Stresszes helyzetekből és izgalomból sincs hiány a Directive 8020-ben, ugyanakkor ez örömteli, mert így a The Dark Pictures sorozatba visszatért a kraft.

Imádjuk a nyolcvanas-kilencvenes évek mozijait, de az akkor készült sci-fiket meg különösen. Az a korszak volt ez, amikor látványosan fejlődésnek indultak a vizuális effektusok, s noha közel nem volt még tökéletes a rendelkezésre álló repertoár, a trükkmesterek hihetetlen lelkesedéssel pótolták a hiányosságokat, hogy nekünk maximális legyen a beleélés élménye. Alien sorozat, Halálhajó, A Dolog…. Lehetne még a listát folytatni, de talán mindenki egyetért, hogy a felsoroltak mind remek filmek.

Joggal hihettük, hogy amikor a CG majd tökélyre ér, akkor elérkezik a kánaán és kapjuk majd a jobbnál jobb alkotásokat. Nem így lett, de ebbe a hitvitába most ne is menjünk bele mélyebben. Viszont aki profitált, az a videojátékipar, mert a fejlődés révén már itt is tovább léptünk a “kör kerget egy négyzetet” szinttől (réges rég persze). A filmszerű játékok egyáltalán nem ritkák már és ennek a The Dark Pictures sorozat az egyik legfőbb szószólója. Az ezt készítő Supermassive Games ugyan sosem volt képest túllépni a saját árnyékán és (legalább csak) megismételni az egészet elindító Until Dawn sikerét (The Quarry ide vagy oda).

Jó rég nem jelentkezett a széria, az utolsó jelenés még 2022-ben történt a Devil in Me-vel, már ha a csakis PSVR-ra megjelent Switchbacket nem számoljunk, de az amúgy is egy spinoff volt. Persze ha leltárt készítünk, akkor megvan mivel ütötték el az időt, hiszen tavalyelőtt a Dead by Daylight univerzumban játszódó The Casting of Frank Stone-t kalapálták össze bérmunkában, az elmúlt ősszel pedig a Tarsiertől átvett Little Nightmares III jelent meg. Ugyanakkor a nagy szünet így is kicsit mosolygásra készteti a hozzám hasonló rosszmájúakat, hiszen anno fél éves rotációban képzelték el a srácok az antológia részeinek érkezését.

No de itt van végre a Directive 8020, ami több fronton is komoly újdonságokat, vérfrissítést hoz a széria életébe. Az új kezdet talán már onnantól kezdve is szimbolikus, hogy ez a második évad (hülye érzés ezt leírni, mert négy éven át tartott az előző) első része, valamint hogy immár a The Dark Pictures elmaradt a címből, de máshol sem jelenik meg szignifikánsan. A korábbi keretrendszer sincs már meg, vagyis a folyton mesélő és közbeszóló Kurátor is hiányzik. Pontosítok: nincs már, mert igazából nem bánjunk, kissé megfáradt ez a formátum négy részen át és nem volt világos a Supermassive mit akar elérni vele (ezek szerint számukra sem).

Tesztünk alanya ráadásul szakít a hagyományokkal a sztori terén is – most először nem bolygónkon játszódik, ugyanis egy vérbeli sci-fit kaptunk. Egy expediciós űrhajó fedélzetén lesz dolgunk, melynek legénységét olyan célból indították útnak, hogy új otthont találjanak a saját otthonát 2061-re sikeresen tönkrevágó emberiségnek (hol is láttam ugyanezt a közelmúltban?). A cél tehát a tizenkét fényévnyire lévő Tau Ceti f, ami egész jónak tűnik a pamamétereit tekintve, csapatunk feladata hogy felmérjék és előkészítsék a terepet az őket fél év késéssel követő kolonizáló hajó előtt.

Egy sajnálatos meteor baleset miatt azonban a legénységnek korábban kell ébredni a mélyalvásból és a “reggeli kóma” mellett az is gondot okoz, hogy “mellékes módon” egy idegen organizmus is a fedélzetre került. A jövevények ráadásul nem békés szándékúak, képesek bárkinek felvenni az alakját és finoman szólva az ártó szándék vezérli őket. A tét tehát immár a túlélés. Mint látható, a sztori és a hangulat erősen építkezik a bevezetőben említett művekből (nem véletlenül említettem tehát azokat), ám mégsem érződik olcsó másolatnak (vagy ha mégis, akkor melyik mai sci-fi eredeti?). 

Őszintén szólva tehát a sztori nem alanyi jogon jó, hanem mert jó helyről építkezik, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne klisés, vagy ne lennének benne lejtmenetnek. Azt viszont könnyedén kijelenthetjük, hogy a Directive 8020 a The Dark Pictures sorozat egyik jobban sikerült darabja. A szereplők ugyan nem annyira karizmatikusak, de talán a széria életében most először éreztem, hogy nem csupa gyépés és ellenszenved alak gyűlt össze, akik a döntési helyzetekben a lehető legidiótább dolgokat csinálják. 

Merthogy döntési helyzetek az elődökhöz hasonlóan bőven vannak, s talán a szokásosnál nagyobb súllyal (vagy inkább úgy mondanám, hogy most tényleg számít mit választunk). A Supermassive ennek kivitelezéséhez szemtelenül lekoppintotta a Detroit keretrendszerét. Ők Turning Pointnak hívják, egy folyamatábrán látjuk a kulcs történéseket, (akár elhalálozásokat) és bármikor, menet közben is vissza tudunk tekerni, hogy újrajátszuk a számunkra nem szimpatikusan alakult jeleneteket (felül pedig egy százalék mutatja, az adott fejezeten belül hol tartunk, merthogy ilyen módon az összes variáció megtekintéséhez vagy többszöri végigjátszás, vagy folyamatos vissza ugrálás szükséges).

A másik újdonság, a lopakodás megjelenése, pontosabban az eddig használt kezdemény kibontása és komolyabb mennyiségben való alkalmazása. Ezzel a Supermassive kicsit jobban nyitott a klasszikus akció-kalandok irányába, kibővítették a döntéseken alapuló játékmenetet, nem lehet már interaktív mozinak csúfolni a játékaikat ezentúl (de). Sajnos azonban ezekről a szegmensekről elmondható, hogy azért nem kifejezetten mélyek, így hamar unalmassá válik a guggolva közlekedés (túl is használták a feature-t).

Véleményem szerint a Directive 8020 hibája, hogy a végre jól eltalált alapsztori és az elfogadható karakterek mellé nem igazán sikerül történetet rendesen kibontani. Sokszor van üresjárat és ezt gameplay részekkel sem sikerült megoldani. Például igen olcsó az, amikor meg kell tankolni egy járművet, akkor a hozzá szükséges gépezet természetesen az űrhajó másik végében van (miért is lenne máshol, minek a logikus felépítés?), ami már hemzseg az idegenektől. De említhetném a csapat kötelező(?) széválásait, ahol a hősködő fél rendszerint ugyanott köt ki és semmit nem nyer ezzel (de persze méretes szívások árán), ahol a társak normál módon közlekedve. Ha ehhez hozzávesszük a lopakodós részek már említett  unalmasságát, illetve sztori széthúzását (árulkodó az is, hogy gyakran időugrásokkal próbálják a feszültséget fokozni), akkor már sejthető mi a játék gyenge pontja.

Minőséget tekintve viszont nem volt gondom, pedig a sorozat korábbi részei hemzsegtek mindenféle apróságoktól. Talán az is segített, hogy premier (na és pár patch) után játszottam, de az Xbox változat nem mutatott semmi jelentős csúnyaságot, pedig én közismerten háklis vagyok erre. Talán az új engine is segített (immár Unreal 5), de lehet a hosszabb fejlesztési idő tette meg a hatását. A grafika is szép, habár a karakterek ábrázolása továbbra is sokszor azért merev és kicsit az uncanny valley érzést hozza. Azt gondolom, hogy a  Directive 8020-szal a The Dark Pictures a szebbik orcáját mutatja végre ismét, s noha tökéletes játékot most sem kapunk, mindenképp a jobbak között fogjuk emlegetni pár év múlva, vagy akár most is az összehasonlítgatások alkalmából. Talán csak egy tökösebb végkifejlet hiányzott, amit a több befejezés ellenére sem kapunk meg.

Értékelés: 7/10
Fejlesztő, Kiadó: Supermassive Games
Platform: PS5