Ne gondoljuk, hogy biztos egy nő van a dologban, az túl egyszerű lenne. Merthogy Afrikában kezdődött az egész.
Illetve egy csudát Afrikában. Még előtte, Egerben, valamikor a nyolcvanas években, ahol akkor ennek a szenvedélyes fotós srácnak, Simonnak, néhány képét kiállították a helyi művelődési házban.
„Tetszenek a fotóid” – szólította meg egy ismeretlen magyar diák, egy gödöllői egyetemi hallgató. „Mi pár hónap múlva indulunk egy Teleki-expedícióra, Afrikába, nincs kedved velünk jönni? Lőhetnél pár jó képet.”
Simonnak gőze nem volt arról, ki az a gróf Teleki Sámuel, mire a srác elmagyarázta neki.
Mindig is hitt a rögtönzésekben. A kalandos expedíció négy hosszú hónapja alatt végigkövették a nagy magyar felfedező száz évvel korábbi útját, és annak minden fontos pontján megálltak, hogy ünnepélyesen elénekeljék a himnuszt. Simon először a „jókedvvel, bőséggel”-t tanulta meg magyar társaitól, fújta is velük, amit aztán egyre több szó, majd mondat követett. A vége felé már egész szépen pötyögött magyarul.
Utána visszatért ugyan Rotterdamba a tanulmányaihoz, de ettől fogva szívesen morzsolgatta, gyakorolgatta magában azt a bizonyos egzotikus nyelvet, ami ott Afrikában annyira megtetszett neki. Ettől persze még nem lesz az emberből áttelepülő, semmi ilyesmit nem tervezett.
Adrián Zoltán / 24.hu
Azon a sínen mozgott, amelyen az átlag holland kortársai. Féléves szakmai gyakorlat Párizsban, majd váltás: az addig közgazdásznak készülő Simon művészettörténet-hallgató lett, és átköltözött Amszterdamba. Szűkös ösztöndíját a fotói eladásából pótolta ki. Kénytelen volt megtanulni a túlélés technikáit: amikor utazott, kizárólag autóstoppal közlekedett, éjszakára barátoknál, ismerősöknél, útmenti fészerekben és egyéb lehetetlen helyeken húzta meg magát. Soha nem érdekelte a komfort vagy egy elképzelt fényes karrier, az anyagiak még kevésbé. Ez máig nem változott.
A legenda szerint egy 17. századi hajó – a kapitányával együtt – arra ítéltetett, hogy az utolsó ítélet napjáig hajózzon a világ tengerein. A híres bolygó hollandi…
Ami Simont illeti, azért a világvégét nem volt kedve kivárni.
„Nem akarna itt nálunk holland nyelvet tanítani?” – kérdezte tőle a pécsi egyetem idegennyelvi lektorátusának a vezetője. Simon meglepődött. Nem ezért jött Pécsre, hanem cserediákként. Kissé habozva mondott igent. Három–négy érdeklődőre számított, és szabályosan megrémült, amikor a szeminárium kitűzött időpontjában 45 hallgatót látott szorongani a teremben.
Szép volt az a két szemeszter a Janus Pannoniuson, élvezte, ahogy a diákjai is, de annak is vége lett. A következő években már az amszterdami Van Gogh Múzeumban találjuk őt, amelynek munkatársaként előadásokat tartott a látogatóknak.
Honnan a csudából sejthette volna akkor, a kilencvenes évek első felében, hogy valamikor majd éppen a Dunántúlon fog végleg letelepedni? Hogy lesz ő még Pécs városának bringás kulturális nagykövete, hogy egy unikális múzeumot alapít Baranyában? Az meg, hogy a pécsi civilek polgármesterjelöltjüknek kérik majd fel, több szempontból is abszurd, bizarr gondolatnak tűnt volna – és hosszan sorolhatnánk, mi mindent nem sejthetett még.
Azért azt se hagyjuk ki, hogy Simonból időközben fiatal apa lett. Az édesanya magyar volt, pesti. A terhességet nem tervezték, összeházasodni se akartak, együtt élni se, viszont Simon egyértelműnek tartotta, hogy a baba az ő nevét viselje. Rendszeresen látogatta a kicsit, eleinte még Amszterdamból. Ahogy a kislány nőtt, egyre közelebb került az apjához, majd a néhány évvel később született féltestvéreihez is. Ők így voltak egy család. Bori már elmúlt harminc, 10 éve Hollandiában él.
Na de ne szaladjunk ennyire előre.
Simon Wintermans egyelőre kereste-kereste önmagát, de ahhoz, hogy igazán felnőtté váljék, 28 éves korában Hollandiában találkoznia kellett egy lánnyal, és először életében azt érezte: íme, megtaláltam az embert, akivel le fogom élni az egész életemet. A lányt Elisabeth-nek hívták.
Sötétedik, behúzom a függönyöket. Ebből is látszik, hogy már nem vagyok tipikus holland, nem szeretem a kirakatot. Hollandiában nincsenek függönyök, az utcáról lehet látni, ki hogyan él. Furcsa dolog ez, sose jöttem rá, miért, hiszen ott az emberek sokkal távolságtartóbbak, mint itt Magyarországon, mégsem érdekli őket, hogy bárki bekukkanthat a legintimebb szférájukba
– tűnődik el Simon.
Elisabeth flamand volt, zenész, hegedűs. Minden tökéletesnek tűnt közöttük. Egyik reggel történt, még nem keltek fel az ágyból, amikor ez a teljesen egészséges fiatal nő minden szó, minden előzmény nélkül meghalt. Simon karjaiban, egyik pillanatról a másikra. „Embólia” – mondta később az orvos.
Ezzel a képpel, ezzel az emlékkel sok mindent és semmit sem lehet kezdeni.
Neki egy évébe telt, hogy kimondhassa: néha már másra is tudok gondolni. Azt az évet arra szánta, hogy mélyen belenézzen a tragédia szemébe. Nem menekült sem a cinizmusba, sem a munkamániába. A végén azzal a biztos tudattal került ki a gödörből, hogy az embernek az élet minden egyes pillanatát meg kell élnie. Körülbelül ekkor dőlt el végképp az is, hogy a diákkort kinőve sem fogja érdekelni sem a pénz, sem a birtokolható tulajdon. Hálás volt a lánynak, hogy amíg élt, szerethette őt, és a halála árán mindezt megtanította neki.
Adrián Zoltán / 24.hu
Ez a szemlélet persze nemigen passzol a holland mentalitáshoz.
Pécs, mint város, mint élettér, telitalálatnak bizonyult a számára. Otthonosan mozgott benne.
Nekem való hely, nem túl kicsi, nem túl nagy. Csak kiteszem a lábam a házból, és minden második ember rám köszön: Szia, Simon! Hogy van ma a mi hollandunk? Itt lettem sokszoros apa, itt nőttek fel a gyerekeim. El sem tudnám képzelni, hogy, mondjuk, Budapesten éljek. Itt minden nyugisabb és bensőségesebb, még akkor is, ha ez a közösség persze sokat változott az elmúlt 28 évben.
Persze ahhoz, hogy Simon Wintermans ennek a városnak igazán a szerves része és ismert figurája legyen, ő maga is kellett. Mert nem képes úgy egy közösségben élni, hogy ne legyen annak igazi részese.
Először is úgy hozta az élet meg az a fránya véletlen, hogy múzeumalapító lett.
Évekkel korábban, még Bori születésekor, hogy mégis legyen egy állandó magyarországi bázisa, vásárolt magának egy apró kis parasztházat egy Pécs környéki baranyai faluban, Erzsébeten. Ősrégi, düledező kis épület volt, neki éppen megfelelő. Rendbe hozta, és közben feltűnt neki, mennyire szép antik burkolólap borítja az aljzatot. A lapok többsége ugyan törött, hibás és kopott volt, de elbűvölte az antik összehatás. Nyilván mocorgott benne a művészettörténész. Bontotta majd újra rakta őket, de még mindig maradt neki több száz felesleges darab.
Mikor legközelebb Amszterdamban járt, mutatóba elvitt belőlük párat egy ottani, menő régiségkereskedőnek. A pasas nagyon lelkes lett. „Mennyiért adod?” – kérdezte Simont. Ő hirtelen zavarában mondott egy horror magas árat, amit legszívesebben azonnal visszaszívott volna. Rendben, mindet megveszem, vágta rá a kereskedő boldogan. Ezzel az egyetlen üzlettel visszajött a ház árának az egyharmada. Soha többet életében nem tett szert ekkora mértékű haszonra, de attól kezdve ez a mázas, színesmintás antik lap lett a legfőbb, máig tartó megélhetési forrása.
A kezdeti időkben könnyen ment a beszerzés: csak bekopogott régi falusi házakba, akad-e bontott, kidobott burkolat a színben vagy a csűrben, akárhol – valahol ingyen vágták hozzá, csak vigye el, hol fillérekért vásárolta fel. Egy jó ideje persze ez már egészen másképp megy, sokkal nehezebb. Mindenesetre szakértője lett az anyagnak meg a felújításának, műhelyt majd céget is alapított rá, még hirdetnie sem kell, egyik vevő küldi a másikat.
Arra vágyott, hogy mindenki láthassa ezt a szépséget: nosza, a házát saját költségén egy gyönyörű kiállítótérré alakította át, ami évtizedek óta működik.
Simonnak egyébként nagyon ügyes keze van. Meg kreativitása. Pécsi belvárosi lakásába is beépített egy csomó, itt-ott talált vagy fillérekért vásárolt bontott régiséget. Régi ajtószárnyak kapnak új életet egy új funkcióban, antik díszüveg töredékek dobják meg a bútorokat – szeret közöttük élni.
Vagy itt van a Tulipécs-akció. Miről is híresek a hollandok a világban? Hát, többek közt a tulipánjaikról. Jól mutatnának azok Pécs közterein is, nem? Simon kezdeményezésére a megyében élő hollandok összedobták a pénzt, majd ő egy üres teherautóval kiutazott Hollandiába, és egy rakomány tulipánhagymával tért vissza. Ez aztán hosszú éveken át újra és újra megismétlődött, így borult Pécs városa színes holland tulipánba.
Majd jöttek komolyabb megmozdulások is. Mikor például 2010-ben, amikor Pécs – Essennel és Isztambullal együtt – Európa egyik kulturális fővárosa lett. Simon, ez a vérbeli européer és sportember túrabiciklire pattant, és Pécs kerékpáros kulturális nagyköveteként végigkarikázta a teljes útvonalat fél Europán át. 6600 kilométert tett meg viharban, szélben, meredek hágókon keresztül. A szabad ég alatt, vagy kezdetleges sátorban aludt. Mindegyik akkori kulturális fővárosban, és persze az útközbeni megállóhelyeken is helyi delegáció fogadta a csapzott utazót, és személyén keresztül ünnepelte Pécset, a kultúrát és az európai összetartozást.
A kislányai, Mónika és Kati meg lassan felnőttek. Születésüktől fogva kétnyelvűek voltak. Sok-sok időt töltött velük, 3–4 éves koruktól cipelte őket mindenfelé az országban: sátrazni, kalandozni, bringázni, hegyet mászni, rengeteget beszélgettek, a lányok rajongtak az apjukért. A féltestvérükkel, Borival együtt rendszeresen látogatták a hágai nagymamát is, mint minden helybéli, korcsolyáztak a téli, befagyott csatornákon, utána meg, hogy felmelegedjenek, kanalazták a nagyi híres, hagyományos holland recept szerint készült félborsó-levesét.
„Simon, maga úgy tűnik, teljesen gyökeret vert itt Pécsett, betagozódott ebbe a magyar világba, de a saját megítélése szerint hová tartozik?” – kérdezem tőle.
Hogy én minek-kinek tartom magam? Hát, mindenekelőtt európainak. Vagy, ha tetszik, egy magyarországi hollandnak, de elsősorban… igen, pécsi polgárnak.
Adrián Zoltán / 24.hu
Ez utóbbin, mármint a pécsi polgáron nem szabad meglepődnünk. Simon az eddig felsoroltakon kívül is nagyon sokat tett szeretett városáért.
Pár éve a helyi civilek fel is kérték, legyen a jelöltjük a polgármester-választáson. Ami, lássuk be, első hallásra bizarrnak tűnik egy picit. Vagy inkább nagyon. A civilek olyan városvezetőt szerettek volna, akinek a gyökerei sem a Fideszhez, sem az ellenzékhez nem kötődnek, akinek ugyanakkor szívügye ez a város, akit ismernek az emberek, aki népszerű, és ezért elvileg mindkét oldal hajlandó lenne támogatni.
Nagyon jól esett neki a bizalom, de a jelöltséget nem vállalta el. Több okból sem. Bár kitűnően beszél magyarul, de annyira azért mégse tökéletesen, hogy gond nélkül kezelhesse a várható vitákat és harcokat. Azokhoz néha még az anyanyelv sem elég. De a valódi ok az, hogy ő aztán messze nem politikus alkat. Nem szeret és nem is tudna ekként élni, egyenesen frusztrálná őt. A hatalom meg egyáltalában nem érdekli. Mindent inkább kicsiben szeret csinálni. A cementlap-vállalkozását is csak éppen azon a szinten tartja fenn, amennyi a mindennapi megélhetéséhez szükséges.
Mindenesetre érdekes helyzet lett volna, hogy íme, létezik egy megyeszékhely, aminek a polgármestere egy gyüttment, egy áttelepült migráns, nem?
– jegyzi meg nevetve.
Bár Simon Wintermans valóban nem egy politikus alkat, azért nagyon is érdekli, ami körülötte zajlik. Sőt, ha úgy érzi, valami tűrhetetlen és változtatásért kiált, akkor aktívan cselekszik is. Azt a bizonyos demonstrációt vagy performanszt például, amit ő szervezett pár éve, még ma is sokan emlegetik. Az ilyesmit nehéz is elfelejteni. A városi újságról van szó, amit az akkor éppen hatalmon lévő fideszes önkormányzat adott ki. „Hát ilyet! Tiszta Fidesz-propaganda meg Fidesz-reklám volt az egész. Amit, ugye, a városlakók adófizetői pénzéből finanszíroztak! Muszáj volt ez ellen fellépni, úgyhogy szerveztem egy hatalmas bulit Pécs főterén, rengetegen el is jöttek. Azt kértem, mindenki hozzon magával egy-egy ilyen fideszes újságot, letettük őket középre, aztán kollektíve méregtelenítettük ezt a sajtóterméket. Ne tessék csodálkozni, tényleg méregtelenítettük, mégpedig szabályosan, szépen, kerti permetezőkkel, amikből ezúttal piros folyadék spriccelt ki. Vörös volt ott minden. Aztán meg vittük és leterítettük az egész vörös halmot a polgármesteri hivatal elé, közben a hangszórókból szólt Verdi Rekviemje, volt mellettünk két mentőautó is, azok szolidaritásból bekapcsolták a dudát…, óriási volt.”
A végén Simon kezdeményezésére a tömeg elénekelte a magyar himnuszt.
A hazugság veszélyes, állítja Simon. „Nyilván nem arra számítottunk, hogy a performanszunk hatására leváltódik az akkori önkormányzat, az csak a következő választáson történt meg, de mégis, az embernek muszáj olykor a hangját hallatnia.”
Hát ez az – mondom neki, maga évtizedek óta egy olyan országban él, ami tényleg nem lehetne különbözőbb a szülőhazájától. A mentalitásra gondolok.
Simon elgondolkozik.
Na jó, azt is kérdezhetné, mit jelent hollandnak lenni. Amíg Hollandiában éltem, nem gondolkoztam ilyesmin. Erre itt jöttem rá Magyarországon. A helyzetemnél fogva semlegesebben vagy talán kritikusabban nézek mindent. Abban a kultúrában, ahonnan jövök, nagyon hatékony az élet, az emberek magabiztosak, bátran, pozitívan fognak neki mindennek, a nyavalygás nem divat. Ebből a szempontból én is holland maradtam.
Hollandnak lenni ugyanakkor azt is jelenti – folytatja –, hogy agyondolgozod magad, de fogalmad sincs, mi az: élni. „A honfitársaim többsége képtelen élvezni az életet, mert túl gyorsan pörög minden, a pénz is, az idő is. Sokszor nem férnek bele a meleg érzelmek. Ez már nagyon idegen lett tőlem. Hollandiában is bőven van stressz, de egészen másféle okok miatt, mint itt. Mondjuk ott senkit sem ismerek, aki a hónap végén ne tudná kifizetni a rezsit, ez nem gond, viszont szinte mindenkire jellemző az időhiánystressz. Ha látogatóba megyek haza, magyar módra rögtön felhívom az ottani legközelebbi barátomat, akit már két éve nem láttam: »Szia, itt vagyok, tíz napra jöttem, mikor iszunk meg egy sört?« »Szia, Simon, örülök neked, régen dumáltunk, várj csak, megnézem a naptáramat, hát sajnos, ezen a héten el vagyok havazva, de megvan, jövő pénteken négy és fél öt között talán össze tudjuk hozni. Ja, hogy éppen aznap mész vissza, de kár, hát akkor majd jövőre.« Ez egy roppant jellemző párbeszéd. És ez az én legjobb, legrégebbi holland barátom.”
A holland ismerősei általában csudabogárnak tartják őt. Habókosnak, lököttnek. Egy üzletember, aki nem forgatja a pénzt, ellenkezőleg: valamiféle fura múzeumot alapít, ráadásul a saját zsebéből, aminek semmi értelme vagy haszna, a kocsija sok-sok éves, szeret fecserészni, egy kelet-európai városkában él…
Kinek mi a fontos az életben, ez már csak így van. Viszont valamit valamiért. Míg Hollandiában a puszta kézfogás nyugodtan helyettesíthet egy pecséttel ellátott ügyvédi szerződést, a korrektség pedig alapállapot, itt Magyarországon rengeteg a simlizés.
Adrián Zoltán / 24.hu
Két éve megpróbált beindítani Pécsett egy mozgalmat, ami egyébként már több nyugat-európai nagyvárosban létezik. Elnevezte Bicibusznak. Arról van szó, hogy a gyerekek ne apuka kocsijával, még csak ne is tömegközlekedéssel, hanem kerékpáron járjanak iskolába, mégpedig biztonságos, szervezett konvojban, néhány felnőtt biciklis kíséretével: ez egy vidám, hosszú konvoj, amit az egész város minden reggel lát, odaintegethetnek a járókelők, tisztelik az autósok is, együtt karikáznak akár százan, kis bicibusz-logós zászlócskák lobognak a kormányokon – nagyon jó dolog.
Tavaly már meg is valósult párszor, de az idén már nem nagyon jött össze, úgy veszem észre, hogy lanyhul az érdeklődés, vagy csak lusták és közömbösek az emberek.
Simon azt tervezi, hogy a közeljövőben létrehoz e célból egy alapítványt, hogy komolyabb keretet tudjon adni ennek a közösségi mozgalomnak.
Simon lassan hatvanéves lesz. Vajon el tudja még képzelni, hogy visszaköltözzön Hollandiába, ahol a két felnőtt lánya is él?
Már nem. Nem hiszem, hogy meg tudnám szokni. Bár kritikus vagyok az itteni dolgokkal kapcsolatban, nekem Pécsett van az életem. Úgy érzem, itt lettem valaki…, felnőtt férfi. Na, és ezek a hülye, túlzó szokások, amik nyugaton mostanában mennek! Ha ott megdicsérek egy nőt: milyen szép rucid van, jól áll neked, simán előfordulhat, hogy gorombán válaszol: mi van, mit akarsz, lefeküdni velem? Tiszta paródia, komolyan mondom, és még csak nem is veszélytelen következményekkel. Nem, Hollandia már több szempontból se menne nekem.
Simonnak van vagy öt biciklije. Különfélék: városi, túrázó, sőt, nemrég vett magának egy fekvőkerékpárt is – azzal még gyakorolnia kell.
Adrián Zoltán / 24.hu
És van még egy fia is, Samu. Ő a második házasságából született, most 13 éves.
Samu már négyévesen az apjával együtt, a lábához igazított pedállal tekert a tandemen, szép nagy kitérőkkel, kétezer kilométert karikáztak az akkori európai kulturális fővárosok, Pilsen és Mons között, idén nyáron meg bejárták az Egyesült Királyságot, déltől egészen fel Skóciáig, mégpedig a jól bevált forgatókönyv szerint: sátorban alvás, időjárástűrés, váratlan kalandok és izgalmas emberi találkozások. Nem sportembernek szeretné nevelni Samut, inkább – ahogy fogalmaz – „utazó embernek”. Aki képes csodálkozni, elfogadni más kultúrákat, aki örökké tanulni és felfedezni vágyik.
Hiába nem kerek a világ, Simon legalább a saját világát szeretné azzá tenni. Makacsul kizárva belőle a véletlent.
The post „Hogy van ma a mi hollandunk?” – Pécs emblematikus figurája igyekszik kizárni az életéből a véletlent first appeared on 24.hu.
