2017-ben a Nő a reflektorfényben szkriptje (amely akkor még a Rodney & Sheryl címre hallgatott) ott volt az úgynevezett Black Listen, amely a legjobb, még el nem készült forgatókönyveket tartalmazza, így nem volt meglepő, hogy hamarosan szemet vet rá valaki, ahogy az sem, hogy ez a pillanat épp a nagy sorozatgyilkos-mánia kellős közepén jött el. Ráadásul nem is akárki karolta fel az ötletet: az eddig kizárólag színésznőként ismert Anna Kendrick látott benne annyit, hogy nemcsak producerként támogatta az ötletet, hanem az egyik főszerepet is magára osztotta, sőt, életében először a rendezői székbe is beült. Az időközben átkeresztelt, Nő a reflektorfényben címet kapó alkotás azonban nem Kendrick rendezői zsenije miatt fog megmaradni az ember fejében, inkább azért, mert önmagában is rendkívül bizarr története nem a forgatókönyvírók agyszüleménye, hanem megtörtént eseményeken alapul.

Azt ugyanis nehéz más jelzővel illetni, ha egy sorozatgyilkos nemcsak bejut egy tévés társkereső műsorba, de meg is nyeri azt, mivel a műsorban nyereménnyé tárgyiasított nő a három agglegény közül éppen őt választja. A nőnek viszont ösztöneinek köszönhetően sikerül elkerülnie, hogy ő legyen a sokadik áldozat, mindezt egy olyan közegben, amely a nőknek nem hisz, a megnyerő férfiakat pedig akkor is felmenti, ha erőszaktevők.

A Nő a reflektorfényben tehát egyszerre lehetne feminista tanmese és a sorozatgyilkos-hullám újabb meglovaglása egy közepesen tehetséges forgatókönyvíró által, ám azt a bizonyos hátborzongató pluszt éppen az adja, hogy egy hús-vér ember, Rodney Alcala életéről, pontosabban annak egy szeletéről van szó. Az amerikai férfi a hatvanas-hetvenes években gyilkolt, főleg nőket és tinilányokat cserkészett be fotósként. Legtöbbüket megverte, megerőszakolta, megfojtotta, esetenként újraélesztette, hogy aztán ismét megölhesse őket.

Alcala sorsa egész meghökkentő módon mutat rá az amerikai igazságszolgáltatás hiányosságaira: a férfi ugyanis annak ellenére gyilkolt éveken keresztül, hogy a kezdetektől fogva a rendőrség látóterében volt. 1971-ben börtönbe zárták egy nyolcéves kislány megerőszakolásáért, onnan azonban három év helyett 17 hónap után szabadult. Az ezt követő években több nőt és gyereket erőszakolt és ölt meg, nyolc gyilkosságot tudtak később rábizonyítani, ám a becslések szerint akár 130 áldozata is lehet.

Az egyik legbizarrabb fejezet az életében azonban kétségtelenül az, hogy 1978-ban az akkor már majdnem egy évtizede gyilkoló Alcala nemcsak bejutott, de meg is nyerte a The Dating Game nevű tévés társkeresőt, ahol egy női versenyző a fal mögött ülő három agglegénynek tesz fel kérdéseket, majd a válaszok alapján eldönti, melyikükkel szeretne randevúzni.

A Nő a reflektorfényben okosan próbál fókuszt választani, és a sorozatgyilkos lelkének boncolgatása vagy a bűnlajstrom felmondása helyett erre az adásra koncentrál. Egyúttal egy másik, fontosabb főszereplőt emel a történetbe: Cheryl Bradshaw sorsán keresztül sejlik fel a nők, azon belül is a showbizniszben boldogulni vágyók sorsa. Szájbarágósan hangzanak el a castingosoktól, ügynököktől, barátoktól a korszellemet kissé sután leíró megállapítások: csak akkor rúghat labdába színésznőként, ha levetkőzik, próbáljon butának tűnni, azzal messzebbre jut, és egyébként is csak a külcsín a fontos az álomgyárban. Bradshaw végső elkeseredésében jelentkezik a műsorba, ahol előre megírt, bugyuta kérdéseket felolvasó biodíszletként kell csak funkcionálnia.

Az önmagában is rendkívül bizarr műsor eredetije egyébként itt megtekinthető, és szerencsére a filmből kimaradtak az olyan mondatok, amikor Alcala egy banánhoz hasonlítja magát, és annyit mond vigyorogva a nőnek, akit még sosem látott, hogy „hámozz meg”. És bár nyilvánvalóan itt még senki sem sejtette, hogy egy sorozatgyilkos bűvöli el épp a közönséget, felveti annak problematikáját, hogy igenis tudhatták volna a műsorkészítők, hogy valami nem stimmel Alcalával: úgy került be a műsorba, hogy ekkorra már megjárta a börtönt, ahová gyerekmolesztálási ügye miatt zárták. A szereplőket tehát semennyire nem világították át, így történhetett meg, hogy gyakorlatilag élő adásban kereshette egy sorozatgyilkos legújabb áldozatát. Bradshaw egyébként ösztöneinek köszönheti, hogy nem találjuk meg a nevét Alcala áldozatai közt: a filmmel ellentétben sosem randiztak, a nő ugyanis a műsor utáni beszélgetésük során furcsának találta a férfit, és nem ment el a közös utazásra; nagy eséllyel ennek köszönheti az életét.

Netflix

Kendrick filmjében itt érnek össze a szálak, amiből nem csak kettő van: a nézőtéren ül Alcala egyik korábbi áldozatának legjobb barátnője, aki felismeri a férfit. Az ő szála azt hivatott – ugyancsak bántóan szájbarágósan – bemutatni, hogy miért nem hisznek egy nőnek (aki nem mellesleg afroamerikai), miközben a producerekhez és a rendőrséghez fordul, és konkrétan erőszaktevőként nevezi meg a férfit. Az esetlen megvalósítás ellenére az Alcala-ügy másik vérfagyasztó aspektusára világít rá ez a szál: a valóságban ugyancsak többen jelentették a férfit, ám a rendőrség, érthetetlen módon, nem vette komolyan ezeket. A filmben ugyancsak feltűnik egy harmadik fontos női karakter, egy tinédzser lány, akinek hihetetlen lélekjelenlétének köszönhetően sikerült megszöknie a férfi elől, miután az többször bántalmazta és megerőszakolta. Ezt követően egyből a rendőrséghez fordult, ám Alcala egészen megdöbbentő módon óvadék fejében szabadlábon várhatta a tárgyalását. Ebben az időszakban egy 12 éves lányt és egy 21 éves nőt gyilkolt meg. A férfit végül halálra ítélték, ám a kivégzésig sosem jutott el: 2021-ben, 77 évesen a börtönkórházban halt meg.

Alcala története tehát önmagában is rendkívül tragikus és bosszantó egyszerre, ám ehhez Kendrick filmje nem tud sokat hozzátenni. Pedig az alkotói ambíciók ígéretesek, a film elkerüli például azt a gyakori hibát, amelybe az ilyen jellegű filmek rendre belefutnak: nem romantizálja a sorozatgyilkost. Szintén okos a keret, amit választ: azokat a nőket, akik keresztezik Alcala útját, és akin keresztül egyrészt a tehetetlenséget, másrészt a nők mellőzöttségét hivatott bemutatni a film. És bár a törekvés dicséretes, ráadásul illik is a női sorsokra fogékony korszellemhez, fájóan didaktikusan teszi mindezt, ennek életidegen kicsúcsosodása az a jelenet, amely a valóságban meg sem történt: Bradshaw nem mutatott teátrális fityiszt a hímsoviniszta showbiznisznek azzal, hogy a bugyuta, előre megírt kérdésektől eltérve a férfiaknak odaszólogatva dobja fel a műsort.

A nagy katarzisnak szánt női diadal emiatt sokkal inkább fölöslegesen beleerőltetett giccs, az egész filmet jellemző szájbarágás végső esszenciája.

A végeredmény így nem több, mint egy alapvetően ígéretes megközelítés fájóan középszerű, egyenletlen és megúszós kivitelezése, amely semmit nem tesz hozzá az alapjául szolgáló történethez. Kendrick filmjében a túldramatizált jelenetek helyett a tényeket közlő filmvégi feliratok jelentik a legnagyobb gyomrost: ahogy leírják, hogy Alcante szörnyűségeiben milyen óriási szerepet játszott a közeg, amely hagyta, hogy kiteljesedjen.

Nő a reflektorfényben (Women of the Hour), 2024, 95 perc. 24.hu: 6/10

The post Gyerekeket molesztált, nőket ölt, mégis magabiztosan nyerhetett meg egy tévés párkeresőt first appeared on 24.hu.