Korzikát szeli át a kontinens egyik legnehezebb, legkultikusabb és legexkluzívabb hosszú távú túraútja, amire az egész világból érkeznek az emberek. Ilyen volt belülről túrázni a GR20 egyik szakaszán.

Hatalmas hegyek, óriási sziklák, rémisztő szakadékok és mélysötét völgyek távol a civilizációtól. Ez a GR20, amely az egész Nyugat-Európán átívelő GR (Grande randonnée vagy Gran recorrido) túraútvonal-hálózat legkultikusabb és legnehezebb része.

Egy olyan kihívás, amely a világ minden tájáról vonzza a kalandvágyókat, hogy próbára tegyék kitartásukat, tűrőképességüket, és hogy olyan élményeket szerezzenek, ami távol van egy komfortos hétvégi kirándulástól, a monoton hétköznapoktól meg pláne.

Mitől legendás?

Korzika északnyugati csücskétől a sziget délkeleti részéig tartó, 180 kilométeres, tengertől a tengerig tartó magashegyi út ez,

amely az idegenlégiós kiképzés szerves része. Nem véletlenül.

A szintkülönbség brutális, eléri a 10 000 métert, ráadásul sokszor rövid táv alatt kell hatalmas emelkedőket lenyomni. Nagyon kevés ki- és beszállási pont van, mert egy-két kivételtől eltekintve a hegyen nincsenek lakott területek.

Korzikát szeli át ez a hosszú távú túraútvonal.

Az egyik ilyen pont Vizzavona falucska, amely épp féltávnál helyezkedik el. Ez az út nagyjából fele, végül én is ezt az opciót választottam, de még a déli szakasz 90 kilométere és 4500 méteres szintkülönbsége is igen komoly, sokszor teljesíthetetlen kihívásnak tűnt 45 évesen, egész évben irodai munkát végezve.

Zord terep

Hogy a terep milyen, azt jól mutatja, hogy a 180 kilométert 15 etapra bontották, amelyek mindegyike nagyjából egynapi járóföldet jelent. Ezek általában 10-15 kilométer hosszúak, ami nem tűnik soknak, viszont a megadott átlagos szintidő így is nettó 6-8 óra. De ha az embert elkapja az eső, a szél vagy a köd, akkor ez simán 12 órára is megnőhet.

Ösvény nincs, szikla van, és mégis erre kell menni!

A zordabb vidékeken a kitaposott ösvény el-eltűnik a sziklák között, és hirtelen az út az a legkisebb kőtömb lesz, amin még át lehet mászni. Ahol pedig egy ilyen kavics van, ott bizony gyakran akad több is. A kőtengeren keresztül rettenetesen lassan lehet haladni. És akkor a szakadékokról, árkokról, láncos mászásokról még nem is beszéltünk.

A szintkülönbség hatalmas, az út olykor elképesztően meredek.

Ez a fajta kiszámíthatatlanság a GR20 egyik legnagyobb varázsa. Hiába a térkép, az okos app, az egyszerűen nem mutatja, hogy mi vár ránk.

Az embernek fogalma sincs arról, hogy milyen lesz a terep előtte: lehet sétagalopp, de lehet pokoljárás is.

Általában ha kirándulok, akkor az utolsó 2 kilométeren már úgy érzem, hogy meg is érkeztem a célba. Ám Korzikán, az egyik különösen gyilkos napon, mikor a felhőbe burkolva elveszve botorkáltam órák óta valami gonosz, éles kövekkel megszórt, ultrameredek leejtőn, és láttam, hogy még 500 méter van a menedékig, még az élettől is elment a kedvem.

Nem kerüli meg a hegyeket. Átvág rajtuk.

Legszívesebben durcás óvodásként a botommal csapkodtam volna elkeseredetten. Pont, mint az a francia lány, aki korábban az orrom előtt kapott hisztériás rohamot, amikor az elméje belefáradt abba, hogy féken tartsa a mélységtől való ősi rettegését.

Exkluzív buli

A híres El Caminohoz hasonlóan a szakaszok között, eldugott menedékházakban lehet megpihenni, feltöltődni, hiszen ezekben van víz, villany, és lehet ételt vásárolni. Azonban a hóhelyzet miatt ezek csak június elejétől szeptember végéig tartanak nyitva.

Tehát a szezon néhány hónapos, a férőhelyek száma pedig korlátozott. Ez pedig már önmagában rettenetesen exkluzívvá teszi az egészet.

Ahogy február első napjaiban megnyílik a szállásfoglalási lehetőség, azonnal el kell kezdeni bombázni levelekkel az üzemeltetőket, hiszen a helyek hamar betelnek.

Hegyekben megbúvó menedékház.

Egy-egy ilyen menedékház nagyjából maximum 60-80 embert képes fogadni naponta, de ebben már benne vannak a sátrak is. A közös hálótermekben pedig olykor csak 10 ágy található. A körülmények olykor rendkívül spártaiak: simán előfordul, hogy csak egy-két illemhely, illetve jéghideg vízű zuhany áll rendelkezésre, ami azért feszegeti a tűrőképesség határait.

A kilátás viszont prémium kategóriás!

Ezeken a helyeken vacsora és reggeli is vásárolható, nyilván horror áron. De az ember boldogan kifizet mindent a nap végén egy tál meleg ételért. Ráadásul a koszt általában bár egyszerű, ám finom és tápláló, és a legtöbb helyen van vega opció is. A menedékházak személyzete apró boltocskákat is üzemeltet, amelyekben alkohol, kávé, zöldség, gyümölcs, pékárú és konzerv is beszerezhető. Ennek köszönhetően nem kell feltétlenül több napra való élelmiszert cipelni, ami óriási könnyebbséget jelent.

Felszerelés

Mert hát a létra meredekségű sziklákon minden egyes deka számít, és ebben semmi túlzás nincs. Az én pakkom durván hét kilogrammos volt, amiben benne volt a ruha, a hálózsák, esőkabát, szandál, piperecuccok, étel és a víz. Ez pedig azt jelenti, hogy minden napra nem jut tiszta gönc, szóval amikor lehet, akkor mosni kell.

Bolt a hegyek között.

Akkor is, ha késő van, ha kemény volt a nap, és a túrázó legszívesebben magzatpózban nyöszörögne a hálózsákjában, magát átkozva, hogy mit is keres a vadonban. Természetesen a legtöbb esetben nem szárad meg a ruha, úgyhogy másnap reggel olyan, mintha egy divatbemutatón lennénk, hiszen a táskákra csipeszelt bugyik, zoknik és pólók vidáman lengedeznek a kirándulók hátán.

Az egész világról érkeznek Korzikára az emberek a GR20 miatt.

A profi felszerelés létfontosságú: A jó minőségű, direkt e feladatra tenyésztett túracuccok könnyűek, kevés helyet foglalnak, jól szellőznek, kényelmesek. Erre pedig szükség is van, mert az időjárási körülmények rendkívül szélsőségesek lehetnek. Hiába nyár, hiába a Földközi-tenger közepe, éjszakánként így is olykor saját vacogásomra ébredtem, hogy aztán másnap délben megfőjek a perzselő napsütésben. Ezeket a termékeket úgy tervezik, hogy ellenálljanak az extrém igénybevételnek, de ez a túra e téren is kimutatta a foga fehérjét:

A direkt a GR20-ra vásárolt cipőm az út végére meghalt, a kevlár túrabotom kettétört, a vaddisznó agyarainak is ellenálló hátizsákomon pedig lett egy pár lyuk valahogy.

Veszélyes? Veszélyes!

A terep az eszközök mellett a humán erőforrást sem kíméli. Átagosan évente hatan halnak meg a GR20-on, a kisebb-nagyobb balesetek pedig mindennaposak.

A befáslizott boka, ficam, zúzódás, horzsolás, leragasztott köröm itt teljesen általánosnak számít. Az egyik kiránduló az erdő közepén arról panaszkodott, hogy valószínűleg eltört a lábfeje, de találkoztam olyannal, akit a napszúrás miatt a hideg rázott, és olyannal is, aki valami fertőzés miatt nem tudott enni.

Veszélyesnek veszélyes. Nem csoda, hogy minden évben meghalnak páran.

Ez pedig végzetes lehet, hiszen pontos ütemterv szerint kell haladni, a szállások le vannak foglalva. Nincs mód arra, hogy a kalandor kipihenje magát, mert egyszerűen nincs erre helye. Emiatt sokan adják fel, hiszen nem akarnak kockáztatni, teljes joggal. Betegen, legyengülve elindulni ilyen vidéken igazi Darwin-díjas mutatvány. De ilyenkor sincs könnyű dolguk, hiszen az egy külön túra, hogy lejussanak valamilyen emberlakta területre. A helikopter pedig csak a súlyos sérültekért megy fel a hegyre. Ha pedig valakinek nincs normális biztosítása, akkor akár egy vagyont is kifizethet a mentésért.

Mi ebben a jó?

Joggal merülhet fel bárkiben a kérdés, hogy akkor mégis mi ebben a jó?

A táj

A táj lélegzetelállítóan szép és egzotikus, pláne ha valaki egy olyan lapos helyről érkezik, mint Magyarország. Az égbe törő, olykor hófödte csúcsok, a zöld erdők, hófehér kövekkel pettyezett lankák, borotvaéles sziklák és sebes vizű patakok mesébe illő birodalma ez.

Mesebeli tájakra juthat el az ember, aki itt épp a bal alsó sarokban látható.

GR20 nem vacakol a pancsereknek való kerülőkkel, egyik csúcsról és gerincről a másikra vezet. A magasból, a felhők fölül pedig szédületes a látvány, ahogy az ember madárként pásztázza végig a vidéket.

A kihívás

Óriási értéket ad a GR20-nak önmagában, hogy nehéz odajutni, hogy komoly logisztikát igényel egyáltalán az, hogy elindulhasson rajta valaki. Ugyanis Korzika nehezen megközelíthető, mindenhonnan legalább egy nap az út, nem lehet kiugrani pár óra alatt kocsival, mint a Tátrába vagy az Alpokba.

Emiatt nekem például végig „Egyszer az életben” érzésem volt. Azaz biztos voltam benne, hogy ahol éppen járok, oda jó eséllyel soha nem fogok visszatérni többé.

Erre még rátesz egy pár lapáttal a könyörtelen terep, hogy nem lehet tudni, hogy lesz-e egyáltalán holnap.

Az ember soha nem lehet biztos magában, se az időjárásban, se abban, hogy bírni fogja. Minden egyes megtett nap egy diadal, minden egyes belapátolt vacsora pedig az érte járó jutalom.

Kicsekkolni a mókuskerékből

Kirándulni, sportolni önmagában szuper dolog, de egy ilyen hosszú távú gyalogtúra extra élményeket és kihívásokat kínál.

Az ember itt kilép a komfortzónájából!

Pillanatok alatt megváltoznak a prioritások, és nem az email, a találkozó, az üzleti esemény és a Windows frissítése lesz a fontos. Hanem, hogy:

felkeljen ötkor, hogy el tudjon indulni korán,

eljusson A-ból B-be gyalog,

tudjon falatozni,

ne ázzon meg,

kimossa a gönceit,

fürödjön,

kényelmesen bevackolja magát a hálózsákba,

hamar elaludjon, mert kezdődik az egész elölről.

Egyfajta visszatérés ez a gyökerekhez, az alapvető létszükségletekhez, ami segít kicsit helyre tenni a dolgokat a fejben.

Lelassul, megnyugszik minden, sokkal kevesebb az inger, pláne, hogy a legtöbb helyen nincs internet se, ami már önmagában jó hatással van a pszichére.

Mint egy családias fesztivál

Az útvonaltól eltérni nem lehet, alternatív szállások nincsenek, így értelemszerűen lesz jó pár túrázó, akivel minden nap találkozni lehet a menedékházaknál, a közös vacsoránál vagy a zuhanyra várva. Előbb-utóbb ismerősként üdvözlik egymást az idegenek, pláne ha a vadonban is nagyjából egy ritmusban haladnak.

A nap vége az erőgyűjtésről szól.

Kicsit olyan ez, mint a családias hippi/goa fesztiválok, csak itt napközben nem zenére szeletelnek a népek, hanem a hegyen bandukolnak, és nem a pszichoaktív szerek döntik le őket a lábukról, hanem a fáradtság. A társaság egyébként elég vegyes. Találkoztunk angol középiskolásokkal, amerikai, angol, német egyetemistákkal, ausztrál ápolónővel, francia nyugdíjasokkal, hippikkel és decens üzletemberekkel egyaránt.

Nem való mindenkinek

A GR20 pazar szórakozás, de még azok közül sem való mindenkinek, akik egyébként szeretnek kirándulni. Jó fizikai állapot és állóképesség szükséges hozzá, ami csak rendszeres edzéssel, mozgással érhető el.

Tériszonyosoknak nem való. Igen, erre kell menni.

Ezt munka mellett is meg lehet csinálni, de kell hozzá némi áldozatot hozni, ez tény.

Különleges hegy- vagy sziklamászó skillek nem kellenek, a tériszony viszont kizáró tényező.

Hagyományos útról sok helyen nem is beszélhetünk, sok a kitett rész, olykor szakadékok mellett, sziklák tetején kell araszolgatni, ezt pedig nem mindenki bírja.

A nappal együtt kelnek a túrázók. Vagy kicsit korábban.

Mint ahogy azt sem, hogy hajnalban kell kelni, ám ez is elengedhetetlen. Hiába a korai indulás, a rossz idő jelentősen lelassíthatja a haladást, ezzel pedig mindig számolni kell. Ez a túra gyereknek egyáltalán nem való: veszélyes, hosszú és fárasztó, és nem lehet csak úgy kiszállni belőle. Egy jó kondiban lévő felnőttnek is kihívást jelent, hogy végigtolja, úgy is, hogy csak magára kell figyelnie.

Költségek és megtérülés!

Korzikára nem lehet olcsón repülni, a GR20 esetén pedig az autózás-kompozás nem nagyon opció. Vissza is kell valahogy keveredni a rajtnál hagyott járműért, ami egy olyan szigeten, ahol nincs tömegközlekedés, gyakorlatilag lehetetlen küldetés.

A magashegyi túrázás befejezése után azonnal mehetünk a strandra!

A menedékházakban a szállás 25 euró környékén kezdődik, a vacsora, a reggeli és a napközbeni elemózsia nagyjából ugyanennyi. És ebben még nincs benne az olyan luxus, mint a kávé, csipsz vagy a sör.

Napi 80-100 euróval akkor is lehet számolni, hogy ha valaki minimálban nyomja, és akkor még a felszerelésről nem is beszéltünk, ami komoly extra költség lehet.

A legendás GR20 nem olcsó mulatság, de cserébe tényleg életre szóló élményt adhat. Hazugság lenne azt állítani, hogy minden percét maradéktalanul imádtam, ám egy csodálatos kaland, ami minden belerakott időt, energiát és forintot megért. Az nem is lehet kérdés, hogy jövőre jön az északi fele, aztán pedig egybe az egész!

The post A Légiós El Camino: kiszámíthatatlan, vad, embert próbáló túra, ahova azonnal visszavágysz appeared first on Forbes.hu.