Váncsa István: Piaci kártyacsaták

Nem elég a magyar nyugdíj, csupán a megkérdezett idősek egyötöde állítja, hogy könnyen megél a havonta kapott összegből, írja a Népszava a Publicus kutatásaira támaszkodva, csakhogy a valódi nyugdíjasok, akiknek a baráti-ismerősi köre is nyugdíjasokból áll, senki olyan, velük nagyjából egykorú embert nem ismernek, aki önmagát ehhez a bizonyos egyötödhöz tartozónak vallaná. A nyugdíjasok derűs pillantású, táncos léptű, könnyen megélő egyötöde vélhetőleg nem is létezik, vannak viszont olyanok, akik sanyarú körülményeiket személyes kudarcként fogják fel, és ennek megfelelően gyerekeik előtt, sőt önmaguk előtt is letagadják.

Vonatkozik ez a fideszes szavazókra is, sőt rájuk elsősorban, mert hiszen Orbánra ők mégse mutogathatnak, avval a hitviláguk alól rúgnák ki a sámlit, márpedig a hit az ő számukra mindennél fontosabb. Hinni viszont nem olyan könnyű, mint gondolnánk, pláne nem akkor, amikor a hitünk alaptételei az empirikus valósággal frontálisan szembegyalogolnak. Hogy mást ne mondjunk, kormányzó urunk az ő februári évértékelő beszédében földrengetőnek szánt bejelentést tett, deklarálván, hogy a nyugdíjasok számára a zöldségek, gyümölcsök és tejtermékek esetében az áfa összegét vissza fogják téríteni.

Vagyis azon élelmiszerek esetében, amelyeket a nyugdíjas eleve nem fogyaszt, mert nincs rájuk pénze, és ez a továbbiakban se lesz másképp.

Gyarmati István – Kertesi Gábor: 12 pontban az orosz–ukrán háborúról

Oroszország győzött! Oroszországot nem lehet legyőzni! Ezt harsogja a Putyin-párti politika Amerikában és Európában, ezt visszhangozza több százezer orosz troll vagy „hasznos idióta” az egész világon. A hírek többnyire erről szólnak. Hogy az orosz csapatok ismét elfoglaltak egy falut valahol Kelet-Ukrajnában, hogy ismét visszaverték az ukránok támadását a kurszki hadszíntéren. Nem csoda, hogy még az elfogulatlan olvasónak is az az érzése támad, hogy valóban: Oroszország legyőzhetetlen.

A történelmi tények nem ezt mutatják. Van persze két legendás győzelme Oroszországnak, az egyiket cári Oroszországként, a másodikat a Szovjetunió képében érte el. Általános nézet, hogy Oroszország legyőzte Napóleont. Ez csak félig igaz. Igaz – és természetesen igazából ez az, ami számít –, hogy Napóleon nem érte el a célját, és hadseregét győzelem nélkül vissza kellett vonnia Oroszországból. Az egyetlen nagy ütközetre Moszkva kapujában, Borogyinónál került sor, amely az orosz történetírás szerint eldöntetlen maradt, valójában a franciák győztek, majd elfoglalták Moszkvát. Napóleon csapatai nem ezért fordultak vissza, mert Oroszország katonai győzelmet aratott fölöttük, hanem azért, mert a hosszúra nyúlt utánpótlási vonalakon keresztül, a kemény orosz tél viszontagságai közepette képtelenek voltak folytatni a háborút.

A másik nagy győzelemre a második világháborúban került sor. Annak jelentőségét és abban a Vörös Hadseregnek és a Szovjetunió népeinek érdemeit nem lehet, nem szabad, és mi sem akarjuk – semmilyen módon – kisebbíteni. De rendkívül fontos számba venni – és ez éppenséggel a mostani orosz–ukrán háborúról ad fontos következtetésekre alkalmat –, hogy a hatalmas győzelemre milyen körülmények között került sor. A Szovjetunió egy nagy nemzetközi koalíció tagjaként vett részt a háborúban. Egyáltalán nem biztos, hogy ugyanez lett volna a háború kimenetele a szövetségesek katonai részvétele és mindenekelőtt közvetlen gazdasági segítsége nélkül – különös tekintettel a technikai segítségnyújtásra, mivel a modern szovjet fegyverzet jó részét ebben a háborúban a Nyugat, leginkább az Egyesült Államok biztosította.

Losoncz Miklós: Korlátlan hatalom és hozzá nem értés az USA-ban

A The Economist hivatkozott cikke arra is felhívja a figyelmet, hogy a gazdasági helyzet és a kilátások értékelésében is tükröződik az amerikai társadalom éles kettéosztottsága. A befektetők nem a kockázatok mérlegelése alapján értékelik a piaci trendeket, hanem aszerint, hogy kire szavaztak a legutóbbi választáson. A demokrata szavazók borúlátóbban, míg a republikánus szavazók továbbra is optimistán ítélik meg a kilátásokat. A képet árnyalja a részvényvagyon nagyfokú koncentrációja: a legtöbbet keresők 20 százaléka birtokolja a részvényvagyon 87 százalékát. Amíg azonban egy-két évtizeddel ezelőtt a részvénypiac zuhanása a republikánusokat sújtotta volna erőteljesebben, addig a megváltozott vagyonosodási és jövedelemtrendek miatt jelenleg az a gazdagabb és többet fogyasztó demokraták számára lenne fájdalmasabb. Ez persze viszonylagos, végső soron mindenki szenvedne, de Trump választói bázisa talán kevésbé. Ez a megfontolás azonban valószínűleg hiányzik Trump motivációiból.

Berend T. Iván: Gyilkos diktátorok dicsérete

A diktátor, akiről szó lesz, Spanyolország ura volt és már fél évszázada halott. Már senkit sem érdekel. Vagy mégis? Orbán Viktor és a fideszes magyar sajtó most agyba-főbe dicsérte. Fura gyökér-keresés, torz azonosulás egy távoli tömeggyilkos diktátorral? Talán azért, mert Hitlert és Mussolinit nem lehet dicsérni, Szálasi nevét ki sem illik ejteni. De nézzük csak ezt a fura esetet.

A véreskezű spanyol diktátorról lesz szó, teljes nevén Francisco Paulino Hermenegildo Teódulo Franco Bahamonde-ről, akit Francisco Franco néven ismerünk. Röviden hadd idézzem fel a sokak által elfelejtett történelmet.

Franco tábornok vezette az úgynevezett „nemzeti erőket” az 1936 és 1939 között dúló spanyol polgárháborúban, amikor élvezte Hitler és Mussolini támogatását, önkéntes fasiszta csapataik, mint a náci Condor Légió és az olasz Corpo Truppe Volontaire közreműködését. Guernica baszk város hírhedt náci bombázását Picasso örökítette meg világhírű képén. Franco hitt egy „zsidó, szabadkőműves-bolsevik összeesküvésben”, és 1939 és 1975 között, haláláig vaskézzel uralta Spanyolországot mint „caudillo” – ami a spanyol megfelelője az olasz „duce” és a német „führer” kifejezéseknek. Uralmának évtizedei során kivégzésekkel, koncentrációs és munkatáborokkal 100–200 ezer közötti számú ember halálát okozta.

A demokratikus Spanyolország kormánya 2019-ben bejelentette, hogy október 24-én Franco földi maradványait exhumálták a hősöknek fenntartott Elesettek Völgyének bazilikájából, ahova 1975-ben eltemették, és újratemették a Mingorrubio köztemetőben. Akármilyen hihetetlen is, de Orbán Viktor 2024-ben – szimbolikusan – visszahelyezte Francót a spanyol nemzeti hősök bazilikájába. Megáll az ész, szinte hihetetlen, de Orbán Viktor Francót dicsőitette a Patrióták madridi talákozóján. (Ha a Kedves Olvasó véletlenül nem tudná, a Patriótak, vagyis hazafiak csoportját 2024 májusában szervezték meg 14 ország 86 európai parlamenti képviselőjének részvételével, akik 19 millió európai szavazót képviselnek. Ez a csoport nemrég tartotta első hivalalos csúcstalálkozóját, melynek házigazdája Santiago Abascal, a spanyol Vox párt vezetője volt.)

A spanyolországi összejövetel kapcsán a magyar kormánysajtó felidézte a volt spanyol diktátor, Francisco Franco emlékét. A legnagyobb elismerés hangján írtak róla mint „Spanyolország kérlelhetetlenül antikommunista vezetőjéről”. A Magyar Nemzet 2020 novemberében dicshimnuszt zengedezett Francóról, mint aki „[m]eggyőződéses, kérlelhetetlen antikommunista hazafi volt, aki nem habozott kíméletlenül eltaposni a hazáját, nemzetét végpusztulással fenyegető vörösterrort. (…) Diktatúrája, majd fokozatosan konszolidálódó, de mindvégig autoriter rendszere a körülmények ismeretében elkerülhetetlen és szükségszerű volt, számára a teljhatalom nem személyes célt, hanem eszközt, politikai megoldást, a nemzet szolgálatát jelentette. Franco nemcsak megmentette Spanyolországot a végső pusztulástól, hanem megteremtette a békés átmenetet a demokráciába.”

Maradéktalanul igaz, nyilván elkerülhetetlen volt, hogy preventív tömeggyilkosságokat hajtson végre, mert, mint a magyar kormánysajtóból megtudjuk, „a korabeli spanyolországi vörös moslékkoalíció valóban nem riadt vissza a legvéresebb terrortól sem”. Ha Franco nem öli meg őket időben, ők biztosan gyilkoltak volna.

Kovács Zoltán: Kéz a kézben

Az, ami most kezd kiderülni, a rendszer lelkéből fakad: a parasztvakítástól egészen az urizálásig, értelmetlen beruházásokon át. Ennek a táplálékláncnak a tetején pedig – ahogy az egész működésének vezető pozíciójában – Orbán Viktor ül.

Sok durva ügy történt a három és fél ciklus alatt, de most mintha kimagaslana ezek közül a Magyar Nemzeti Bank másfél évtizedes története. Lassan fény derül mindenre: ötszázmilliárd forint sorsa tisztázatlan. Nem mintha a most távozó elnök hivatali ideje alatt rendben ment volna minden, hiszen már akkor is fölvetődött, hogyan veszti el közpénzjellegét az alapítványokba kimentett állami pénz, de akkor még nagy volt a barátság a jegybank elnöke és a kormányfő között. A miniszterelnököt legutóbb Lukács László György, a Jobbik frakcióvezetője szembesítette a kormány felelősségével. A miniszterelnök a múltban többször is „jobbkezének” nevezte Matolcsy Györgyöt, amit az többször is viszonzott, mondhatni, kéz a kézben jártak. A bankelnök legemlékezetesebb mozzanata volt egy 2012-es hódmezővásárhelyi beszéd: a kormány „gigászi harcáról” beszélt angol banki ismerőseinek, akik megkérdezték, miként álltak ellen a magyar kabinetet ért gyilkos támadásoknak. „Mondtam nekik, kell hozzá egy miniszterelnök, egy frakció, egy kormány, egy nemzet, egy nép, egy békemenet és még néhány egyéb dolog. Azt mondták, ők ezt nem értik. Megebédeltünk, hazajöttem” – számolt be londoni kalandjairól.

A londoni bankárok valószínűleg ma sem értenék az egészet, ha nem tárulna föl ország-világ előtt ennek a kormány-jegybank szimbiózisnak a mélysége. Nyilván nem véletlen, hogy Orbán számára hirtelen nagyon fontossá vált, hogy a Nemzeti Bank „független” a kormánytól.”

The post A diktátor, akiről szó lesz, Spanyolország ura volt és már fél évszázada halott first appeared on 24.hu.