Vannak, akiket visszatart a cselekvéstől a félelem, hogy egyetlen ember nem képes megváltoztatni dolgokat. És vannak, akik nem töprengenek ezen, hanem nekikezdenek a munkának.
Ez utóbbira jó példa egy amerikai házaspár története, akik sok pozitív változást hoztak egy guyanai falu történetébe. Az országban tett körutazásom során jutottam el a Caiman House vendégházba, melynek története 2005-re nyúlik vissza. Ekkor építette a házat otthonául egy amerikai házaspár, Peter Taylor és Alice Layton. Peter, aki közel 20 éven át a bronxi és a St. Louis-i állatkertek gondozója és felügyelője volt, és azért jött Guyanába, hogy a fekete kajmánokról (Melanosuchus niger) végezzen terepkutatást.
A fekete kajmán az aligátorfélék családjának legnagyobb tagja, és míg a legtöbb korábbi lakóhelyén súlyosan megfogyatkozott, a Rupununi folyó vizében bőségesen megtalálható.
Három évvel később néhány újabb szobával egészítették ki a házat, melyeket látogatóknak adtak ki, így megalapították a vendégházat. Tevékenységük az évek előrehaladtával számos más területre terjedt ki, és ma nekik köszönhetően igazán virágzó település a 760 fős Yupukari.
Az első és legfontosabb projektjük a fekete kajmánok kutatása volt, amelyet most már teljes egészében a helyi közösség tagjai irányítanak. Az adatgyűjtés és elemzés célja, hogy megértsék a fekete kajmán ökológiai szerepét, valamint a helyi közösségekkel való kapcsolatukat.
2005-ben Alice könyvtárat alapított a faluban, valamint elkezdte továbbképezni a tanárokat. Ma már a könyvtárban 8000 kötet áll rendelkezésre, valamint videók, rejtvények, játékok, térképek és földgömbök, művészeti és tantermi kellékek.
A falusiak a Yupukari Közkönyvtárnak és a könyvtárban tartott foglalkozásoknak tulajdonítják, hogy az általános iskolából a középiskolába való továbbtanulási arány folyamatosan emelkedett, a 2005-ös induláskor közel nulláról 2019-re 86%-ra. A könyvtár folyamatosan kapja az időközben az USA-ba költözött Alicetól az adománykönyveket, és ma már számos további települést támogatnak kötetekkel.
2018-ban szintén Alice kezdeményezésére elkezdtek a falubeliek kézműves termékeket készíteni. Megalakult a Wabbani nevű társadalmi vállalkozás, melyben ma már ötvenen dolgoznak. A kézzel készített, kulturálisan autentikus bútorokat és lakberendezési tárgyakat a Caiman House-ban és a Wabbani.com oldalon értékesítik.
Teknősbéka volt a karácsonyi fogás
2011-ben kezdődött meg a sárga foltos amazóniai folyami teknős (Podocnemis unifilis) közösségi projekt. Ezt a Caiman House gyakornoka, Jeff Slocum alapította, és az idők során gyökeresen megváltoztatta a teknősök helyzetét a településen.
Ahogy a világ számos részén, úgy Yupukariban is ünnepi lakoma kerül karácsonykor az asztalra.
Ez azonban nem pulyka vagy sonka, hanem hagyományosan teknősbéka volt.
És nem is akármilyen teknős, hanem a sárga pettyes folyami teknős, amely Guyana és az Amazonas-medence más országainak folyóiban él. A populáció gyorsan csökkent, de szerencsére néhány környezetvédő lakosnak sikerült meggyőznie a helyieket, hogy vadászat helyett védjék az állatokat.
A Caiman House most már több strandot felügyel, megnövelték a keltetési lehetőségeket, és a teknősök hús- és tojásfogyasztását is figyelemmel kísérik. Mivel mostanában az esőzések korábban érkeznek, a homokpadokat gyakran víz borítja.
Az erdőőrök kiássák a teknősök által a homokpadokra lerakott tojásokat, mielőtt azokat elborítja a víz és tönkremennek. A tojásokat elviszik a Caiman Ház kertjében létrehozott homokágyásokra és ott visszatemetik őket. Amikor kikelnek, két kis mesterséges medencében nevelik fel őket. Az akár egy évig tartó gondozással a teknősök páncélja megkeményedik, és a túlélési arányuk sokkal magasabb lesz, ami nagyobb teknőspopulációt eredményez.
A falu minden évben, általában március végén vagy április elején teknősfesztivált rendez, ekkor eresztik szabadon a folyóba felnevelt teknősöket. Ez ma már a Rupununi északi részének egyik legfontosabb eseménye, amely a közeli falvakból is vonzza az embereket. Az alapítás óta mintegy 6000 teknőst sikerült felnevelni és szabadon engedni.
Nem egyszerű munka
No de térjünk vissza a történet elejére, a kajmánok megfigyelésére. Abban a szerencsében volt részem, hogy egy este elkísérhettem a kajmánkutató személyzetet. Ők mindig négyfős csoportokban indulnak el, és a látogatóként érkező turistáktól elkülönülve, egy másik hajóban ülve egy botra rögzített lasszóval igyekeznek befogni kajmánokat.
Egy több tíz kilós állatot elkapni és mozgatni korántsem egyszerű: mind az állatok, mind a kutatók védelme érdekében gondosan és precízen kell eljárni. Mivel a folyó vize meglehetősen sekély, az a veszély is fenyeget, hogy a kajmán felmászik a fedélzetre. A kutatók a kifárasztásos módszerrel dolgoznak, a tejsav felhalmozódása miatt a fekete kajmánok a kezdeti küzdelmet követően ugyanis meglehetősen gyorsan elfáradnak. A befogás után a következő nagy feladat az állkapocs rögzítése, ez jelenti ugyanis a legnagyobb veszélyt az emberekre. Az erős, csontos állkapocsra szigetelőszalagot tekertek, és ezzel a kimerített és ártalmatlanná tett kajmán készen állt a szárazföldre szállításra.
Itt igyekeztek minél gyorsabban dolgozni, hogy ne kínozzák az állatot feleslegesen.
A kajmánt több ponton megmérték, felírták sérüléseit, azonosították a nemét, majd megjelölték. A kajmán fejét végig leszorították, hiszen ha felébredt volna a sokkból, összeszorított állkapoccsal is akkorát üthet a kemény fejével, hogy azzal könnyedén csontokat tör.
Sok mérést végeztek a koponyán és a lábakon, ezek jól utalnak az eredeti teljes testhosszra, az ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy ép a kajmán esetén, hiszen harcokban vagy hajók motorja miatt gyakran sérül a farokrészük. A legnehezebb feladat a kajmán súlyának megmérése volt, ehhez ugyanis fel kellett emelni a homokról. A méricskélések után a kajmán kétféleképpen is sorszámot kapott: egyrészt levágtak egy-egy darabkát a háton levő pikkelyekből, másrészt csipet ültettek a bőre alá. A kutatócsapat más adatokat is rögzít: a befogás GPS-helyzetét, pontos idejét, a levegő és a víz hőmérsékletét, a kajmán sérüléseit.
A végén leszedték a szigetelőszalagot az állkapcsáról és a „lasszót” a nyakáról, majd szabadon engedték. Ez sem egy veszélytelen feladat, előfordult már egyszer, hogy a kajmán nem a víz felé indult, hanem a kutatókat vette célba. Ez azonban csak átmeneti orientációs zavar volt, egy idő után megfordult és békésen elúszott.
A projekt dolgozói Anthony Roberts vezetésével az eddig eltelt közel két évtized alatt 850 egyedet azonosítottak – a látogatásom estéjén befogott kajmán a 851. számot kapta. Ez a kajmán egy 60 kilogrammos nőstény volt, akinek hiányzott a farka vége, valamikor pirájával küzdhetett.
A kajmánok és kutatóik megfigyelése nemcsak izgalmas program, de jó érzés az ezért fizetett díjjal hozzájárulni a falu projektjeihez. A terepmunka, valamint az általa talált egészséges kajmánpopuláció ugyanis fenntartható ökoturisztikai vállalkozást hozott létre a közösség számára.
Írta: Kisgyörgy Éva – travellina.hu
The post A fekete kajmánok otthonában jártunk first appeared on National Geographic.
