Ahhoz, hogy a körülöttünk lévő természet működőképes maradhasson, az ezt alkotó fajok fennmaradhassanak, sokszínű életközösségre van szükség. Valamiért mégis úgy alakult, hogy nem e komplex közösségeket, hanem egyes kiemelt fajokat védünk. Ennek elég összetett oka van, de jórészt politikai és gazdasági döntéseken múlt az, hogy egyes nagy termetű, látványos és szerethető állatok, főleg emlősök köré épült fel a természetvédelem, a 20. század elején.
Ma már tudjuk, hogy ez kevés, mondhatni, halottnak a csók, és tudjuk azt is, hogy az élőhelye nélkül nem lehet semmilyen fajt megóvni, de mégis nagyrészt így működik tovább a természetvédelem. Mindmáig sokkal könnyebb adományokat gyűjteni egy-egy ikonikus faj védelmére, mint élőhelyek, ökoszisztémák védelmére.
Amellett, hogy egyes fajokra koncentrálunk, e fajokról a tudásunk igen távol áll a teljestől, mégis a meglévő, hiányos információk alapján hozott döntések, leegyszerűsített folyamatok állnak a természetvédelem élén. Rövid távon persze így is lehet sikereket elérni, ám ezek az eredmények hamis biztonságérzetet adnak.
Néhány kínai kutató nemrégiben saját hazájuk példáit idézte fel arról, hogy miért nem jó ötlet csak egyes fajokat óvni. A kutatók a PLOS Biolgy folyóiratban tették közzé véleménycikküket.
A kínai óriásszalamandra, a Dávid-szarvas, és a nipponíbisz védelmének történetén át mesélik el, mik voltak a helytelen döntések negatív következményei – hátha mások számára ez tanulsággal szolgálhat.
A tágabb értelemben vett kínai óriásszalamandra (Andrias davidianus) nagy földrajzi területen, ám számos, régóta elkülönült és eltérő élőhelyen, külön-külön populációban él. Ezeket egyazon fajnak tekintették, holott később kiderült, legalább hét külön, rejtett fajból áll.
Azonban „a faj” megmentését szolgáló tenyészprogramokban eredetre való tekintet nélkül szaporították őket, majd engedték szabadon mindenfelé a természetben az így felnevelt egyedeket. A végeredmény szerint lett ugyan egy csomó szalamandra, ám ezek egyrészt hibridek, veszélyeztetve a még meglévő vadon élő egyedek genetikai tisztaságát, másrészt nem rendelkeztek egy adott helyszín sajátosságaihoz alkalmazkodott képességekkel.
A Dávid-szarvas (Elaphurus davidianus) a 19. század végére Kínában, eredeti élőhelyén gyakorlatilag kihalt (leginkább az élőhelyvesztés miatt), a faj számos egyede élt azonban fogságban. Ezekből az állományokból sikerült szaporítani, majd a vadonba visszatelepíteni a faj több csoportját. A szaporítás és visszatelepítés olyannyira jól sikerült, hogy mára mintegy 12 ezer egyedből álló állománya van egykori élőhelyein.
A természetvédelmi törekvés a faj egyedszámának növelése volt, és nem vették figyelembe az egyes területek eltartóképességét. Mára több helyszínen meghaladta a Dávid-szarvas állománya azt, amit az adott terület képes volna eltartani. Ezzel az érintett helyszíneken újabb ökológiai problémákat okozott a fajra koncentrált védelem.
A nipponíbisz (Nipponia nippon) – nyitóképünkön – megmentése is „sikert” hozott, 1981-ben még meglévő 7 egyedből mára 11 ezer példány lett. Az eredeti 5 négyzetkilométeres élőhelyet 16 ezerre növelték, számos helyszínnel. Azonban a számokra koncentráló módon megnövelt madárállomány ezeken a helyszíneken extrém egyedsűrűséget, beltenyészetet és fokozódó pusztulást eredményezett. Ez a faj is azt mutatja, hogy nem a környezeti eltartóképesség figyelembe vételével cselekedtek.
A kutatók hangsúlyozzák, hogy a meghatározott fajok helyett az élőhelyek természetes állapotát kellene óvni.
Ahhoz, hogy ne egy-egy fajt kelljen, gyakran megkérdőjelezhető módszerekkel, átgondolatlanul, vagy épp a megfelelő adatok nélkül védenünk, fontos volna megérteni, hogy mindezek a fajok maguktól is boldogulnának, ha volna megfelelő élőhely. Emellett az emberi ízlés szerint legszebb, legkülönösebb vagy épp a legnagyobb faj egy-egy ökoszisztémában biztosan nem a legfontosabb faj, így ezek célzott védelme gyakran nem megoldja az alapproblémát, hanem fokozza.
The post A fajok helyett a komplex élőhelyeket kellene megmenteni first appeared on National Geographic.
