Január 5-én, az év első hétfőjén rögtön robbant a hír: a Leeds United otthonában játszott 1–1-es döntetlen után a Manchester United vezetése menesztette vezetőedzőjét, Rúben Amorimot – aki a meccset követő sajtótájékoztatóján épp azt magyarázta, hogy menedzsernek érkezett.
Bár nem halogatta sokáig az edzőváltást a United, így is csak másodiknak sikerült lenni: a Chelsea már újév napján lapátra tette Enzo Marescát.
Hogy a klub intézményi struktúrája milyen súlyos gondokkal küzd több mint egy évtizede és mindez hogyan maradt meg az Ineos érkezésével, arról már sokat hallottunk. Omar Berrada vezérigazgató és a kisebbségi tulajdonos Ineost igazgató Jim Ratcliffe, valamint a sportigazgató Jason Wilcox felváltva gyakoroltak nyomást Amorimra a háromvédős rendszer elengedéséért, amire a portugál nem volt hajlandó. A feszültségek már a Leeds elleni meccset megelőzően nyilvánvalóvá váltak, az edző pedig – néhány rövid próbálkozást leszámítva a négyvédős rendszerrel – utolsó meccsén is kitartott a 3-4-3 mellett – másnap pedig mennie kellett.
Az Amorim-féle United tavaly tavaszi vesszőfutásáról annak idején részletesen írtunk. Erik Ten Hag megkésett kirúgását követően Amorimnak szezon közben kellett volna átállítania a keretet az általa kizárólagosan preferált dinamikus, direkt, elmozgó 3-4-3-ra. Ez nem sikerült:
Az Európa Ligában legalább sikerült a döntőig menni, de minden idők egyik legrosszabb európai kupadöntőjén még a szintén pocsék Tottenham játékát is alulmúlták, és 1–0-s vereség lett a vége.
A keret átalakítása nyáron sem történt meg: ugyan a támadóhármas Benjamin Sesko, Bryan Mbeumo és Matheus Cunha érkezésével több mint 200 millió fontért teljesen kicserélődött, a kezdő többi része nagyjából változatlan maradt. Bár a klub retorikailag hosszú távon is elköteleződött Amorim mellett, a keretet alig-alig igazították a portugál edző elképzeléseihez. Így már ősszel is voltak kínos bukták, például a Grimsby Town elleni kiesés az FA Kupából, összességében a portugál kirúgásakor a United mégis hatodik helyen állt a bajnokságban, a BL-indulástól mindössze két pontra elmaradva. Eközben a támadásban szorgalmazott mintázatok az új hármassal egyre jobban működtek, ugyanakkor a csapat hátul az egész mezőnyben a hetedik legtöbb gólt kapta.
Amorim először december közepén, a Bournemouth elleni 4–4-es gólparádén váltott át négyvédős rendszerre. Igaz, hogy ez volt az első próbálkozás, de a Bournemouth és a Newcastle elleni meccsből látni fogjuk: a Unitednek négy- és ötvédős rendszerben is ugyanazok a taktikai problémái voltak, amelyek a szakember játékszisztémájának is alapvető gyengeségei. Ráadásul még annak megítélése sem egyértelmű a nyilvánosságban, hogy melyik meccsen pontosan milyen felállásban játszott a United.
és a Manchester United játékának problémáit a belső, stiláris jellemzőkben kell keresni.
Kezdjük a védekezéssel
Sokat emlegetett tény, hogy a Manchester United 20 bajnoki meccsen 30 gólt kapott, csak a tabella hat leghátsó helyén szereplő csapat kapott többet. 28,29 xG-nyi helyzetet engedtek az ellenfeleknek, ami már nem annyira kiugró: például a harmadik Aston Villa és az ötödik Chelsea is mögöttük van ebben a tekintetben. Csakhogy ők nem kaptak annyi gólt ezekből a lövésekből, mint a MU.
A Manchester United védekezésben 4-4-2-ben és 5-2-3-ban is agresszív, emberfogásos letámadást alkalmazott, azt, amivel Amorim már tavaly tavasszal és Portugáliában is végig próbálkozott. A tavaly sokszor passzívvá váló védekezés most jóval agresszívabb volt: a United akciónként a hatodik legkevesebb, 9,64 passzt engedte az ellenfeleknek, míg az ellenfél támadóharmadában a harmadik legtöbb, 64 labdaszerzése volt a Nottingham (75) és a Brighton (65) mögött.
Amorim csapata a labdát konstansan támadva, egészen magasra mozdul ki a blokkból, a cél az volt, hogy a pálya minél magasabb pontján labdát szerezzen, aminek érdekében nemcsak a labdás megtámadására volt szükség, hanem a közeli passzopciók lezárására is. A túloldalt játszó szélső vagy szélső védő betolódott a pálya közepére a kompaktságot megőrizni, de a belső játékosok, főleg a két védekező középpályás hajlamos volt túlságosan is követni az emberét, ami területet és passzsávot nyitott az ellenfélnek a pálya közepén.
Ráadásul Amorim csapatai nemcsak a pálya teljes mélységében, hanem gyakran teljes szélességében is letámadnak: míg egyes csapatok a pálya széleit szeretik felkínálni az ellenfélnek, Amorim ezeken a területeken is agresszív kettőzést kér a szélső védőtől és a szélsőtől, erre elméletileg az 5-4-1 és a 4-4-2 is alkalmas. Csakhogy ilyenkor a középpálya kompaktsága szétszakadhat, és, ha az ellenfél sikeresen juttatja vissza középre a labdát, akkor ismét nyitva maradnak a passzsávok.
Védekezés a Newcastle ellen: itt éppen öt védő, mindenki az emberére figyel, miközben a középpálya széles, így az ellenfélnek van helye a vonalak közé bepasszolni a labdát.
Védekezés a Bournemouth ellen, négy védővel. A középpályán megint mindenki az emberre támad ki, de megnőnek a játékosok közötti távolságok, így az ellenfél megint fel tudja passzolni a labdát.
Hogy melyik játékrendszerben lehet ezt jobban játszani, azon elméletileg el lehet vitatkozni: négy védővel eggyel több ember jut letámadni az első két sorban, viszont eggyel kevesebben maradnak hátul, ha a letámadást az ellenfél kipasszolja. Ám, mint a képeken láttuk, a Uniteddel ez mindkét variációban előfordult. Ráadásul a gyakorlatban a négy- és az ötvédős rendszer sem tisztán jelent meg a pályán: bizonyos szituációkban például Patrick Dorgu 4-4-2-ben is visszafelé követte az emberét. Ezért lényegesebb a játék állandó gyenge pontjaira, mint a mikroszintű vitákra koncentrálni.
Támadásban a United
Az újonnan összeállt Mbeumo, Sesko, Cunha trióval már elég sokat megmutatott Amorim abból, amivel Lisszabonban a Goncalves, Gyökeres, Trincao hármassal sok semleges néző szimpátiáját is kivívta. Az edző labdás játékának legfontosabb jellemzője, hogy támadó, lendületes, elmozgó játékot játszat:
Agresszívan letámadó csapatok ellen, ha nem adják el a labdát, ez nagyon nyílt, látványos meccset eredményezhet. Kisebb csapatok ellen pedig a három védő és a két védekező középpályás kitűnően alkalmas arra, hogy középen kicsalogassák az ellenfelet, majd jöhet a direkt felpassz a három támadónak, miközben a két szárnyvédő a széleken rohamoz. Labdaszerzés után is az azonnali kontra a cél: ha az ellenfél ívelgetős focit játszik, akkor ez oda-vissza csapkodást és szűk területen labdavesztést okozhat, amiből a csapat akár közvetlenül is gólt kaphat.
Labdavesztés a Bournemouth ellen. A letámadás Shaw-t ívelésre kényszeríti, de Seskót lefejelik. A labdakihozatalnál a United kinyílt, így az ellenfél azonnal felpasszolja a labdát, és gólt szerez.
A United meccsenként 11,15 passzt teljesít a saját térfelén, amivel a középmezőnyben van, a legfontosabb tehát a labda gyors előrejuttatása. Csakhogy Yoro, Heaven és Luke Shaw is megzavarható nyomás alatt. Ráadásul, mivel az ellenfél védelmi vonalának magasságától függetlenül a United mindig azonnali áttörésre törekszik, ez megnöveli a labdavesztés kockázatát. Ha ugyanis a belső védők nyomás alatt passzolják vagy ívelik fel a labdát a három támadónak (mert a magasabb labdák sem ritkák), akkor nekik sokkal gyorsabban kell a kapu elé felérniük. Az egész csapatnak jóval kevesebb tér és idő áll rendelkezésre a pontos játékhoz, mint a lassabb, türelmesebb csapatoknak. Nem véletlen, hogy a United teljesítette a negyedik legtöbb sikeres hosszú passzt a mezőnyben, de az összesített 79,7 százalékos passzpontosság mindössze kilencedik a mezőnyben.
Labdakihozatal a Bournemouth ellen. Nyomás alatt a cél az azonnali felpassz a támadókhoz – Sesko átvétel után sem lassítja le a játékot, hanem azonnal kapura tör, így a többieknek is nagyon gyorsan kell felérni, a csapat mélységben kissé szétszakad, labdavesztés a vége az ellenfél tizenhatosánál.
Sikeres gyors támadás a Bournemouth ellen: egy légi párbaj után Cunha összeszedi a labdát, Mbeumóhoz passzol, majd mélységbe indul. Sesko mögé kerül, centerezik az átlósan beinduló Cunhához, aki némi szerencsével gólt lő.
Mélyen védekező csapatok ellen a három belső védő igyekszik a labdát minél gyorsabban felpasszolni, de a szélre, a szárnyvédők felé adott hosszú passz sem ritka Casemiro, Ugarte vagy Bruno Fernandes részéről. A számok alapján a United támadójátéka kifejezetten erős: 36-tal a harmadik legtöbb gólt, 41,34-gyel pedig a második legmagasabb xG-mutatót hozza. Ennek ellenére a direkt stílus miatt Seskóéknak nem a felállt fal elleni játék a legnagyobb erősségük: a helycserés, sokmozgásos játék jobban kijön, ha több terület van a védelem mögött. Ezért időnként klasszikus beadásokból kellett veszélyt teremteni, így Dalot és Dorgu sokszor az erősebb lábukkal ellentétes oldalon játszottak.
Felállt fal elleni játék. 3-2-5/3-1-6-os szerkezet, a cél a minél gyorsabb felpassz. Háromszögjáték a szélre, mögé kerülés, a felfutó szélső védőtől duplapassz, majd átlós beindulás. Elmozgó játék.
Gól felállt fal ellen: bal szárnyvédőként Dalot jobbal beadja, Amad a túloldalról érkezik, és közelről a kapuba lő.
Összességében tehát, mint láttuk, a United támadójátékban előrelépett tavaly tavaszhoz képest, de ez az egyensúly rovására ment:
Nyilvánvaló, hogy a United kerete nem volt megfelelően hozzáigazítva Amorim elképzeléséhez, de könnyen lehet, hogy az a Premier League szintjén a legjobb játékosokkal sem lett volna versenyképes. Arról már sok szó esett, hogy milyen hátrányokkal jár, ha egyes edzők – mint például Mikel Arteta vagy tavaly még Pep Guardiola – túlságosan is a kontrollra törekszenek, ezzel lelassítva csapatuk játékát. Nos, Amorim a ló túlsó oldalán van: sakknyelven szólva soha nem zárja, hanem szinte folyamatosan nyitja a játék állását.
A labdával és labda nélkül is állandóan dinamikus futball a United meccseit nagyon látványossá teszi, nem véletlen, hogy a közösségi médiában sok szurkoló kiállt a távozó portugál edző mellett. Ugyanakkor ez egyrészt a kontroll elvesztésével járhat, másrészt a döntéseket az erősebb ellenfelek miatt sokkal kevesebb hely és idő van meghozni. Nem véletlen, hogy a Guardiola-féle City játéka is azért változott meg idén, mert sokkal jobban megtalálják az egyensúlyt a türelmesebb labdabirtoklás és a gyors áttörések között.
A hal persze a fejétől bűzlik: a klub vezetése a szezon közepén engedte el az Amorim-projektet, miközben elképzelés sincs arról, hogy merre kellene továbbmenni. A Burnley ellen ideiglenesen az U18-as csapatot edző egykori klublegenda, Darren Fletcher irányított, de egyes hírek szerint a szezon végéig Ole Gunnar Solskjaer lehet a megoldás. Az angol rekordbajnok klub leginkább egy önmagába harapó kígyóra kezd hasonlítani, ahonnan a topjátékosok és a topedzők már szívesebben távoznak, mint érkeznek.
Az adatok forrása az Understat és az Fbref.
The post Nemcsak a keret és a klub, de a liga sem volt alkalmas Rúben Amorim játékára first appeared on 24.hu.
