet a kivételnek. Hatalmas értékproblémáról van szó, és általában nagyon alacsony szintű az adományozási kultúra.
Pedig minden jövedelemszinten lehet tenni valamit. Már az is nagy előrelépés lenne, ha mindenki rendelkezne az adója egy százalékáról. Közben egyre többen és egyre többet önkénteskednek, ami nagy dolog. Ugyanakkor csak a magánemberek nem tudják megoldani azt a rengeteg problémát, ami körülvesz minket. Jó lenne, ha rendszerszinten változna a kormányzati hozzáállás, kommunikáció, akkor a magánkezdeményezések is hatékonyabbak lehetnének.
Nyilván könnyebb volt jó mintákat látni nemzetközi vállalati környezetben.
C.: A McKinsey-nél az volt a jó, hogy rengeteg pozitív példa állt előttünk a világ minden részéről. Akadtak kollégáim, akik Afrikában iskolát építettek. A cég mindig azt mondta, hogy adj, amennyit tudsz, és én hozzáteszek még valamennyit. Rengeteg programot mutattak meg a munkatársaknak, és valójában elvárás volt az adakozás, a jó ügyek támogatása. Ehhez képest a magyarországi cégeknél ez hiányzik, az egész ökoszisztémában kevés a jó minta.
K.: Egynapos erőfeszítéseket sokat látunk, egy-egy cég az összes kollégájával elmegy mondjuk kerítést festeni egy óvodába, ami nagyon szép dolog, de nem erre van szükség. Ágnesék is szokták mesélni, hogy az állami gondozottakat elhalmozzák csokival és játékkal karácsonykor, de ettől még semmi sem fog megváltozni.
Az nem célzott segítség, hogy az emberek meg akarnak szabadulni a holmijuktól, és odaadják a rászorulóknak.
Az lenne a megoldás, ha profin menedzselt civil szervezetekre bízná mindenki azt az összeget, amit adakozásra tud fordítani. Ők tudják a legjobban, hogy a pártfogoltjaiknak mire van szükségük.
Van egy másik nagyszerű forma, ami minden jövedelmi szinten tudna működni, és például Németországban már nagyon elterjedt. A születésnapokon vagy más alkalmakon az ünnepeltek azt kérik meghívottjaiktól, hogy ne vegyenek ajándékot, az arra szánt pénzt költsék inkább jóra, akár egy megnevezett nonprofit szervezetnek utalják át.
A fiatalabb generációk már talán jobbak ebben, legalábbis ezek a születésnapi adakozások a tapasztalatom szerint náluk már egyre gyakoribbak.
K.: A fiataloknál az erős környezettudatosság és az iskolai közösségi szolgálat miatt erősödik a társadalmi ügyek iránti érzékenység. Úgy tűnik, ez a generáció tudatosabban fordul a közösségi felelősség felé. A nagy kérdés, hogy a mesterséges intelligencia által is gyorsított strukturális munkaerőpiaci átalakulások mellett hosszú távon milyen pénzügyi mozgásterük lesz.
A kormány enyhén szólva sem civilbarát hozzáállása szerintetek mennyire hat az adományozási kultúrára?
K.: Számtalan kormányzati intézkedés van negatív hatással a civil szféra támogatására, például a névtelen adományozás korlátozása, a listázások. De ez nem is magyar sajátosság, legfeljebb mi voltunk a példa, ma már az USA is támadja a civileket.
C.: A civil, az alapítvány, az NGO szavak mára igencsak negatív jelentést kaptak. Sok országban indult támadás ellenük, a médiában is rosszul csengenek ezek a szavak. Akkor meg hogyan adnának vissza az emberek a jövedelmükből, ha nem bíznak ezekben a szervezetekben? Miközben ezek a szervezetek hidat képeznek a társadalom különböző rétegei között, elősegítik a közösségi részvételt és erősítik a társadalmi kohéziót. Mégis egyre hangosabb a globális kritikai hang, és ez nagyon kontraproduktív.
Ahogy mondjátok, a minta sokat segít. De sokáig ti sem beszéltetek a filantróp tevékenységetekről, mintha az utóbbi években kezdtetek volna inkább előjönni vele. Most több időt is szántok rá?
C.: Nekem azóta van igazán sok időm ezzel foglalkozni, hogy 2020-ban eljöttem a McKinsey-től. Azóta az időm körülbelül húsz százalékát filantróp tevékenységgel töltöm, és amikor nem a saját pénzemet költöm jó célokra, akkor egy vagyonos nyugat-európai család filantróp erőfeszítéseit segítem. Ez nem az én pénzem, benne van a munkaköri leírásomban. (Cornelius a LinkedIn-profilja szerint a liechtensteini hercegi család tanácsadója – a szerk.)
A közjóért végzett tevékenységnek sokféle formája lehet. Például, ahogy Kati is tette, a közszférát választani a versenyszféra helyett. Ez önmagában filantrópia, ha azt nézzük, hogy mennyi pénzt kereshetett volna ez alatt az idő alatt a magánszférában.
Kati, sosem bántad meg a felmondásodat?
K.: A csapat és a témák hiányoznak, de a mindennapok realitása, amit a közgyűlés és bizottságok működése körül látok, nem az én világom. Az igazi szépsége az volt a munkának, hogy milyen nagy eredményeket, hatást lehetett elérni. Ilyen körülmények között ez már nem volt reális.
Mit tartasz a legnagyobb eredményednek?
K.: Ha kézzelfoghatót kell mondanom, talán a digitalizációt, a BudapestGO létrehozását említeném. 2021. januárban kezdtem a BKK-ban a munkát, és a következő év február 14-én, Valentin-napon elindult a BudapestGO. Azért ez nem hosszú idő, főleg nem a közszférában.
Emellett bebizonyíthattam: a közszférában is lehet teljesítményorientált, emberséges szervezetet létrehozni.
Nagyon nagy különbség ez, ha a szervezetre jellemző a pszichológiai biztonság, könnyebben jönnek az eredmények. A jó teljesítmény nem félelemből, hanem bizalomból születik.
The post Közös életüket mínuszból, diákhitellel indították, mára nagy adományozók lettek, de inkább csendben segítenek appeared first on Forbes.hu.
