El tudjuk képzelni, hogy Donald Trump azért nyert és nyerhet még újra az amerikai elnökválasztáson, azért léptek ki a britek az Európai Unióból, és általában azért jelentős a támogatottsága az idehaza leginkább Orbán Viktor csatornázta populista indulatnak, mert túl sokszor mondták a baloldali, liberális politikusok, hogy oktatás, oktatás, oktatás? Esetleg mert túl sok figyelmet fordítottak arra, hogy mindenki érdemei szerint részesüljön a javakból?
Noha első blikkre többségünk alighanem nemmel felel a felvetésre, nem kizárt, hogy e válaszunk inkább mutatja politikai képzeletünk beszűkülését, mint a kérdésben rejlő állítás lehetetlenségét. Hogy a politikai fantáziánk mennyire visszafogott méretű keretben mozog, arra Mark Fisher már régen rámutatott: ronggyá idézett fordulata szerint
Michael J. Sandel nem is akar ilyen messzire menni, éppen csak megérteni, mi áll a tömegek lázadása, a populista, autokrata működési modelleket kínáló politika sikere mögött. Ez az új hullám Ausztriától Németországon át Spanyolországig brutális ütéseket mérhet a korábbi fősodratú politikára, a centrum környékén helyezkedő, mérsékelt bal- és jobboldali egykori tömegpártokra.
Régen volt akkora hatással rám kötet, mint az MCC Press gondozásában megjelent, Az érdem zsarnoksága című könyv, amely intellektuálisan hallatlanul izgalmas, ugyanakkor evidenciaként és a megértés korlátjaként fontos megjegyezni, hogy elsősorban amerikai olvasata a kortárs politikai folyamatoknak. A szöveg különleges gondolati mélységét, iszonyú intellektuális erejét sajnos nem tudom e cikkben megmutatni, ám néhány példáját felvillantom az érdem zsarnokká emelkedésétől az oktatás fetisizálásán át a diplomás törésvonalig.
Kezdjük is ott, hogy szülők sokasága szánja gyermeke életét arra, hogy felkészüljön a felvételire, s abból érthető lesz, hogyan lehet, hogy a magyar ellenzék lassan elkészül az erejével a pesti külső kerületekben, miközben uralja Budát. Aztán beszéljünk arról, hogyan lehet, hogy egykor a Fidesz szeretett volna előzetes választási regisztrációt bevezetni, ma pedig a kortárs baloldal frusztrált amiatt, hogy alacsony iskolázottságúak, vidékiek miatt veszíti el szerte a világon a választásokat, s hogyan lehet, hogy talán a komplett populista lázadás mögötti dühöt mérsékelni lehetne olyan intézkedésekkel, mint az egyetemi felvételi olyan átalakítása, amelynek nyomán sorsoljuk azt, kit veszünk fel. Igen, lehet, hogy a véletlen is igazságosabb, mint a rendszer, amely újratermeli elitjét.
Miért csalják be a szülők a gyerekeiket az iskolába?
Elképesztő botránytól volt hangos az Egyesült Államok 2019-ben: harminchárom tehetős szülőt vádoltak meg azzal, fizetett azért, hogy az utódok elit egyetemekre nyerjenek felvételt. A William Singer nevű svihák összesen 25 millió dollárt kaszált azzal, hogy gazdagok gyermekeinek intézte el a bejutást. A módszer meglehetősen szimplifikált volt: megvette azokat, akiknek a segítségére szüksége volt ahhoz, hogy elérje a célt.
Nehéz elképzelni olyasmit, ami ennél egyértelműbben üzenné meg mindahányunknak: a gazdagoknak, az elitnek mindent lehet. Akár a világ legnagyobb igazságtalanságát is elkövethetik, mert pénzük, azaz hatalmuk van.
Sandel már a kötet elején felhívja a figyelmet súlyos etikai dilemmákra. Az igazság egyik ismert, amerikai filozófusa ugyanis kitér arra a kérdésre: mennyire igazságos egyáltalán az egyetem ajtajáig vezető út? Rámutat, hogy valójában több ajtón is be lehet menni a kiválasztott felsőoktatási intézménybe. Singer „oldalajtósnak” nevezte a saját eljárását. Ezt etikátlannak, erkölcstelennek ítéli mindenki, sőt egyenesen illegális. Csakhogy emellett legálisan nyílik és záródik az úgynevezett „hátsó ajtó”. Ez az a megoldás, amikor az amerikai gazdagok millió dollárt adományoznak az egyetemnek, esetleg építenek valamit a kampuszra, és aztán végül gyermekük felvételt nyer a szponzorált intézménybe. Persze az erkölcsi érvelés szerint ilyenkor a befizetett pénz a hallgatók összességéhez, nem pedig harmadik félhez, a csalóhoz kerül, így ez más erkölcsi keretbe kell, hogy beférjen. Innen nézve azonban fölöttébb karcsúnak tűnik ez a morális érvelés.
Nem baj, hiszen legalább ott van a bejárati ajtó! – kiálthatunk fel a felvételi eljárások védelmében, elvégre ennek köszönhetően mindenkinek van esélye érdemei szerint bejutni az álmok kapuján.
De valójában mennyi tőke kell ahhoz, hogy valaki odaérjen az ajtóhoz? Mennyi idő, kapcsolat, pénz, tudás?
A gyermeküket csúcsszakokra felkészítő szülők lényegében születésüktől fogva erre a vetélkedőre kondicionálják a gyermekeiket. Extra leckék, nyelvórák, egyetemi felkészítők: Sandel kiemeli, a Princetonra és a Yale-re több hallgató érkezik a társadalom felső egyetlen százalékából, mint az 60 százalékból. Felfoghatatlan a differencia a hozzáférési esélyek között. Pláne, mert előnyben vannak az adományozók, a korábbi hallgatók gyermekei:
A szerző szerint nagyon fontos kérdés az is, miért alakult úgy, hogy a szülők kollektív és elemi meggyőződése az lett, be kell juttatni a gyerekeket a legjobb suliba. Bármi áron. A válasz a szorongás: akkorára nőtt az egyenlőtlenség, hogy a szülő immár egyszerűen nem engedi meg magának azt a kockázatot, hogy gyermeke kevésbé elismert papírral, pláne diploma nélkül vágjon neki az útjának. Ez a biztosíték a lecsúszás ellen.
De mi köze ehhez a baloldalnak?
A felvételik etikáját, a kapcsolódó társadalmi elvárásokat és logikákat, pláne az ebben mutatkozó egyenlőtlenségeket részletesen bemutatja Sandel, ám okkal vetődik fel a kérdés: hogyan kapcsolódik ehhez a politika, hovatovább a baloldali gondolat?
Ehhez érdemes elővenni az amerikai (magyar) álmot, ami nagyon sokáig mozgatta a progresszívek meggyőződéseit: sokáig uralta a baloldaliak (ideértve magamat is) képzeletét a koncepció, hogy aki megérdemli, előre jut, azaz a társadalmi mobilitás az, ami ennek az eszmének a lényege. Mintha mindenki elfelejtette volna, hogy minden baloldali gondolat alapja egalitárius, azaz egyenlőségen alapuló, nem pedig versenyen építkező konstrukció.
A sztori, hogy mindenkinek van sansza, s aki keményen dolgozik, az előre léphet, jobban élhet, mint az előző generáció, a liberalizált baloldali politikában aztán világszerte hazatalált. Csúcsra jutott a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején az álom reményével, a modernizációs sztorival, nyilván minden esetben az adott országra adaptált verzióval, Bill Clintontól Tony Blairen és Gerhard Schröderen át Gyurcsány Ferencig, megannyi progresszív oldalról érkező politikus közvetítésével. Az üzenet az volt: a kitartó munka, az oktatás, azaz az új ismeretek szerzése, az ebből fakadó piaci versenyképesség lehetőséget ad a társadalmi helyzet megváltoztatására. Ez a társadalmi mobilitás. A felemelkedés, amikor nem abban a társadalmi rétegben kell leélnünk az életünket a munkánktól, a teljesítményünktől, az erőfeszítéseinktől, a tehetségünktől függetlenül, melybe beleszülettünk.
Az akkor elmesélt baloldali politika fókusza azonban Sandel szerint átsiklott az egyenlőtlenségről az esélyegyenlőségre. Azaz az volt a fő üzenet: esélyt kell teremteni, amellyel élhet, aki kemények dolgozik, minek nyomán előre jut majd. Ráadásul mindez kizárólag gazdasági keretbe került.
És mi ezzel a baj?
Mi több, el sem hisszük neki, hogy megtett mindent, mert ez következik a megépített erkölcsi koncepcióból. Mindenki azt kapja, amit érdemel.
Ez a mérsékelt baloldalon jórészt a kapitalizmus idealista szellemtörténetén épített meritokratikus gondolat nem szándékolt következményeként még gőgöt is teremtett. Akinek ugyanis e környezetben sikerült, annak mind erősebb meggyőződése lehetett, hogy csak akarat, munka, tehetség kérdése a végeredmény. Ezáltal viszont mind kevésbé lehetünk képesek a szolidaritásra, miután úgy tudjuk, mindenki felelős a helyzetéért, hiszen ha lett volna elég akarata, megváltoztathatta volna a társadalmi helyzetét.
Ez a meritokrácia, az érdem szerinti társadalom alapideája. Amelyben jó eséllyel kizárjuk a gondolkodásból az általános igazságtalanságot, a rendszerből fakadó lehetetlenséget, egyáltalán a tőkének való alárendeltséget, a piac aktuális, tőlünk független trendfordulóit és így tovább.
Ezzel a felfogással elnyomható az a világló igazság is: akármelyik ajtón megy be valaki a csúcsegyetemekre, biztosan óriási fórból indult, ha tehetősek voltak a szülei, ha többgenerációs értelmiségi családból érkezett, ha különórákra járt, ha már óvodás korában nyelvet tanult, de már akkor is, ha csak véletlenül úgy esett, a települése elit iskolájába járhatott, kifogott egy csodálatos tanárt, és így tovább. A család tőkéinek mennyisége, ideértve pénzt vagy éppen kulturális vagyont, de még a szerencsét is, alapvetően határozza meg a hozzáférés lehetőségeit.
Mindezzel együtt aki a meritokratikus társadalomban csúcsra jut, úgy szeretné tudni, erkölcsileg jogos a sikere: megérdemelte. Merthogy a világ sikerben mér, aminek persze akkor van igazán értéke, ha erkölcsileg is elismerik a jogosságát. Aki nem hiszi, hallgasson kizárólag Orbán Viktor rendszerének köszönhetően létező NER-vállalkozókat, akik immár úgy tudják, a befektetői elit tagjai, akik a saját erejükből lépdeltek előre, nem elég nekik a pénz eredményként, azt akarják, hogy társadalmi megbecsülés is jusson. Ennek a kabarétréfa műfaji kereteit szétfeszítő ünnepei az Indexen olvasható Mészáros Lőrinc-interjúk, vagy bármelyik megszólalás a Rogán Cecília–Tiborcz István–Várkonyi Andrea háromszögben, amely az a safe space, ahol nem létezik a kockázat, miközben lehet vállalkozói maskarában közlekedni a világban. De persze a rendszer propagandistái is influenszerekként beszélnek magukról, akikre kíváncsiak az emberek, mintha nem milliárdokat költenének pártérdekből azokra a hirdetésekre, amelyeknek köszönhetően elérik az embereket, hanem önerejükből emelkedtek volna ki a tartalomgyártók sorából.
Szajki Bálint / 24.hu Várkonyi Andrea és Mészáros Lőrinc a 30. FeHoVa (Fegyver, Horgászat, Vadászat) kiállításon 2024. február 8-án.
Távoli képzettársításnak látszik, de ezért csaltak a szülők is: nyilvánvalóan elegendő pénzük volt ahhoz, hogy a gyereknek ne legyen soha filléres, megélhetési gondja, ám az elit egyetemeket akarták, mert azok kizárják a lecsúszás veszélyét, mivel egyúttal társadalmi megbecsülést is teremtenek. Azaz garantálják, hogy a következő generáció is a kör tagja maradhat.
És közben ki emlékszik azokra, akik ott maradtak, ahol voltak?
Nem hajlandók belátni, hogy a mostani felfordulás egy történelmi méretű politikai kudarcra adott politikai válasz
– írja Sandel a kortárs mérsékelt politikusokról, akik tehát leginkább gonosz populistákat okolnak mostani helyzetük miatt, mert kihasználják az emberek félelmeit, szorongásait, s minden erejükkel azon vannak, hogy eltakarják, nekik közük van ahhoz a helyzethez, amelyben a populista indulat képes csatornázni az emberek felháborodását. Persze, voltak azért politikusok, akik tettek kísérletet ennek földolgozására. Olaf Scholznak például jelentős inspirációt jelentett Sandel a kancellári székig vezető úton, más kérdés, hogy aztán kormányon már nem tudott ilyen irányba menni. A német kancellár persze már azzal messzebbre jutott, mint sok társa, hogy látta, mekkora bajban vannak. A technokrata elitté vált baloldali és liberális (és mérsékelt jobboldali) politikusok többsége messze nem tart itt.
Mármint ott, hogy a populista tiltakozást ne rosszindulatúnak vagy félreértelmezettnek tekintse, hanem megértse: ez politikai reakció. Méghozzá leginkább arra, amerre a világot vitték az utóbbi évtizedekben. Persze egyszerűbb számukra az előbbi értelmezés, hiszen azzal el lehet kenni az uralkodó elit felelősségét abban, ami történt és történik. Márpedig ők teremtettek olyan körülményeket, amelyek aláásták a munka méltóságát, és sokakban a megvetettség, a kiszolgáltatottság érzetét keltették. Mint Sandel írja:
A dolgozó emberek gazdasági-kulturális helyzetének elmúlt évtizedekben bekövetkezett romlását nem megállíthatatlan erők eredményezték, hanem az, ahogy a fősodratú politikai pártok és elitek a hatalmukat gyakorolták.
Sandel szerint egyszerűen félrevisz, ha a populizmus nacionalista fellángolására bárki úgy tekint, mintha az bevándorlók elleni idegengyűlölő indulat lenne, ahogyan az is kevés, ha úgy fogják fel, mint a munkahelyek elvesztése miatti düh következményét. A filozófus úgy véli, Trump győzelme vagy éppen a brexit-referendum eredménye nem más volt, mint ítélet az évtizedek óta növekvő egyenlőtlenségről, valamint a globalizációról, amely kedvez a társadalom csúcsán lévőknek, ám nem hajt hasznot az átlagembereknek.
Eddig az ítéletig, amelyet azóta is újra és újra több országban kimondanak, azért juthattak el a progresszívek, mert egyszerűen nem kívánják megérteni:
Sandel szerint ennek része a munka méltóságának a felszámolása. Mit láttunk például a 2008-as válság után, amikor a remény üzenetével érkező első afroamerikai elnök, Barack Obama állt az Egyesült Államok élén? A bankárok extra bónuszokkal távoztak, a melósoknak meg odalett a házuk.
Alex Wong / Getty Images Barack Obama
Obama kiemelkedett ugyan a technokrata politikusok közül azzal, hogy képes volt érzelemgazdaggá tenni azt a nyelvet, amelyet beszélt, ám mindeközben Kínában nagyobb a társadalmi mobilitás, mint az Egyesült Államokban, a remény és az álom otthonában. Természetesen Európa sok országában is, erre írja Sandel:
De mit érdemlünk?
A szerző szerint tehát erkölcsi, kulturális okok is állnak az ellenállás mögött: a kötet egyik legizgalmasabb intellektuális kihívása az érdem fogalmának és erkölcsi kereteinek újragondolása.
Ha a társadalmat úgy fogjuk fel, hogy aki előre jut az érdemei szerint jut előre, akinek pedig nem sikerül, az vereséget szenvedett, akkor győzteseket és lúzereket teremtünk. Tehát mi magunk tesszük rájuk a bélyeget. Ez az előbbiek között, mint már említettük, gőgöt szül, az utóbbiak között viszont megalázottságot. A technokrata politika morális velejárója lesz az a meggyőződés, hogy a legtöbben megérdemlik a sorsukat. Ez az érzés adhatja a populizmus mögött látható indulatok alapjait.
Ami egyúttal azt jelenti, hogy azok beszélnek felemelkedésről a kiszolgáltatottaknak, akik kiváltságosak, s tudják, hogy átörökíthetik kiváltságos pozíciójukat a következő nemzedékre. Elég csak arra gondolni, hogy a legjobb amerikai elitegyetemek, a Harvard és a Stanford hallgatóinak kétharmada a legfelső jövedelmi ötödből kerül ki. Azaz az elképzelés, miszerint kemény munkával és tehetséggel bárki felemelkedhet, nem felel meg a tényeknek.
Igaz, nem az az egyetlen probléma a meritokrácia konstrukciójával, hogy a gyakorlat nem tükrözi az elképzeléseket. Sandel szerint ugyanis az sem világos, erkölcsi értelemben mivel érdemlik ki az emberek az elismerést. Hiszen az alapkérdés az: magunknak köszönhetjük, ha valamiben tehetségesek vagyunk? Tehetünk azért, hogy több tehetségünk legyen a futballhoz, a rajzhoz vagy a programozáshoz?
Ha nem, akkor nehezen érthető, hogy akik a tehetségükkel felemelkednek, miért érdemelnek nagyobb társadalmi elismerést, mint azok, akik ugyanolyan szorgalmasak, ugyanannyi erőfeszítést tesznek, ám nincsenek felruházva olyan adottságokkal, amelyeket a piaci társadalmak aktuális piaci trendjei éppen díjaznak. Ez erkölcsi dilemma. A kérdésen sokat lehet gondolkodni, ám ha politikusok vagyunk, szinte biztosan érdemes úgy tudnunk, hogy mindenki azonos elismerést érdemel azok közül, akik mindent megtettek.
Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogyan szoktak beszélni az értelmiségi és a politikai elitben olykor a kevésbé sikeresekről. Ennek illusztrációjaként mutatjuk Hillary Clinton nyilatkozatainak egyikét: ez az idézet sokat segít annak a megértésében is, miként győzhette le őt Donald Trump. A korábbi külügyminiszter a választás után egy Mumbaiban rendezett konferencián így fogalmazott:
Azokat a körzeteket, amelyek Amerika bruttó hazai termékének kétharmadát adják, megnyertem. Tehát az optimista, sokszínű, dinamikus és haladó helyeket megnyertem.
Andrew Harnik / Getty Images Hillary Clinton
Ahogyan Sandel összegez: miközben korábban a demokraták a farmerek, a munkások mellett álltak ki a kiváltságosokkal szemben, a korábbi jelöltjük itt már azzal dicsekedett, hogy az ország jómódú elitje őt támogatja. A globalizáció győztesei értékesebbek is logikája szerint. Ezekből a mondatokból süt az elit megvetése azok felé, akik nem sikeresek az ő sikerfogalmuk és konstrukciójuk szerint. Tehát a kortárs piaci viszonyok között nem versenyképesek, és nem osztják a meggyőződésüket arról, hogy rajongani érdemes a röghöz nem kötött, hordozható identitásokért, a kortárs urbánus, kozmopolita hitekért.
Mindemögött előítéletek is lehetnek. Sandel emlékeztet egy nyugat-európai felmérésre, amelyből az derült ki, hogy a felsőfokú végzettségűek előítéletesebbek az alacsony iskolázottságúakkal szemben, mint más hátrányos helyzetű csoportokkal. Azaz jobban megvetik őket, mint a muszlimokat, az elhízottakat, a török származásúakat, a vakokat. Hasonló eredményre jutottak más vizsgálatok is, azaz a felsőfokú végzettségűek nem kevésbé előítéletesek, hanem inkább arról van szó, hogy mások az előítéleteik célpontjai.
Clinton természetesen hatalmas fölénnyel verte Trumpot a felsőfokú végzettségűek körében, ám ellenfele eközben a nemdiplomás, fehér szavazók kétharmadát tudhatta maga mögött. A brexitnél is hasonló volt a mintázat: a diploma nélküliek hatalmas arányban szavaztak a kilépésre. És lényegében bárhol kutatunk az adatokban, hasonlónak látjuk a kortárs populizmus támogatóinak összetételét: idehaza is hatalmas Orbánék támogatottsága az alacsony iskolázottságúak között. A magukat baloldaliként, liberálisként definiáló politikai mozgalmak az elitek köré szervezik beszédüket, és némi megvetéssel veszik tudomásul, hogy ellenfeleik az eliten kívüliek voksaival kerekednek feléjük. Nem törekednek arra, hogy megértsék az indulatot, hogy politikájukat, történetüket nekik meséljék: ha nem jönnek velük, hát sajnos nem elég okosak, hogy megértsék a haladás szellemét. Mintha süketek lennének arra az üzenetre: ők nem haladnak. Aki a magyar választói térképen keresi a mintázatokat, annak érdemes a budai és pesti választókerületek eredményeinek 2022-es változását néznie: a pesti kerületekben korábban a Fidesznek zéró esélye volt, a budai elithez csak veszteni jártak baloldali politikusok, ehhez képest ma Budán uralkodik a baloldali, liberális mainstream, miközben külső Pesten, a lakótelepeken erősödött a Fidesz.
Itt érdemes kitérni arra, hogy milyen messziről indultunk, mígnem ide érkeztünk. A Fidesz még messze nem találta a jelenlegi identitását, másként nézett ki szavazóbázisa, amikor 2010-ben kezdődő ciklusában kezdeményezte, hogy kössék előzetes regisztrációhoz a választójogot. Ez, ugye, sok kevésbé tudatos választópolgárt kizárt volna a folyamatból, hiszen itt a későbbi szavazóknak erőfeszítést kellett volna tenniük a választás előtt, rögzíteniük kellett volna részvételi szándékukat. Akkor a baloldali elit tiltakozott, hiszen sérülhetett volna egyetemes eredményeinek egyike, az általános választójog, de teljes mellszélességgel állt ki a javaslat ellen a liberális értelmiség is. Végül 2013 elején az Alkotmánybíróság kaszálta el az intézkedést, minthogy úgy ítélte meg, indokolatlanul korlátozta volna a választójogot. Mindez azért kiemelten érdekes, mert a magyar párt- és politikatörténet egészen másként fejlődött az utóbbi évtizedben, mint ebből a pozícióból következett. Hiszen a mából nézve totális öngólnak látszik, hogy a Fidesz leginkább olyan csoportok körében korlátozta volna a részvételt, melyekben a legnagyobb a támogatottsága. Csakhogy közben ezek lettek a csoportok, amelyeket a baloldal egyáltalán nem ért, miközben a Fidesz odatalált, ahol korábban egyenesen terhet látott. Megértette ugyanis a megalázottak dühét, és kínált nekik egy történetet.
Okkal vetődik fel, hogyan lehet, hogy elhiszik az elitellenességet az elit tetején felnövő Trumpnak, a komplett felnőtt életét a Parlamentben töltő Orbánnak. De leginkább azt, miért lehet, hogy közben Trump ráadásul még lúzerekről is beszélhet. Ennek Sandel szerint az egyik oka, hogy a felemelkedés retorikája már elvesztette Amerikában a mozgósító erejét, kiüresedett. Egyszerűen azért, mert az emberek nem emelkedtek fel. Trump nem is mondta, hogy felemelkednek, azt igen, hogy Amerikát naggyá teszi, valamint hogy vannak győztesek és lúzerek. Beszélt, ugye, a mexikói határra építendő falról is, ami jól kiegészítette az újra nagy Amerikáról szóló ígéretét. Ez ugyanis arról az akaratról szólt, hogy belül szeretnénk lenni, nem pedig megint kívül maradni: tartozni valahova.
AFP Orbán Viktor és Donald Trump
Ennek a jelenségnek az egyik magyarázatát kínálja Kiss Viktor a Kívül/Belül című kötetében. Korábbi cikkemből idézem: Kiss, a baloldali gondolkodó értelemszerűen egyenlőségi, hozzáférési alapon (szegények, megalázottak közössége) ír, s ahogyan Sandel, ő is keményen bírálja a technokrata nyelvet, a globális elitek eszmementes uralmát. Szerinte a kortárs politika törésvonalai, a kollektív identitások a kívül/belül közötti különbségtételre épülnek. Kulturális értelemben megvan a recept e „belülök és kívülök” bemutatására: például építünk egy falat, és belül mi vagyunk, akik a magyarok közösségéhez tartozunk, kívül pedig a mások, akikkel nem szeretnénk közösséget alkotni, mert nem közülünk valók. A politikában a kollektív identitások erős kifejezőeszköze lett a megkülönböztetése annak, ki van belül és ki van kívül. Ám igazából nem tudni, kik, melyik oldalon vannak, mert sohasem lehetünk biztosak a saját értékünkben, mindig előfordulhat, hogy bentről kikerülünk.
A kortárs baloldal politikai kiúttalanságának egyik fő oka, hogy túlságosan könnyen válik a kívül levők, a szegregált csoportok kizárólagos képviselőjévé: a migránsok, a szegények, az elesettek, a gyengék, a kisemberek hírvivőjévé. Ám a kívülállók közé valójában senki nem akar tartozni. Még az sem, aki valójában oda tartozik, hiszen nem szeretné magát kiszolgáltatottként, megalázottként, kirekesztettként látni, ezért akár alakíthat is a valóságészlelésén, hogy belül lévőként azonosíthassa magát, esetleg egyszerűen azokhoz akar tartozni, akik az ő elképzelt helyzetét képviselik. Nem objektív meghatározók (fizetés, társadalmi réteg), hanem kulturális, eszmei észlelések határozzák meg a kívül/belül logikát. Azaz a lúzerek is lehetnek nemlúzerek, ha úgy érzik, az ő történetüket mondja el egy politikus. Tartozhatnak a falon belülre, ahol újra nagyok leszünk.
Hogy ezek az akaratok mind erősebben jelennek meg, ahhoz hozzájárulhat az a Sandel által is kiemelt elem, hogy a meritokratikus elitek egyszerűen nem kormányoztak jól. Idehaza sem kell sokáig mesélni, hogy milyen lett a Gyurcsány-kormányok teljesítményének megítélése: a baloldali, liberális kormányzás emlékezete politikai démon.
Az amerikai adatok is brutálisak: sok munkavállaló esetében negyven éve stagnálnak a bérek, az 1920-as évek óta nem látott egyenlőtlenségek alakultak ki, a pénzügyi szektor deregulációja és emblematikus vezetőinek bónuszai is fokozták a dühöt.
A filozófus szerint ebben az időszakban a közjóról szóló gondolkodást is rossz irányba tolták el: ezt ma elsősorban gazdasági szempontból értelmezzük, így sokkal kevésbé jöhet szóba a szolidaritás mint érték. Mint írja:
A manapság politikainak tekintett viták vagy beszűkült, menedzserekre jellemző, senkit semmire nem lelkesítő technokrata fejtegetésekből állnak, vagy olyan ordibálásból, amelyben a felek elbeszélnek egymás mellett.
Tehetünk-e a sorsunkról, a sorsunkért?
A technokrata fejtegetések, a makrogazdasági adatok hangsúlyozása pláne sajátos fénytörésbe esik, ha idézünk Sandel könyvéből:
Míg 1979-ben a felsőfokú végzettséggel rendelkezők körülbelül 40 százalékkal kerestek többet, mint a legfeljebb középiskolát végzettek, addig a 2000-es években már 80 százalékos volt a jövedelem-különbség. (…) Az 1970-es évek végén a nagy amerikai vállalatok vezérigazgatói harmincszor kerestek többet, mint az átlagmunkások, 2014-ben már háromszázszor annyit. (…) Az amerikai férfiak mediánjövedelme reálértéken számolva fél évszázada stagnál.
Ezek jelzik igazán, hogy a mainstream, mérsékelt politikának miért nem napi politikai kihívásként, hanem korszakos kudarcként kell értenie azt, ami a politikai rendszerekben a mérsékelt pártok támogatottságával történik.
Az a leginkább érthető része a történetnek, hogy nem látták, hova fut ki, ahogyan az erkölcsi, etikai kereteket újragondolták. Aligha gondolhattak arra, hova vezethet, ha az oktatást, a felvételit fetisizálják, aligha érthették, ezzel mennyire leértékelik azokat, akik nem rendelkeznek az ehhez szükséges képességekkel. Azt talán már láthatták volna, hogy ennek nyomán leértékelik azokat is, akik keveset keresnek, mi több, egyszerűen legitimmé, egyenesen jogossá válik erkölcsi szempontból alacsony keresetük, miközben a csúcsjövedelmek az égbe nőnek.
Mindenesetre ezek összességében alighanem erkölcsileg védhetetlen álláspontok a baloldalról gondolkodó emberek számára. Sandel rámutat, hogy egy adott munka pénzügyi ellenértéke nem tükrözi a közjóhoz való hozzájárulás mértékét. Ezt Magyarországon talán nem különösebben nehéz elmagyarázni, elég csak a kórházi ápolók vagy éppen a tanárok megalázó béreire gondolni.
És nem elég, hogy gazdasági értelemben kiüresedett, megbecsültségét vesztette a meló, sok esetben erkölcsi értelemben is: nem jár hozzá társadalmi megbecsültség. Gondolunk mi egyáltalán arra, mennyit tesz egy ózdi tanár a hazánkért?
Sandel emlékeztet Robert F. Kennedyre, aki már 1968-ban arról beszélt, a munkanélküliség milyen megaláztatás: nem csak pénznélküliséget jelent, hanem azt is, semmivel nem járulsz hozzá a közösség életéhez. És ehhez érdemes hozzákapcsolni Orbánék közmunkaprogramját, amelyet bevezetésekor az elit brutálisan bírált, miközben az érintettek elégedettsége visszaköszönt újságcikkek sokaságából: dolgoztak. Sandel mást is idéz Kennedytől:
Összetartozás, közösség, közös hazaszeretet – civilizációnk ezen alapvető értékei nem abból fakadnak, hogy együtt vásárolunk és fogyasztunk javakat. Hanem a méltóságteljes, tisztességes fizetéssel járó munkából származnak, abból a fajta munkából, amely lehetővé teszi az ember számára, hogy azt mondja a közösségének, a családjának, az országának, és ami a legfontosabb, saját magának: segítettem felépíteni ezt az országot, és részt veszek a közös törekvéseinkben.
Getty Images Robert F. Kennedy
Sandel szerint évtizedekig egyszerűen elfelejtették ezeket az értékeket a politikusok. A progresszívek egyszerűen lemondtak a hazafiság, a közösség, a munka iránti elkötelezettség politikájáról. Ehelyett kínálták a felemelkedés retorikáját. Miközben az emberek aggódtak a stagnáló bérek, a kiszervezések, az egyenlőtlenségek miatt, és pláne azért, mert a bevándorlók és a robotok majd elveszik a munkájukat, az elitek leginkább azt üzenték nekik: tanuljatok, több nyelvtudást, diplomát szerezzetek, legyetek versenyképesebbek.
Ez az a piaci logikán építkező meritokratikus koncepció, amely esélyegyenlőségről beszélt, de közben túljutalmazta a győzteseket, s megalázta a veszteseket.
Miközben a felemelkedés, ha lehetséges is, akkor működhet politikai koncepcióként, ha közben képes olyan körülményeket teremteni, s olyan történetet elbeszélni, amelyben megtalálják magukat azok, akik a helyükön tudnak csak boldogulni, nekik is szükségük van a közös vállalásra, amelyből kizárják őket, ha nem emelkednek fel. Azaz – Kiss Viktorra utalva – kívül találják magukat.
Annyira hatalmukba kerítette a politikusokat a versenyképesség, gazdaság köré szerveződő kapitalista, tőkepárti logika, hogy észre sem vették, hogyan fetisizálták a versenyt. Miközben a versenyeken valójában kevesen nyernek, a többség erejéhez mérten befut, részt vesz.
Sandel kedvenc illusztrációja tehát az oktatás, ahol az elit irtózatos erőforrásokat öl abba, hogy a gyerekei megnyerjék a versenyt, a legjobb sulikba mehessenek, az sem számít, mivé válik kamaszkoruk. Ennek meg is van persze az eredménye. Mint emlékeztet, ha valaki olyan családból származik, amelyiknek a jövedelme meghaladja az évi 200 ezer dollárt (majd hetven millió forint), akkor egy az öthöz az esélye annak, hogy 1400 pont felett teljesítsen az amerikai felvételi teszten, ha valaki szegény családból származik, amelyben az éves jövedelem kevesebb az évi 20 ezer dollárnál (kevesebb mint 7 millió forint), akkor ugyanerre egy az ötvenhez az esélye. Azon sem kell csodálkozni, hogy a magas pontszámot elérők többsége felsőfokú végzettséget elértek gyermeke. Ha valaki a felső egy százalékba tartozik, akkor hetvenhétszer nagyobb az esélye, hogy a Borostyán Ligaként ismert amerikai nyolc csúcsegyetem egyikére bejusson, mint a szegényeknek. Mint látható: ez a rendszer arisztokratikus, átörökíti a hozzáférést, amit az adatok alapján lényegében a véletlen korrigál azzal, hogy más társadalmi csoportokból is bejuttat fiatalokat.
És nem is gondolnánk, milyen fontos erkölcsi szerepe lehet a véletlennek.
Sandel, mint cikkünk elején is mutattuk, alapvetően az egyetemi felvételikből indul ki, itt is mutatja be, hogyan lehetne változtatni a most uralkodó, s széles körű lázadást kiváltó erkölcsi koncepciókon. Szerinte lehetséges, hogy a rengeteg beérkező jelentkezés közül azokat veszik csak ki az egyetemek, amelyekből világosan látszik, hogy a kandidáló nem boldogulna az intézményben, azaz tényleg a leggyengébb pályázatokat. Ezek után azonban szét lehet szórni a többi papírt a lépcsőn, s válogatni: azaz sorsolni. Ez a rendszer ezzel nem hagyná teljesen figyelmen kívül az érdemeket, ám nem abszolutizálná azokat, hanem küszöbként használná. Elvégre még a legjobb felvételi bizottságok sem tudhatják a 18 évesekről, ki lesz közülük a legjobb az egyetem végére, pláne ki boldogul majd leginkább a karrierjében. Ez a logika azt eredményezné, hogy csökkenne a meritokratikus gőg, mert világossá válna: szerencse kell a bejutáshoz. Ez azért is fontos, mert
Természetesen Sandel könyvének csupán néhány gondolatát villantottam meg ebben a cikkben, el is kalandoztam mindenfelé, leginkább azért, mert a kötet a legfontosabbat adja, ami könyvtől telhet: inspirál, gondolkodtat, új képzeletet nyit ki, kihívja a meggyőződéseinket. Ennél jelenleg nincs fontosabb, merthogy ha nem lesz olyan baloldali politika, amely képes új képzeletet teremteni, új erkölcsi kereteket álmodni, hazatérni oda, ahonnan indult, azaz a kiváltságok nélküliek, a kiszolgáltatottak, a méltóságban élő átlagosak felé, akkor többé nem is lesz.
Mindehhez kulcskérdés Sandel szerint sorsunk véletlenszerűségének elfogadása.
Ha ezt elfogadjuk, akkor vagyunk képesek szolidárisabb, a többiek életkörülményeit jobban megértő, a közjót a tömegek felé kereső, a hazánkat a közös vállalkozásunkként megjelenítő keretben gondolkodni. Ehhez viszont alázat kell.
És talán olykor olvasás. Az segít annak megértésében, hogy nem választjuk a sorsunkat. Kertész Imre a Sorstalanságban írja:
Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig.
The post Tényleg azért nyerhet Orbán és Trump, mert a baloldali politikusok túl sokszor mondták, hogy oktatás? first appeared on 24.hu.
