Én mondtam és tartom is, hogy vannak nálam érdekesebb emberek
– magyarázza szerény értetlenkedéssel Bogdán Róbert, miközben nepáli serpák gyűrűjében szolgál fel 2049 méteren egy tál rókagombát zsemlegombóccal. Az ausztriai Schneebergen található Fischerhütte magyar szakácsáról már az elején kiderül, hogy rendkívül szerényen, alázatosan dolgozik, és nem is igazán érti, miért tűnhet érdekesnek egy kívülálló számára, hogy valaki évi tíz hónapot tölt messze a családjától több mint kétezer méter felett egy hüttében, ahol néha férfiak rúdtáncolnak az ebédlőben, és az időjárás határozza meg a beosztását.
A magyar szakácsra egy kissé viszontagságos túra során figyeltem fel, amikor egy napfényes kánikulával induló felmenetelt a hegygerincen olyan vihar koronázott meg, hogy a 2049 méteren található hüttét csak akkor látta meg az ember, amikor belebotlott a bejáratába. Odabent először egy hatujjú nepáli serpa jelentette a meglepetést, majd az, hogy a magyar beszédre magyar választ kaptunk. Nyilván érdekelt, hogy mi hoz ide egy viszonylag izolált, térerőmentes helyre egy magyar szakácsot, Róbert pedig megígérte: ha újra megmászom a hegyet, szívesen mesél az életéről.
Újra megmásztam. Igaz, a fejemben létező prekoncepciók a teljesen elszigetelt hütte vadregényes romantikájáról némileg csorbulni látszottak, amikor láthatóan őszinte csodálattal néztek rám és fotós kollégámra amiatt, hogy önerőből, a saját lábainkon gyalogoltunk fel a kétezres hegygerincre. Van vonat is – mondták némi értetlenkedéssel. A térerő hiánya is csalóka: ugyan a szakácsot először csak a ház vonalas telefonján tudtam elérni, a hüttében van wifi, ezen keresztül tudják az ott dolgozók tartani a kapcsolatot a szeretteikkel.
Budapestről bő három és fél óra alatt elérhető a Schneeberg hegyvonulata, az Alpok keleti csücske. Népszerűségét a magyarok számára egyrészt a közelsége okozza, másrészt az, hogy mindenki megtalálhatja itt a maga kihívását: túra-, hegymászó- és via ferrata útvonalak is átszelik, de a kevésbé elkötelezett kalandorokat bizonyos magasságig felviszi a felvonó, sőt, a sajátos fekete-narancssárga külsejéről ismert Salamander-Zug majdnem 1800 méteres magasságig szállítja az utasokat, ahonnan rövid séta a csúcs. A vendéglátás is kiépült: az általunk meglátogatott, legnépszerűbbnek számító Fischerhüttén kívül több ház is várja a vendégeket.
Az impozáns gerincen álló épület több évszázados múltra tekint vissza, 1885-ben építették menedékházként, az 1980-as években kötötték be a telefont és az áramot, 2010-től pedig komoly munkálatokat követően a vizet is bevezették, amelyet szivattyúkkal juttatnak fel a hegy lábánál elhelyezkedő Puchbergből. Róberttől megtudtuk, hogy az ellátmányt sem serpák hozzák, hanem vonattal szállítják fel, az állomástól pedig egy kis zöld traktor segítségével érkezik a házba.
Ő maga ugyancsak ezzel a járgánnyal érkezett a házba, az idei az ötödik szezonja a Schneebergen.
Mikor megláttam, hogy a főnök traktorral akar felvinni, úgy voltam vele: úristen, hova jöttem. De azóta itt vagyok, úgyhogy megtetszett.
Róbert azelőtt nem traktorral járt dolgozni, sőt, a hegyekhez sem volt túl sok köze. A Somogy megyei, kicsivel több mint ötszáz lelket számláló Somogyfajszon élt, és miután kitanulta a szakácsmesterséget, egy menzán helyezkedett el. Két oka volt, hogy váltani akart: egyrészt sokkal több pénzt szeretett volna keresni a családja számára, másrészt édesanyja elvesztése is arra ösztönözte, hogy lépjen.
Szajki Bálint / 24.hu
„Amíg ő élt, nem akartam otthon hagyni. Miután meghalt, utána döntöttem úgy, hogy nekem otthon elég volt a munkából” – magyarázza. A céget, amely magyar munkaerőt közvetít külföldre, Facebookon találta, első körben Svájcot, Németországot és Ausztriát jelölte meg célországként. Bár képzett szakács volt, a mosogatói posztot jelölte be – úgy érezte, hogy komolyabb nyelvtudás nélkül más szerepben nem rúghat labdába. A közvetítő azonban bátorította, mert „milliókat kereshetnék szakácsként”, így végül nem mosogatónak, hanem szakácsnak jelentkezett. Ahogy meséli, túl sok mozgástere nem volt abban, hova menjen dolgozni, első körben egy osztrák síparadicsomban kapott munkát, ahol azonban kevesebb mint három hónapot töltött. „Úgy éreztem, hogy nem vagyok odavaló, nem az én világom.”
Ezt követően ajánlottak neki munkát a Fischerhüttében, amit el is fogadott. Ekkor jött az új főnök és a traktor, Róbert pedig másnap munkába is állt a kis házban a hegyen. 2020-at írunk ekkor, és ahogy mindent, az osztrák vendéglátást is feldúlta a koronavírus, a hütték idő előtt bezártak. Az azonban nem volt kérdés, hogy a következő szezont is itt kezdi.
Róbert egyedüli szakácsként irányítja a konyhát, több konyhai kisegítő dolgozik neki, vagy, ahogy ő mondja, mellette, mert nem szeret hierarchiában gondolkodni. Napjai nagyon hasonlóan telnek: már bevett szokás, hogy az ébresztője előtt kel, háromnegyed hétkor már a konyhában van, lefőzi a kávét, és begyújt. Reggel a konyha kizárólag az ő birodalma, a svédasztalos reggelit egyedül készíti elő, zöldségeket szeletel, tányérokat pakol, vajat halmoz a vizestálba. Munkatársai a beosztásuktól függően érkeznek, és dolgoznak a keze alá, ekkor ő már az ebédet készíti elő. Az ebéd és a vacsora ennél pörgősebb, a leginkább a hétvégi vacsorák a húzósak, amikor 31–32 emberre – ennyi nagyjából a teltház – kell főznie. Mindeközben ráadásul elő kell készítenie a másnapi ételeket is, munkája tehát egyrészt nagyfokú odafigyelést, másrészt multitaskingot is igényel, Róbert azonban láthatóan végtelenül higgadtan, szótlanul, hozzáértően végzi a munkáját legyen szó nyüzsgősebb időszakokról vagy nyugodtabb pillanatokról.
Az a nehéz, hogy egyedül vagy szakács, a főnök rád bízza a konyhát, neked kell gondoskodni arról, hogy minden meglegyen, legyen főzve, készítve, előkészülve. Ez így sok. Közben azon is kell gondolkozni, hogy mi kell a következő napra, mit kell elővenni? Az első szezonban sok volt, de az ötödikben már rutinosan megy
– meséli, hogyan lehet belejönni a már kívülről is igencsak pörgősnek tűnő munkába, és egyúttal a német nyelvbe is – ő maga alapfokú nyelvismeretekkel érkezett, de a házban annyi ragadt rá az évek alatt, hogy ma már egészen folyékonyan beszéli a néha nehezen érthető helyi dialektust is. A ház menüjén nemcsak a vendégházakban jellegzetes káposztaleves-lencsefőzelék tengelyről találunk ételeket, hanem a már említett rókagombás étel mellett megkóstolhatjuk többek közt a jellegzetes osztrák nokedlifogást, a Käsespätzlet, de Róbert aznap este még egy császármorzsát is összedob a vendégek kérésére. Mint mondja, túl sok mozgástere nincsen a menü megálmodásában, azt a főnök alakítja, ő csak megfőzi. Mikor arról kérdezem, nem hiányzik-e szakácsként a kreativitás, a tőle megszokott szikársággal válaszol:
Nem, mert az az igazság, hogy a vendég megeszi az ételt, visszajön, és azt mondja, hogy nagyon finom volt, nekem az bőven elég. Én meg vagyok elégedve, ha azt mondja, hogy jó, vagy, ha nem is mondja, de üres a tányérja nekem már elég.
Szajki Bálint / 24.hu
Szajki Bálint / 24.hu
Mikor a találkozót egyeztettük, az időjárást hozta fel, mint a szabadnapjainak meghatározó tényezőjét, jellemzően akkor kap szabadot, amikor rossz az idő, tehát kevesebben vannak. De hogy telik egy szabadnapja?
Filmezek. Egyszer voltam fent a keresztnél az első szezonomban, azóta sem, elég volt. Sokat jövök-megyek a konyhában, nincs kedvem sétálni
– utal a háztól nem messze található, 2076 méter magas Schneeberg csúcsra, amelynek csúcskeresztjéhez nagyjából 10–15 perces kényelmes séta vezet. Egyúttal újabb ideologizált prekoncepciómat dönti meg ezzel: míg a hegyek szerelmeseinek a világ legjobb szabadnapjait jelenthetné, hogy az ember egy csodálatos környezetben üthet el egy napot, az itt dolgozóknak nem feltétlenül jelent ez különlegességet bármely „földi” konyhához képest – ahogy Róbertnek sem.
De hasonlóan omlanak le az izolált közegben dolgozó, magányos ember képével kapcsolatos előfeltevések is, egész pontosan az, hogy mindent hátrahagyó emberekről van szó. Bogdán Róbert boldog családban él, feleségével két tinédzserlányt nevelnek, ők továbbra is Somogyfajszon élnek. A szakács évente közel tíz hónapot van távol az otthonától, mivel a Fischerhüttén kívüli szezonban – május és november közt van kiszolgálás a házban – Voralbergbe megy, ahol négy hónapot húz le egy síhotelben. Míg a Schneebergről kéthavonta hazajárhat öt napra, addig Voralbergből nem, ezért a karácsonyfát is jóval előbb, már december első felében feldíszítik, mivel december 24-én már a síhotelben dolgozik. De nem nehéz így a családnak?
Nehéz, de szokták mondani, hogy valamit valamiért.
Ha térerő nincs is, a wifi segítségével tudnak beszélni, és ezt minden este meg is teszik, a munka után Róbert felhívja a családját. A két hónapos etapokat ötnapnyi szabadság szakítja meg, ilyenkor sem pihen sokat, mert ebbe az öt napba rengeteg intéznivalót kell besűrítenie. A hosszabb szabadságok alatt általában az állatkertbe mennek, „de van úgy, hogy nincs kedvem sehova se menni, inkább csak otthon vagyunk.”
A családi életből azért jut a hegyre is: lányai már egyszer meglátogatták fent, ráadásul a közbenjárásával a nővére, Mária is a hüttében dolgozik. Szobalányként kezdte, mostanra több munkaköre is van, többek közt a konyhában is besegít, már egészen otthonosan forog Róbert körül, ketten jól láthatóan összeszokott párosként működnek a gőzölgő lábosok és hagymakupacok közt. Tőle tudom meg, hogy a gyerekeivel együtt költözött ki Ausztriába, és Róberthez hasonlóan elsősorban a jóval magasabb fizetésért érkezett ide, odahaza ugyanis a töredékét kapta az itteni bérének. Az összhang és a béke jól látszik rajtuk, mindketten kiemelik, hogy nincs probléma a közös munkával az összezártsággal, igaz, Róbert nevetve hozzáteszi: az a titok, hogy „ha úgy van, tudni kell befogni a számat.”
Szajki Bálint / 24.hu Bogdán Mária
Az is hamar kiviláglik, hogy a családiasság egyáltalán nincs vérrokonsághoz kötve, Róbert nagyon sokat beszél arról, hogy az anyagiak mellett elsősorban a csapat miatt szeret itt dolgozni, akikkel már-már családként élnek együtt. A Fischerhütte személyzete meglehetősen színes: a két magyar mellett nepáli serpák dolgoznak itt, akik a szezonon túl jóval magasabbra mennek: vissza a Himalájába, ahol az Everest alaptáborában vezetnek túrákat. Mikor egyiküknek megemlítem, hogy jövőre egy Annapurna alaptábori túra van kilátásban számomra Nepálban, vigyorogva nyom a kezembe egy névjegykártyát: ott is kereshetem, az Annapurna alaptáborában is vezetnek túrákat, sőt, helikopteres mentésre is szakosodnak. Ez utóbbira reményeim szerint nem lesz szükség, mindenesetre megköszönöm a kedvességét, és hallgatom, ahogy a nepáliak vidáman mesélnek arról, milyen szívesen térnek vissza immár a sokadik szezonra a Fischerhüttébe.
Elsősorban a pénz mozgatja őket is, a visszatérést pedig a honvágyon kívül a vízum is indokolja: elmondásuk szerint kilenc hónapot dolgozhatnak egy uniós országban egy évben, ráadásul az Everesten a szezonon kívül kevés munka akad, ebből nem tudnák eltartani a családjukat, így ilyenkor visszatérnek Ausztriába. A Fischerhüttébe nem serpakülönítményként érkeztek, hanem jóformán egymástól függetlenül: egyiküket egy ismerőse ajánlotta be, másikuk egy hüttével odébb dolgozott, majd átigazolt ide, és feleségét is hozta magával. A csapat tagja még Martin, a félig olasz, félig osztrák művész, aki rögtön buzgón mutatja Instagram-profilján a festményeit és a zenéit. Míg a hüttében csapos, a jóval alacsonyabb tengerszint feletti magasságokon igazi életművész, aki a hüttebeli fizetéséből tartja fent azt az életvitelt, hogy odalent a művészetének élhessen. Akármilyen színes csapat is a személyzet, mégis egy összeszokott, vidám, konfliktusmentes kompániaként működtetik a hüttét. (Martin a cikk megjelenése előtt váratlanul elhunyt – a szerk.)
Szajki Bálint / 24.hu Lakpa Norbu Sherpa, Bogdán Róbert és Pema Sherpa.
Bár ottjártunkkor a ház vendégköre meglehetősen konszolidált volt, Róbert elmeséli, hogy volt már tanúja vad estéknek: tartottak már itt legénybúcsút, amely során balettruhában mászott fel a hegyre a vőlegény, de olyan szülinapi bulit is, amelyen az ünnepelt igényeihez igazodva egy rudat szereltek be az ebédlőbe, a szülinapos férfi pedig azon táncolhatott. Ráadásul nagyon úgy fest, hogy valakik a hüttében ünnepelték a karácsonyt, mert májusban, a nyitáskor egy feldíszített fenyőt találtak az előtérben – ez a része a háznak szezonon kívül is nyitva van mindennemű ellátás nélkül, hogy a túrázók és hegymászók behúzódhassanak a hidegben. A ház közösségi életéből annak vezetője, Michael is aktívan kiveszi a részét, sőt, ő a mozgatórugója annak: gyakran jár fel, pénteken és szombaton jellemzően ő szokta szolgáltatni a zenét. A séfről, ahogy Róbert hívja sokat és nagy tisztelettel beszél a magyar szakács: a történetek alapján a főnöknek óriási szerepe van abban, hogy immár sokadik szezon óta ugyanaz az összeszokott és összetartó csapat viszi a Fischerhüttét. Vasárnaponként – amikor nincs lehetőség a vendégek számára az ottalvásra – gyakran viszi el szórakozni a csapatot, voltak már gokartozni és sörkiránduláson is, de egyébként is bármikor szívesen kisegíti a dolgozóit, legyen szó anyagi segítségről vagy szívességről.
Az, hogy egy kétezres osztrák hegyen rögtön két magyarba botlunk, illetve az idei márciusi statisztikák – amelyek szerint jelenleg több mint százhúszezer magyar dolgozik Ausztriában bejelentett teljes állásban, és ezzel a második legnagyobb külföldi kolóniát adjuk a németek után – felvetik az Ausztriába tömegével távozó magyar munkavállalók kérdését. Bár nyilvánvalóan nem minden ausztriai munkavállalónak kell ilyen izolált körülmények közt dolgoznia, Róbert szerint, aki bírja, annak beválhat ez a felállás. Aki nem, az szinte azonnal megy, ahogy egy magyar szakácspár esete is bizonyítja, akik gyorsan felmérték, hogy ez nem az ő terepük. „Jöttek, és következő nap mentek, mert hogy ez nem az ő világuk” – meséli. De akkor kinek való az ilyen jellegű munka, ahol ugyan festői környezetben, de meglehetősen pörgős és sokszor monoton munkát kell végezni izolált környezetben?
Szajki Bálint / 24.hu
Szajki Bálint / 24.hu Martin és Róbert.
Olyannak tudom ajánlani, aki nem akar pénzt költeni, mert nincs hol. Olyannak, aki spórolni akar
– magyarázza. A munka mellé ugyanis szállás és étkeztetés is jár, így valóban nincs hol elkölteni a pénzt. Aki nem jár le a vonattal a faluba, az a teljes fizetését haza tudja vinni. Persze a kitartás elengedhetetlen ehhez a munkavégzéshez, a szavaiból pedig az is kitűnik, hogy a monotonitástűrés sem hátrány. Nagyon úgy fest, hogy nála mindez adott, a Fischerhüttében ugyanis hosszú távra tervez.
Az az igazság, hogy nem szívesen hagynám itt ezt a helyet, nagyon a szívemhez nőtt. Családias a hangulat. Jön a főnök, a felesége, a gyerekei, megöleljük egymást. Még egy tíz évig biztosan szeretnék itt dolgozni, de mondjuk azt, hogy ameddig bírom egészségileg, meg ameddig a főnök azt mondja, hogy szüksége van rám, addig jövök.
A Fischerhüttében tehát nemcsak osztrák nokedlit és vidám serpákat, hanem magyarokat és velük együtt érdekes életutakat is találunk. Olyan embereket, akik egészen kétezer méterig mennek, hogy a családjukat anyagi biztonságban tudhassák. Róbertben azonban láthatóan cseppnyi keserűség sincs ezzel kapcsolatban: a sokadik tányér Käsespätzlet is ugyanolyan nyugalommal és hozzáértéssel pakolja a tányérra, miközben mosolyogva mesél a hüttebéli családjáról.
The post „Olyannak való ez, aki spórolni akar” – nepáli serpákkal főzi az osztrák nokedlit a magyar szakács first appeared on 24.hu.
