A kréta időszak végpontja, a Chicxulub-becsapódással megváltoztatta bolygónk arcát. Nemcsak az élővilágon végigsöprő kihalási hullám értendő ezalatt, hanem konkrétan a táj is átalakult – és nem csupán a becsapódás környezetében.

A Michigani Egyetem kutatója vezette csoport öt észak-amerikai helyszínen vizsgálta meg a dinók korát lezáró geológiai határvonal előtti és utáni korszak nyomait. Arra jutottak, hogy a dinók személyesen járultak hozzá a korábbi tájhoz, eltűnésükkel pedig a tevékenységük hiánya okozott hatalmas változásokat. Korábban e jeleket bár felismerték, véletlenszerűnek, nem az élőlényekhez köthetőnek tartották a szakemberek.

Jól tudjuk, hogy a ma köztünk élő állatok közül számos ökoszisztéma-mérnöknek számít. A legismertebb talán a hód, amely folyókat elrekesztve új vizes élőhelyeket teremt, és ezzel még egy-egy terület mikroklímájára is igen jótékony hatású. Szintén ismert, hogy a nagy termetű növényevők legelésükkel, ágtörésükkel, taposásukkal alapvetően befolyásolják az élőhelyük növényzetét. Könnyen érthető, hogy nem volt ez másképp a régmúltban sem.

Az észak-amerikai helyszíneken a kréta végi tájra a mocsaras, változékonyan kanyargó folyók, ezek lerakódásai jellemzőek. A kihalás utáni időszakban a folyók szélesen meanderezővé és stabillá váltak, tőzeglápok és széntelepek jöttek létre. Mindez annak köszönhető, hogy a dinók idején nem tudott sűrű erdő kialakulni, de a kihalásukat követően már igen. Az erdők azután megkötötték a talajt és állandó mederbe kényszerítették a folyókat. A nagy erdőségekből pedig kialakultak a későbbi széntelepek.

A dinoszauruszok tehát igen fontos részei voltak a tájnak, nem hagyták, hogy az beerdősüljön. Hasonló helyzetet képzeljünk el, mint amilyet a szavannák elefántjai teremtenek azzal, hogy nem engedik kinőni a fiatal fákat. A nagy testű dinók, mint a híres Triceratops vagy épp a hadroszauruszok egyszerűen kitaposták a fiatal fákat, ledöntötték a nagyobbakat, így mozaikos, ligetes élőhelyeket hoztak létre. A kihalásukkal mindez a hatás megszűnt.

Amikor arról gondolkodunk, miként változott az élet az idők során, és hogyan alakult át a környezet, szinte mindig úgy képzeljük el, hogy a klíma változik, és ez gyakorol hatást az életre, vagy hogy kiemelkedik egy hegység, és ez van hatással az élővilágra

– mondta Lucas Weaver, a kutatás vezetője. „Ritkán gondolunk arra, hogy maga az élet is átalakíthatja az éghajlatot és a tájat. A hatás nem csupán egyirányú lehet.”

A kutatók még egyetemi hallgatóként vettek részt terepi vizsgálatokban, amelyekben a kréta végi kihalást jelző határvonal két oldalán elhelyezkedő kőzetrétegek eltéréseit mérték fel. E vizsgálatok alapján láttak aztán neki annak a felmérésnek, amelyben számos – nagy területen eloszló – helyszín kőzetrétegeit vizsgálták hasonló szempontok szerint. E munka során sikerült azonosítani a folyómedreket, azok üledékképződési folyamatait, és ennek a környezettel, valamint a dinoszauruszokkal összefüggésbe hozható részleteit.

„A kihalásukat nemcsak az jelzi, hogy eltűntek a maradványaik a kőzetekből, hanem az is, ahogy az üledékképződés átalakult” – tette hozzá Courtney Sprain, a kutatás résztvevője. A kréta végi kihalás következményeit akár leckeként is értelmezhetjük, mintegy figyelmeztetésként arra, hogy az ember okozta klímaváltozás miféle környezetátalakító hatású lehet. A kréta végi kihalás geológiai értelemben egy pillanat műve volt, és ez hasonlítható leginkább ahhoz, ami ma zajlik körülöttünk, emberi hatáshoz köthetően.

The post A dinók is ökoszisztéma-mérnökök voltak first appeared on National Geographic.