Lassan halad az autó a Bivalyos tanya felé, néhány méternyire gyurgyalagok röppennek fel, szemben, az árnyékban bivalyok legelésznek. Esőnek – egyelőre – nyoma sincs, ami jó hír: előreláthatóan órákat töltünk majd el a terepen.

Az Inárcs és Dabas közelében fekvő, védett, Natura 2000 terület a Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság (DINPI) vagyonkezelésében áll, de azt haszonbérleti szerződéssel egy gazda legelteti. A helyszínen 2019-ben különleges projekt kezdődött, melynek csúcspontjaként 2024. május 31-én első alkalommal engednek szabadon rákosi viperákat a DINPI területén – ezért érkeztünk most ide.

A szakértők célja az volt, hogy a Bivalyos tanyánál speciális legeltetéssel teremtsék meg a fajnak, valamint a zsákmányállatainak kedvező környezetet.

Magyarországon két mérgeskígyó-faj is él, a keresztes, illetve a rákosi vipera, mindkettő fokozottan védett, utóbbi egyben Európa legveszélyeztetettebb mérges kígyója.

A fajra – pontosabban a parlagi vipera alfajára – nagyon súlyos hatást gyakorolt a második világháborút követően kialakult nagyüzemi mezőgazdasági gyakorlat, de a jelek alapján már a 19. század gépesített agráriuma sem kedvezett neki. A városok terjedése végül szinte lehetetlen helyzetbe hozta az állatot, amelynek egyedszáma az 1990-es évekre drasztikusan lecsökkent.

A kígyók, főleg a mérges kígyók megítélése hagyományosan nem túl jó, a hazai fajokat is rengeteg tévhit övezi. „Sokan hatalmas, agresszív, veszélyes állatoknak hiszik a rákosi viperákat, de valójában egy meglehetősen kicsi, kifejezetten félénk, nagyjából 50 centiméter hosszúra megnövő fajról van szó. A kollégák tapasztalatai alapján tényleg csak akkor mar, ha már nincs más választása. Alapvetően pontosan tudja, hogy nincs esélye leteríteni az embert” – mondja Major Borbála, a DINPI projektmenedzsere a National Geographicnak, ahogy a tanya felé tartunk.

A rákosi vipera megmentésén, szaporításán régóta dolgoznak a szakemberek, a tenyésztési programban már több ezer példány jött világra – a faj álelevenszülő, az utódok a nőstények testében fejlődnek egy hártyás burokban, amelyet megszületésük után szakítanak fel a fejükkel. Korábban több helyszínen, több alkalommal engedtek szabadon példányokat a Kiskunsági Nemzeti Parkban és a Fertő-Hanság Nemzeti Parkban, a DINPI viszont még nem hajtott végre hasonló akciót.

Nem kell sietnünk

Megállunk, az egyik kocsi csomagtartójában tíz láda lapul, minden ládában egy-két zsákocska, a zsákokon belül pedig a rákosi viperák, összesen 50 egyed. Mint Halpern Bálint herpetológus, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület munkatársa kiemeli: nincs miért sietnünk, reggel van, délutánig nem lesz eső, a kígyók pedig az éjszakai hőmérséklet miatt most nyugodtak. Ha felmelegednek, már kicsit küzdelmesebb velük dolgozni.

A védőkesztyűkön látni, hogy időnként odakapnak, ha megfogja őket a szakember. Halpern Bálint szerint ha kampóval emelik őket, nem marnak, általában csak próbálnak kapaszkodni.

Az állatokat egy elkerített területen engedik szabadon, itt védve vannak a szőrmés ragadozóktól, például a rókáktól, illetve remélhetőleg az embertől is, a fajt ugyanis illegálisan mind a mai napig gyűjtik. A természetben az egyik fenyegetést a vaddisznók jelentik a viperákra, a kerítés őket is távol tartja, egyedül a levegőből érkezhet támadó, például gólya.

A gyepen tíz mesterséges, kerámiából készített telelőüreget alakítottak ki, a kígyókat ezekbe helyezik, majd egy napra lezárják azt. Az eljárást régóta alkalmazzák a programban: mivel a példányok szabadon engedésük előtt olyan szabadtéri terráriumokban élnek, ahol ilyen üregekben kereshetnek menedéket, így nem ismeretlenek számukra ez a környezet, az egynapos bent tartás ugyanakkor segíti az akklimatizációjukat.

A kitelepítés mindenképp stresszel jár, fontos, hogy az állatok ne kezdjenek el a mezőn hanyatt-homlok menekülni, nehogy ragadozók áldozatául essenek.

Másnap aztán végleg kiszabadulnak, hogy bejárhassák a területet. Mivel a rákosi viperák életükben nem mozognak nagy távolságokat, remélhetőleg többé-kevésbé a helyszínen maradnak majd.

A darázstól jobban félhetünk

Az első néhány egyed egészen jól tűri a kihelyezést. Halpern Bálint szerint általában az első példány bejuttatása a legnehezebb a telelőüregbe, ha a társak megérzik a telelőüregben a kígyószagot, már együttműködőbbek. Azért így is gyakori, hogy a vipera megpróbál kijutni, főleg a hímek barátkoznak meg nehezen a bezártság gondolatával.

„Vannak köztük olyan példányok, amelyek épp vedlés előtt állnak. Az a tapasztalatunk, hogy ilyenkor nem látnak jól, és nagy jelentősége van, hogy olyan üregnél tartózkodhatnak, amelyben el tudnak bújni” – emeli ki a szakember.

Néhány lépésről nézve a viperák valóban egészen aprók, a fotós kolléga közeli képein viszont kirajzolódnak a mérges kígyók klasszikus vonásai, a macskaszerű szem és a méregfogak. Ahogy melegedik az idő, az állatok kezdenek ébredezni, egy-egy példány már odakap, szerencsére a védőkesztyűn nem tudnak áthatolni.

Halpern Bálintot óvatlan pillanatokban korábban érte már marás, amely ugyan ártalmatlan, de azért kellemetlen, leginkább erősebb lódarázscsípéshez lehetne hasonlítani.

Az allergia persze problémát okozhat egyeseknél, ám ebből a szempontból egy méh- vagy darázscsípés például nagyobb kockázatot jelenthet.

Arra, hogy Magyarországon bárkit megharapja egy rákosi vipera, igen kicsi az esély: félénk, kis területen élő fajról van szó, amely ráadásul olyan környezetekben fordul elő, ahol ember elvétve jár. „Lehet tőle félni, de némi túlzással egy magyart még mindig nagyobb valószínűséggel ér cápatámadás, mert előbb találkozik cápával nyaraláson, mint rákosi viperával itthon” – teszi hozzá a szakember.

Minden vipera más

A most kitelepített állatok többsége 2020-ban vagy 2021-ben jött világra. Minden vipera más és más, nemcsak viselkedésében, hanem megjelenésében is. A faunaboxokban a kígyókat tartalmazó zsákok mellett fotók is találhatóak, ezeken az egyes állatok feje teteje látható. Bár az avatatlan szem számára nagy különbségek nem mutatkoznak, ha alaposabban megnézzük, a pikkelyek tényleg egyediek.

A csapat azt tervezi, hogy a későbbiekben hetente, kéthetente a környéket bejárva monitorozza majd a populációt. A szakértők a vedlett bőröket fogják begyűjteni, emellett igyekeznek majd fotókat készíteni a konkrét egyedekről, miközben ügyelnek arra, hogy ne zavarják meg őket a munka során. A mesterséges intelligencia egyelőre nem elég megbízható, a beazonosítást emberek végzik.

Az egyik példányban még jeladó is van, Halpern Bálinték abban bíznak, hogy ennek köszönhetően alaposabban is nyomon tudják majd követni a mozgását.

Az eszköz délelőtt 10 és délután 2 óra között küldi az adatokat, és előreláthatóan fél évig működik.

A többiekhez képest idős, 2016-ban született nőstényt jövő tavasszal remélhetőleg befoghatják, ekkor pedig a jeladót is eltávolítják belőle. Mivel az hőmérsékleti adatokat is rögzít, rendkívül értékes információkkal szolgálhat a kutatók számára.

Tíz kisvipera lapul bennük

A rákosi viperának egyedi élőhelyre van szüksége, ebben jelent segítséget a gondos legeltetés. Major Borbála szerint a faj számára a zsombékos gyepszerkezet a legmegfelelőbb, és nélkülözhetetlen, hogy a növényzet ne legyen se túl alacsony, se túl magas.

Előbbi azért fontos, hogy a kígyók el tudjanak rejtőzni, utóbbi pedig azért, hogy a környezet megfelelő legyen a táplálékállatok számára. A rákosi vipera rovarokat, gyíkokat, kisemlősöket fogyaszt, a mérgét a számára nagyobb – számunkra meglehetősen pici – zsákmányokkal szemben veti be.

Halpern Bálint az egyik nőstényt a kezében tartva mutatja: az állat teste meg van duzzadva. „Gravid, vagyis vemhes. Üregenként általában két gravid példány van, mindegyikben mintegy tíz kisvipera fejlődik.

Ez azt jelenti, hogy hamarosan akár száz-kétszáz új egyed is megjelenhet a bekerített, speciálisan legeltetett területen

– mondja.

Az elengedett nőstények többsége korábban nem szaporodott, kivéve a 2016-ban születettet. Egy-egy termékeny állat elengedése mindig keserédes, hiszen a tenyészprogramból kikerül egy sikeres példány, ezzel együtt viszont a természet kap egy termékeny nőstényt.

A kifejlett viperáknak számos veszélyforrással kell szembenézniük, a kis, 13-14 centis kígyók ugyanakkor még könnyebben a ragadozók célpontjává válhatnak, sok madár gond nélkül felcsippenti őket. Fogságban az egyedek akár 10-15 évig is élhetnek, ám a természetben jóval több a veszélyforrás.

A korábbi tapasztalatok alapján az elengedést követő egy évben a túlélési arány nagyjából egyötöd, Halpern Bálint azonban kiemeli: a kígyókat nem egyszerű felkutatni, ezért ez csak látszólagos túlélés, a valódi érték jóval magasabb is lehet. Mint Major Borbála elárulja: a Bivalyos tanyánál zajló projektet akkor tekintenék sikeresnek, ha egy év elteltével sikerülne életben maradt példányokra bukkanni.

Igaz, már önmagában az komoly eredménynek számít, hogy az elmúlt évek munkájával ilyen, a viperáknak megfelelő környezetet tudtak kialakítani a területen.

Megvan bennük az esély a megújulásra

Hogy pontosan mekkora most a faj hazai állománya, nem könnyű kérdés, ahogy Halpern Bálint fogalmaz: a becslés mindig hibával terhelt. „Amikor elkezdtünk dolgozni a tenyésztésen, úgy számoltunk, hogy nagyjából 500 egyedes a teljes hazai populációt. Mára több nemzeti parkban megnőtt a viperák számára kellemesebb viszonyokat kínáló gyepek mérete, ezért azt feltételezzük, hogy nagyobb állományok tudnak túlélni” – teszi hozzá.

A megfigyelések alapján napjainkra korábbi kiengedési területek melletti élőhelyeken is megjelentek a kígyók, ami az állomány erősödésére utal. „Ha azt mondanánk, hogy ma már 1000-2000 példány van, az még mindig nagyon kicsi és sérülékeny állományt jelent.

Ezért dolgozunk azon, hogy minél több élő populáció legyen, minél több helyen felbukkanjanak, ahol korábban eltűntek

– emeli ki a szakember.

Egy állomány fennmaradása szempontjából a genetikai sokféleség kulcsfontosságú: ha az egyedszám túlságosan lecsökken, belterjesség alakulhat ki, ami különböző problémákat, például betegségeket vagy a termékenység csökkenését eredményezheti, de a környezeti változásokkal szembeni rugalmasságot is mérsékli. Korábban a rákosi vipera esetében is felmerült, hogy olyan genetikai beszűkülés ment végbe, amely ellehetetleníti a megújulást.

Azóta kiderült, hogy a faj a véltnél változatosabb genetikailag. „Most azt látjuk, van benne megújulási potenciál, és pont azért jó a tenyésztési program, hogy az izolált állományokat is össze tudjuk hozni, így ellensúlyozva a genetikai beszűkülést” – mondja Halpern Bálint.

A genetika persze csak az érem egyik oldala. Ahhoz, hogy a szaporítás igazán sikeres legyen, a Bivalyos tanyáéhoz hasonló védett, háborítatlan, megfelelő növényszerkezetű környezetre van szükség.

The post Európa legveszélyeztetettebb mérges kígyója él hazánkban first appeared on National Geographic.