Hispaniola szigetének déli, karsztos vidékén, ahol a mészkő felszínét csak vékony, vöröses talaj fedte, húszezer évvel ezelőtt egy bagoly élt egy barlang homályában. Éjszakánként a bagoly elrepült vadászni, majd hangtalan szárnymozdulatokkal tért vissza zsákmányával, és azt nyugalomban elfogyasztotta. Azonban jó bagolyhoz méltó módon hamarosan felöklendezte a megemészthetetlen maradványokat: apró csontokat, állkapcsokat, fogmedreikből kihullott fogakat.
A bagolyköpet lassan szétmállott a barlang padlóján, a csontdarabok azonban ott maradtak a sötétben, miközben lassan rájuk rakódott a finom agyagos üledék. Évek, majd évszázadok során újabb és újabb rétegek fedték be őket, míg a bagoly egykori vacsorájának csontjai végleg eltűntek a föld alatt, megőrizve egy-egy pillanatot a régmúlt világból.
A barlangban egykor pihenni vágyó bagoly a ma élő gyöngybaglyok kihalt, igen nagy termetű rokona, a Tyto ostologa volt. Az állat egymást követő sok generációjának adhatott otthont a barlang, akár sok száz vagy ezer éven át. Félelmetes ragadozó lehetett, mérete és képességei lehetővé tették, hogy rendszeresen zsákmányolja az akár 1,5 kilót is elérő Plagiodontia araeum nevű, szintén kihalt, leginkább talán egy nutriakölyökre emlékeztető, ám száraz erdőségben élő rágcsálót.
Ez utóbbi állat csontjai jelentik a történetünk helyszínét. A történet folytatásáról született vizsgálatok eredményeit a Field Museum ismertette.
A Cueva del Mono (Mono-barlang) mélyén végzett feltárások során találták meg a rágcsáló állkapcsok töredékeit, amelyekben üresen ásító fogmedreket és más csontokat alakítottak bölcsővé az egykori vadméhek, utódaik számára. A több állkapocs mellett koponyacsont, csigolya, de még egy üreges lajhárfog is szerepelt e bölcsők helyei közt. Néhány méhbölcső maradványait a puszta talajban azonosították.
A bölcsőkre véletlenül bukkant rá egy kutató, aki a maradványok preparálásán dolgozott. Észrevette, hogy egyes üregekben szabályos, egymáshoz rendkívül hasonló kitöltés található. Míg alapesetben a csontok üregeit, hézagait a barlangi üledék szabálytalan módon tölti ki, itt arról volt szó, hogy a kitöltés egyszerűen mesterségesnek, megmunkáltnak tűnt a sima, homorú felületével. A felfedező, majd a kutatást is vezető Lázaro W. Viñola-López korábban egy másik feltáráson már látott hasonlót.
Miután ráébredt, hogy valószínűleg méhek bölcsői lehettek ezek a különös képződmények, alaposabban is vizsgálni kezdte őket.
Egyes üregekben még annak a virágpornak a nyomait is megtalálta, amelyet egykor a méh anya a lerakott petéje mellé felhalmozott, a kicsinye felnövekvéséhez szükséges táplálékként.
Az egyes méhbölcsők picikék voltak, 4 milliméter átmérőjű, 6 milliméter hosszú kis ovális képződmények, amelyet a méh úgy épített fel, hogy a sár és a nyála keverékét apránként beigazgatta az üregbe. Hasonló módszerrel ma is nagyon sok magányos vadméhfaj él.
Érdekes módon az egyes üregekben egymás után több méhgeneráció is felnőtt, azonban a bölcsők egymásba épített vékonyka rétegeit csak mikro-CT vizsgálattal lehetett elkülöníteni. A méhek azért építhették a csontokba a bölcsőiket, mert így azok nagyobb védelmet kaptak a ragadozók, paraziták ellen, mint ha egyszerűen csak a talajba mélyített üreget használt volna a méh.
Mivel a barlang meleg, nedves körülményei nem tették lehetővé a finom, aprócska méhivadék testi maradványainak fennmaradását, ezért a kutatók azt nem tudták megmondani, miféle méh lehetett a „tettes”. Mivel a fészkek a csontokban voltak, ezért ez alapján kapott nevet a nyomfosszília: Osnidum (csont + fészek) almontei (Juan Almonte Milan őslénykutató, a barlang felfedezője tiszteletére).
Ebből nem derül ki, hogy miféle méh is volt ez, akár az is lehet, hogy még ma is a szigeten élő fajról van szó. Sajnos meglehetősen keveset tudunk Hispaniola vadméheiről… Az is lehet persze, hogy ugyanúgy kihalt e faj is már, ahogy a csontok egykori tulajdonosai.
A bölcsők mérete, falvastagsága és más tulajdonságai alapján valószínűsíthető, hogy a karcsúméhek (Halictidae) csoportjához tartozhattak az egykori építők, számos más méhcsoportot egyszerűen ki lehetett zárni.
Ez az első eset, hogy csontokban fészkelő méhek bölcsőit azonosították. Valószínűleg a helyszíni körülmények vezethettek ehhez. A mészkő borította területen nem sok talaj van, és így a méhek számára nem igazán nagy védelmet tudott az biztosítani. A barlang viszont nagyobb védettséget adott, különösen a sok bagolygeneráció által felhalmozott csontok révén. A méhek kihasználhatták ezt a remek lehetőséget.
The post Vadméhek nőttek fel ebben az ősi koponyában first appeared on National Geographic.
