A felkelő nap országában, Japánban jártam, a sztereotípiáknak viszont csak a fele volt igaz, pont annyira lehet meglepődni bizonyos apróságokon, mint amennyire természetesen le lehet élni egy életet a föld legkeletibb pontján. Kultúra és nagyon sok gomb, hihetetlen gasztronómia, alacsony árak, Jakuza. Egy hét Tokióban.

Bár a távol-keleti országok többségének felzárkózása egy relatíve friss történet, Japánról ez a legkevésbé mondható el, gazdasági és társadalmi fejlettsége már 30-40 évvel ezelőtt egy tökéletesen élhető, versenyképes országgá tette, exportképes saját vállalatokkal, hihetetlen munkakultúrával. Talán kevesen tudják, de a világ negyedik legnagyobb gazdaságáról beszélünk az amerikai, a kínai és a német után szorosan.

Egy ország történelme természetesen látszik és érződik az utcákat, vendéglátóhelyeket, múzeumokat járva.

Tokióban viszont nem is a nagy japán történelem és kultúra, hanem sokkal inkább a japán kapitalizmus történetét látja visszaköszönni az ember.

Bár a nyugatiak körében óriási mítoszok lengik körül a japán kultúra megmaradását és adaptációját a huszonegyedik századi termelési és fogyasztási viszonyokba, ezt a városon és a helyieken, akikkel szerencsére egészen sokat tudtam ilyen dolgokról is beszélni, a legkevésbé láttam vissza.

Japán különlegesen nem különleges

Ha az elsőkörös kultúrsokkon, a jobbkormányos közlekedésen, a dohányzás szabályain vagy a végtelenül mosolygós embereken túl tudja magát tenni az ember, akkor meglepően nem fog meglepődni nagyon semmin. Az egy dolog, hogy nem adnak az emberek borravalót, meg hogy nem beszélnek angolul, de úgy istenigazából semmilyen nagyobb meglepetés nem éri a nagyvárosi légkörbe szocializálódott utazót Tokióban sem.

A híres buddhista Senso-ji templom a panelrengeteg közepén.

Az emberek, a termelési és fogyasztási viszonyok nagyjából ugyanolyanok, mint bármelyik fejlett gazdaságban, a helyek, az utcák szépek és tiszták, a plázákban és közös terekben decemberben a karácsonyi dekoráció mellett karácsonyi zenék szólnak, az emberek hasonlóan isznak jó és rossz kedvükben, ugyanolyan 7-Eleven éjjel-nappalikból vesznek ugyanolyan zérókólát és szendvicset, mint bárki más. A helyi esküvők olyanok, mint a sztenderd nyugati-amerikai esküvők, a gyakorló vallásosság elenyészőben van, a buddhizmus és sintó vallásoknak pár turistacsalogató templomán és egy-két temetőn kívül nyomát sem látni.

A szórakozás és a kultúra is eléggé kommercializált, ennek két legszebb példája a japán karaoke kultúra és a gigantikus immerzív múzeumok. Előbbi számomra nagyon furcsa volt. Nem igazán értettem, hogy miért és hogyan élvezik az emberek a nemzetközi slágerek részeg ordibálását mikrofonokba olyan szinten, hogy eköré egy komoly szolgáltatóipari portfolió tudjon kiépülni. Ehelyett járhatnának valódi zenekarok valódi koncertjeire is, de ez valahogy nem része a tokiói éjszakának.

Az immerzív múzeumok is egészen népszerűek a városban és nagyon büszkék is rájuk a helyiek, az egyhetes út alatt kettő is a program részét képezte. Bár nem vagyok az immerzív művészetek nagy ellenzője (a világhírű Susan Kostival interjúztam is a témában), de ez a két kiállítás, a teamLab Borderless és Muuuse: Music Museum nem igazán hozta meg a kedvemet, hogy elmélyüljek a japán kortárs mesterségesintelligencia-művészet rejtelmeiben, legyen az vizuális vagy akár zenei.

Immerzív élmény a teamLab Borderless-ben.

Ötlettelen plázakonform alkotásokat láttam, ahol az emberek egymást és önmagukat fotózták, a fényjáték és a zene csupán háttér(zaj)ként funkcionált. Szabadidőmben szerencsére eljutottam egy hagyományos kiállításra is a Tokyo Opera City Gallery-be, ahol a Párizsban élő japán Takesada Matsutani avantgárd festményeit néztem meg. Sokkal kevesebb ember sokkal kevesebb szelfit készített egy sokkal olcsóbb jegyár mellett, és a kiállítás is szuper volt.

Itthon miért nem ilyenek a vécék?

Japán két különlegességéből a kevésbé egyértelművel kezdem. Japán nagyon tiszta. Azt nem mondom, hogy a földről lehetne enni, mert a világon sehol nem érdemes a földről enni, de

ha választanom kéne, hogy melyik húszmilliós nagyváros földjéről kellene egyek, akkor nagyon valószínű, hogy Tokiót választanám.

De nem csak a föld, a mellékhelységek is nagyon tiszták, ahogyan a közösségi terek és az éttermek is, erre adnak. Az utcán például szemetes sincs, mégsem dobálják el a helyiek az üres üvegeket, papírzsepiket és cigarettacsikkeket.

Ahogyan sok utcaseprőt és helyi bácsit, nénit lát az ember az utcákon takarítani, úgy sok útfelújítással foglalatoskodó munkásba és fogalomirányítóba is bele lehet botlani Tokióban. Ezek után nem kell mondanom, hogy gyönyörű szép utakkal és a város méretéhez képest dugó és feszültségmentes közúti közlekedéssel találkoztam koraesti sétáim közben. A helyzeten valószínűleg sokat segít a várost átszelő 9 metróvonal és a világ egyik legjobb vasúti hálózata, ami a tágabb agglomerációból támogatja a bejutást az üzleti negyedekbe.

Egy helyi bácsi biciklizik.

A város felépítése elsőre az európaiként meglepő lehet, Tokió nem Bécs, Budapest vagy Párizs, nem követi a történelmi belváros köré koncentrikusan fejlődő körutak, és az ezeket megszakító sugárutak modelljét, különböző üzleti, fogyasztási, pihenési és lakó funkciók találhatók meg a város különböző negyedeiben saját „mini” belvárosokkal. Azért ezek is elég nagyok.

No, de egy kicsit térjünk vissza a vécékre. Japánban ugyanis nagyon elterjedtek a TOTO okosvécék, a legkisebb kávézóktól a franchise gyorséttermekig, a hotelektől a plázákig kizárólag ilyenekkel találkozik az ember. De miért okos és ez miért olyan fontos információ, hogy a címbe is beleírjam? A TOTO okosvécéken egyrészt

melegített ülőke fogad,

amikor ráülsz, a rendszer ezt érzékeli és befúj egy kis parfümöt, igen, oda le,

amikor végzel, a vécé bidévé alakul, és tetszőleges helyre, tetszőleges hőmérsékletű vízzel segíti megoldani a személyes higéniát,

majd végül egy okos rendszer eltűnteti a csésze tartalmát.

Ezen funkciókhoz egy átlagos vécén olyan 8-10 gomb található, de volt szerencsém kipróbálni olyan TOTO vécét is, amin, ha jól számoltam, 17 gombbal lehetett különböző dolgokat beállítani, legyen az a zene, fény vagy a sikeres lehúzáshoz szükséges mennyiségű víz beállítása. Hihetetlen precizitás, több nemzetközi, szintén először Japánban járó újságíró-kollégámmal is beszélgettünk erről a mindannyiunk számára meghatározó jelentőségű élményről.

Talán kicsit értelmetlen funkciók, amiket egyszer azért érdemes kipróbálni.

Itthon miért nem ilyenek az árak?

Japán fejlettsége ellenére meglehetősen olcsó, még egy magyar pénztárcával rendelkező utazónak is: a japán jegybank a jent az elmúlt években leértékelte, mégsem volt jelentős infláció az országban.

Az amerikai dollár és a japán jen keresztárfolyama. Forrás: Google Finance

Egy üzleti negyedben kétezer forint körül kaphatunk egy tál ramen levest, ami Budapesten is extrának számít, hát még egy Spanyolország egy főre jutó GDP-jével rendelkező ország fővárosában. A kaják nem csak olcsók, de rendkívül finomak is, egy hét alatt nem tudtam mellényúlni, pedig egészen bátran, a lóhús-szasimitől, a helyi osztrigán és wagyun keresztül, a mócsingos disznólevesig sok mindent kipróbáltam. És igen, a helyi szusi is világbajnok.

A jó árak és jó kaják ellenére megvan a helyieknek a maguk baja, ezt főleg akkor érzi az ember, ha a fiatalabb generáció tagjaival beszélget. A társadalom rohamosan öregszik, a városok óriásira duzzadnak, a lassú növekedés és az infláció hiánya mögött az elértéktelenedő bérekkel párhuzamosan a fogyasztás hiánya is megbújik. Az ingatlanok és az albérletek árai egyre magasabbak, a politikai döntéshozás pedig nem igazán képviseli a fiatalok, vagy úgy en bloc a japán emberek politikai akaratát – a helyi jobbközép erő, az LDP hatalma nagyjából a második világháború óta töretlen – bár ez őket annyira nem zavarja.

A japán gazdaság annak ellenére, hogy egy hihetetlen felzárkózási folyamaton ment keresztül továbbra is korrupt, sőt, a helyiek szerint a Jakuza jelenléte is tapintható a városban, bár mára az erőszak helyett inkább a politikai és gazdasági bűncselekményekre fókuszál a világ egyik leghíresebb bűnszervezete.

A gazdaság tehetetlenségén a bullshit jobok kultúrája is sokat ront. A már említett forgalomirányítók tömegei aligha végeznek hasznos munkát, ahogyan az irodisták és az állami adminisztráció világában is világrekorder naplopással találkozhatunk. Persze ez nem probléma, ha az alacsony munkanélküliség vagy a hajléktalanok elenyésző száma felől közelítjük meg a problémát, viszont annál nagyobb, ha a jen leértékelésén túl is szeretné a versenyképességét növelni a Japán gazdaság.

Összességében egy érdekes város Tokió, de legközelebb a japán vidékre is szívesen ellátogatnék, ha úgy hozná az élet. A helyiek nagyon büszkék a síelési és szörfözési lehetőségekre, de szívesen túráznék is a hegyekben, sőt, az óránként 300 kilométert megtevő szupervonattal, a Sinkanszennel is mennék egy pár megállót. Meg hát ott van még Kiotó, a Daisetsuzan nemzeti park és környéke, meg a kihagyhatatlan trópusi Okinava is.

The post 17 gomb az okosvécén: egy keleti álomország magyar szemmel appeared first on Forbes.hu.