Innen épült fel Budapest
Szerencsére levéltári adatok, pontosabban egy 1244-es keltezésű, IV. Béla által kibocsátott adománylevél tanúskodik arról, hogy ekkortól folyhatott bányászati tevékenység ezen a helyen. Bár javarészt a 19. századi építkezési dömpinghez – és az 1838-as pusztító pesti árvíz utáni újjáépítéshez – szükségeltetett a mészkő, de azért már jóval azelőtt is jutott belőle máshova is. Példának okáért a török hódoltság alatt (1541-1686) a kecskeméti református templom építéséhez szintén az itt kitermelt alapanyagot használták fel.
Kis térben és időben tett kitérőnk után térjünk vissza az 1873-ban három településből egyesített fővároshoz, és gondoljunk bele: a kőbánya nélkül jelenlegi formájukban egészen biztosan nem léteznének a Kiskörút házai – amikhez a mai V. kerület körül létesített 17. századi városfal kövei mellett az itt kitermelt építőanyagot is felhasználták.
De az Andrássy út palotáit vagy az Operaházat, a Halászbástyát, a Magyar Tudományos Akadémia épületét, a Citadellát, a Lánchidat, a Mátyás-templomot, sőt a Margithidat sem csodálnánk a néhai kőfejtők verejtékes erőfeszítésének hiányában.
Így alakult ki évszázadok alatt a mai Budapest mértani középpontjában az a mintegy 200 ezer négyzetméteres, fésűs elrendezésű járatrendszer, ami a kitermelés 1890-es megszüntetését követően nyerte el végleges formáját, ám később az iparnak is jó szolgálatot tett.
Borra sör, aztán likőr és végül csoki
Legelőször a 18. századi borászok fedezték fel a járatokban rejlő lehetőségeket, akik az óhegyi szőlőültetvényeik termését itt érlelték borrá. Ez olyannyira bevált technológiává nőtte ki magát, hogy az újkorban gyorsan híre az országban a kőbányai bornak. E dicső korszaknak mindmáig méltó emléke a Csősztorony és a kerület egy-egy részének a neve: Óhegy, Újhegy.
Miközben 1874-1914 között a filoxérajárvány letarolta a helyi ültetvényeket, hazánkban a németajkúak megjelenésével jelentősen megemelkedett a sör iránti igény, így Kőbánya egyre inkább a sörgyártás felé tette át az ipari hangsúlyt. Úttörőként 1844-ben Schmiedt Péter sörkészítő kezdte el a pincerendszer bajor söröspincék mintájára történő fejlesztését, Dreher Antal pedig 1862-ben tőle vásárolta meg a felszíni sörüzemet és a hozzá tartozó területet.
Ettől kezdve Dreher az 1930-as évekig tartó időszak alatt mindamellett, hogy a saját főzdéjét óriási gyárrá fejlesztette, a környék szinte mindegyik üzemét felvásárolta: tej-, majd csokoládégyártó üzeme egyaránt lett az iparmágnásnak. Trianon és a 20. század eleji gazdasági válság csökkenő sörfogyasztására a likőr- és édességgyártás beindítása jelentett megoldást: természetesen a pincerendszer bevonásával, hiszen későbbi nevén a Duna Csokoládégyár Rt. hűtőközpontja csakugyan idelent kapott helyet, de használták a járatrendszert csíráztatásra és gombatermesztésre egyaránt.
Nem kerülhette el sorsát a pince, hiszen a II. világháborúban becslések szerint tízezrek használták óvóhelyként. Faramuci módon 1944-ben a kisvárosnyi menedékkereső mellé – szintén a szövetségi bombázások miatt – a pince másik részében hadiüzemet létesítettek: itt készült többek között a Messerschmitt ME 210 kétmotoros harcirepülőgépek motorja.
Noha az 1941-ben kötött magyar-német repülőipari egyezmény értelmében a szárnyak felhelyezése és a végszerelés továbbra is az 1942-től, Csepelen működő Weiss Manfréd Repülőgép és Motorgyár Rt. csarnokaiban zajlott. Vagyis itt és most nyert cáfolatot az a városi legenda, ami arról szólt, hogy a pincerendszer alsóbb, vízzel szándékosan elárasztott részén napjainkban is található egy példány a német harcirepülőből.
Apropó, víz: azért figyeltek oda a néhai bányászok arra, hogy kezdetekben talajszint felett dolgozzanak, hogy ne öntse el a járatokat a víz. Akkor ma mégis miért áll vízben a járatrendszer legalsó, nagyságrendileg 44 méteres mélységben elhelyezkedő része? Magyarázatként a sörgyár gépházának vízszivattyúját, vagyis annak leállítását hozhatjuk fel erre, ugyanis a pince területén alakították ki a víztárolókat is.
Egy építőanyag geológiája
Valamikor a Pannon-tengerből maradhatott vissza az itt kitermelt szarmata mészkő, a miocén korból (a földtörténeti újkor harmadidőszakának cca. 5 millió éve véget ért szakasza). Egykori tengeri mészvázas állatok maradványaiból alakult ki az anyag, ami könnyűszerrel fűrészelhető és faragható, így meglehetősen hasonló módon termelték ki mint a kősót: kisebb vágásokkal körülhatárolták a leendő kőtömböt a bányászok, és azt lefeszítették a mély és széles aknákban.
Viszont a kősóval ellentétben a szarmata mészkő kitermelése után a felszínen tovább szilárdul és fagyálló – ebbéli tulajdonságai teszik kitűnő építőanyaggá.
Mi lesz veled, pincerendszer?
Könnyű belátni, hogy ekkora létesítmény kihasználása roppant nehéz – még akkor is, ha ezen többen fáradoznak. Mostanában bringa- és futóversenyek, filmforgatások és vezetett pincelátogatások helyszínét képezik a járatok, míg a víz alá került részeken ipari búvárok gyakorlatoznak és a múlt hónapban vízalatti robotot is teszteltek a mélyben.
Mérete és állapota okán kizárólag vezetett túrák alkalmával látogatható a pincerendszer 33 ezer négyzetméteres része, ami ősszel a Kulturális Örökség Napján és a június 27-éhez legközelebb eső hétvégén tartott Szent László napok programsorozat keretein belül bárki által, esetenként ingyen is megejthető.
The post 32 kilométer mészkőlabirintus húzódik Kőbánya alatt first appeared on National Geographic.
