A fénykép 2024 augusztusában készült Balatonalmádiból, Fényes Lóránd csillagvizsgálójából több éjszakán át. A téma valóban különleges: világszinten is roppant kevesen fotózzák, jellemzően inkább nagy átfogásban.
Ilyen közeli, nagy felbontású fotót készíteni úgy, hogy mind a nagyon fényes planetáris, mind a nagyon halvány szupernóva-maradvány megfelelően látszódjon a fotón: nagy kihívás.
Így érthető, hogy összesen 36 óra válogatott expozíciót foglal magában. Az utómunkája – a digitális képelőhívás – két hónapot vett igénybe a rendkívül nagy fényességkülönbség miatt. Az objektumokról további részletek, érdekességek a fotós oldalán találhatóak.
Ezen a különleges asztrofotón egyszerre két, egymástól távol található objektum utal a kozmoszban is érzékelhető elmúlásra. A középpontban látható apró és fényes kis objektum, egy úgynevezett planetáris köd látható, egy gázból és plazmából álló burok, amely bizonyos típusú csillagok körül képződik az életük vége felé ledobott gázfelhőből.
Elnevezésük a kisebb távcsövekben az óriásbolygókhoz hasonlító formájukból ered. Valójában semmi közük a bolygókhoz, csillagokból kilökődött anyagból alakulnak ki. A világegyetem többi objektumához képest nagyon rövid életűnek számítanak, alig néhány tízezer évig léteznek.
Ezzel szemben a lágyan hullámzó kékes-vöröses háttér egy másik, jóval nagyobb kataklizmára utal: egy szupernóvaként rég felrobbant csillag színes mementójában gyönyörködünk. A Napunkhoz hasonló, kis- és közepes tömegű csillagokból a már említett planetáris ködök alakulnak ki, ám amikor egy óriáscsillag szupernóvaként felrobban, erőteljes, akár 30 000 km/s sebességű lökéshullámot okoz az űrben.
Ez összenyomja és felmelegíti a robbanás során kilökődő anyagot, interakcióba kerülve a csillagközi porral és gázokkal. Ahogy ez az anyag lehűl, több színben bocsát ki fényt. A táguló lökéshullám több ezer éven át hullámzik, sok fényév átmérőjű kagyló forma szupernóva-maradványt formál.
Az NGC 40 figyelemre méltó planetáris köd, kétpólusú szerkezettel rendelkezik: lebenyei szimmetrikusan, ellentétes irányba húzódnak, egyfajta sajátos masni formát alkotva, ami valószínűleg a csillag fejlődése során a csillagszél és a mágneses mezők összetett kölcsönhatásából ered. A köd körülbelül 3000-3500 fényévre van tőlünk, és átmérője 1,2 fényév.
Várhatóan harmincezer év múlva az NGC 40 elhalványul, és csak egy körülbelül Föld méretű fehér törpecsillag marad utána. A hátteret biztosító CTA 1 szupernóva maradvány ezzel szemben messzebb, mintegy 4600 fényévre található a Földtől, aminek a középpontjában egy 316,86 ms periódusú gamma-pulzár található.
Ez egyébként igen különleges és egyedülálló osztály, az úgynevezett „sötét pulzárok” – forgó neutroncsillagok, amelyek kizárólag nagy energiájú sugárzás formájában bocsátanak ki impulzusokat – közé tartozik. A szupernóva-maradvány korát tízezer évre becsülik.
A kép készítésének technikai adatai:
Távcső: 400/1821 ANT
Mechanika: Fornax 150
Korrektor: TeleVue Paracorr Type-II
Kamera: ZWO 2600MC Pro
Szűrők: Altair Ha Oiii DualBand 6nm és Optolong L-Quad Enhance
Vezetés ZWO ASIAIR Plus + ZWO ASI120MM Mini
Expozíciós idő: összesen 36 óra (139×900 s keskenysáv és 10 x 360 s RGB)
The post Október asztrofotója: Planetáris és szupernóva-maradvány egy képen first appeared on National Geographic.
